ELSŐ FEJEZET
Kabbó, a kis erdei manó egy alvózsákban összegömbölyödve ébredezett egy manófészekben. Nyújtózkodott és kinyitotta nagy, fekete szemecskéit. Nézte a mennyezetet, a széltető vásznára festett szép, színes képeket, és közben hallgatta a szomszéd manófészekből áthallatszó vidám beszélgetést és boldog nevetést. Félálomban egy pillanatra bosszankodni kezdett, hogy őt ebből a mókából kihagyják, ettől hirtelen felébredt, és azonnal el is szégyellte magát. Hányszor de hányszor hívták őt a többiek, hogy menjen velük reggelizni, ő meg újra és újra csak nyafogott, és morgott, hogy hagyják aludni tovább.
Hát most hagyták. Reggeliznek, a szigorú, veszekedős dajka pedig porciózza az ételt, és összekészíti a délelőtti foglalkozás játékait és hangszereit... de akkor mi ez a vidám nevetés? A dajka?! Hiszen tegnap elköszönt tőlük. Ma egy új jön, akit a szüleiktől kértek a régi helyett.
Kabbó kiugrott az alvózsákból, leszórta magáról a pizsamát, villámgyorsan megmosakodott és sietve felöltözött. Ez rémes! Az új dajka most megtudja, hogy ő egy hétalvó, nem képes időben felkelni és a többiekkel együtt reggelizni. A manócska hegyezte a fülét, de hiába, az új dajka hangját nem hallotta, csak azt, hogy a többiek milyen felszabadultan és boldogan zajonganak. Óvatosan odaosont az átjáróhoz, és a résnyire nyitott függönyajtón keresztül bekukucskált az étkezőbe.
A többiek, akik szintén fiúk voltak, már falták a puha zsömlét gyümölcssalátás csokis mogyorós aszalt sárgarépával és itták rá a gyümölcslevet. A dajka háttal volt az átjárónak, és nem vette észre Kabbót. A többi manócska viszont igen, és hirtelen elhallgatott mindenki. A dajka megfordult és elmosolyodott. Kabbó csak nézte, és zsibbadt. Az új dajka gyönyörű volt.
- Jó reggelt! Kialudtad magad? - kérdezte kedvesen az idegen.
- Én nem is tudom... Én azt hittem...
- Semmi gond, gyere, egyél!
Kabbó leült a helyére (majdnem mellé), kicsit ügyetlenkedett a zsömlével, a többiek meg kuncogtak, hogy mennyire odavan, és drukkoltak neki, nehogy a szája helyett véletlenül a fülébe rakja az ételt.
- Tudjátok már, ki hová fog menni nyaralni? - kérdezte új dajka.
A manócskák boldogan zsibogva egyszerre kezdtek beszélni, amiből senki nem értett semmit, csak Kabbó hallgatott megszeppenve. Végre csend lett.
- A többiek már bemutatkoztak, és ha csak ki nem cserélték egyikőtöket éjszaka, te Kabbó vagy - mondta a dajkamanó. - Az én nevem Tilla. Tilla Mukka. Várod már a nyaralást?
Kabbó mukkanni sem tudott. Persze, hogy várja. A nagyi aranyos, okos és szelíd, az unokáit szereti, meg minden. És a málnazselével töltött zsömléje, az valami csúcs!
- Kabbó... igen... és nem cseréltek ki... és nagyon vártam még tegnap is, de most...
Itt hirtelen elhallgatott, mert akármilyen is volt az előző dajka, nem illett rá rosszat mondani.
- Most már szeretsz itt lenni velünk, és holnap majd időben felkelsz, és velünk reggelizel.
- Igen, igen, igen! - bólogatott Kabbó, és össze-vissza hadonászott hozzá.
- Mit szoktatok reggeli után csinálni? - kérdezte Tilla.
Hirtelen elhallgatott a vidám, boldog zsivaj.
- Fussunk neki még egyszer: Mit szeretnétek reggeli után csinálni?
- Bábozni! - visított a legkisebb.
- Játékvárat építeni - kérte a legnagyobb.
- Labdázni... kirándulni... festeni... zenélni... - mondták sorban a többiek.
- Visszabújni és aludni tovább - mondta a legkövérebb, mire a többiek nagyot nevettek.
- Bemenni az iskolába, és megnézni, hogy az milyen - szólalt meg Kabbó.
- Iskolába? Holnap jön egy orvos, és ki fogjuk válogatni azokat, akik beiratkozhatnak az iskolába. Most lehet játszani, például labdázni, zenélni, vagy mesekönyvet készíteni.
A manócskák labdázni akartak, sok kis színes puha rongylabdával. Kitaláltak mindenféle játékokat velük, és csak akkor hagyták abba, amikor megjött az ebéd. Az ebédet egy öreg manó hozta. Lerakta a tele edényeket, és mielőtt vitte volna az üreseket, elővett egy könyvet, és Tilla beleírt valamit (Előző étel jó volt, a mostanit időben hozták, mit kérnek holnap, meg ilyenek).
Ebéd után fogmosás volt, aztán alvás, de csak azoknak, aki addigra elfáradtak.
- Bent az alvószobákban lehet pihenni, mi addig itt halkan kitalált történeteket mesélünk egymásnak - mondta Tilla a kis manóknak.
Kabbó lefeküdt azzal, hogy egy pici alvás után kimegy közéjük, de aludni nem tudott. Behallatszott az étkezőből, hogy "csendesen, ha lehet, hadd pihenjenek a többiek", aztán halk sutyorgás, motyogás egyszer csak harsány röhögés.
Három ilyen röhögés után Kabbó feladta, hogy aludjon, és kiment közéjük.
Látta, hogy Tilla a falhoz van szorítva, és csokiból bajuszt-szakállt festettek neki a kicsik, ő meg vén manó hangon nyöszörgött, hogy micsoda csúfot űznek szegény öregből.
Az egész délután így telt: Kellemesen, boldogan és vidáman.
Aztán egyszer csak hazajöttek a szülők, a kicsik szétszéledtek a környező manófészkekbe, és az középső manófészek, az úgynevezett óvoda elcsendesedett.
Jött két takarító manó, és tette a dolgát, szépen rendet rakott, hozott tiszta ágyneműt és egy üres vécétartályt, távozáskor pedig vitte a szemetet és a telit, mert a vécétartály szó a manócskáknál kicsit mást jelent, mint nálunk.
De kövessük inkább Kabbót a szüleihez, az érdekesebb.
- Milyen napod volt? - kérdezte apamanó manóanyukát.
- Kellemes. Szeleteltük és csomagoltuk a szárított gyümölcsöket. És neked?
- Szörnyű. Kiderült, hogy az eső miatti kapkodásban elfeledkeztünk két készülő manófészekről.
- Nem lehet megmenteni őket?
- Sajnos nem. Le kell bontani és újra kell telepíteni őket.
- Mennyi munka van benne?
- Másfél év. Majdnem kettő.
- És nálatok? - kérdezte manó anyu Kabbót. - Milyen az új dajka?
- Szép. És jó is. Kezdettől egy ilyen kellett volna nekünk - mondta Kabbó.
- Nem szóltatok.
- Sajnáltuk Kottit, és vártuk, hogy majd csak megváltozik.
- Tilla hogy mutatkozott be? Mondott valami érdekeset vagy fontosat?
- Azt, hogy holnap válogatás lesz. Úgy szeretnék már iskolába menni!
- Eljön majd annak is az ideje, még nem bírnád ki, elunnád magad hamar, az ügyességi játékokban mindig utolsó lennél, és délutánra már annyira elfáradnál, hogy bekucorodnál valahová aludni. Aztán kitennék a szűrödet. Mehetnél egy másik csoportba egy évvel később. Most inkább gyere, készítsünk vacsorát, és beszéljünk a nagyiról, mert nem soká mehetsz hozzá nyaralni.
Kabbó szerette a nagyit, de azt a manófészket, ahol lakott, már kevésbé. Ősrégi volt a fészek, négy-öt generációt kiszolgált, és abban az időben épült, amikor a szél nem fújt eső közben, ezért nem volt benne széltető. Az öreg manófészek gyakran beázott, és a nagyi kitapasztalta, hogy melyik zuga marad száraz, és ott aludt.
Kabbó ezt úgy foglalta össze, hogy a mama aranyos, de a fészek büdös.
- És szúnyogháló sincs. Takarítómanó nem jön, reggel a bilit mindenki leviszi, és kimossa. Akkor is, ha az üres és tiszta. Ettől rögtön el is megy az étvágyam a reggelitől. Miért nem költözhet a nagyi ide, a közelbe? Annyira ragaszkodik ahhoz a csúf...
- Ott élte le az életét. Boldog volt ott nagyon, amíg a nagypapi... - kezdte manóanyu.
- Ezt nem kéne... - dünnyögte az apamanó. - Kicsi még.
- Megérti. A papa beteg lett. A szokásos manóbetegség.
Közben készítették a vacsorát. Kabbó megtudta, hogy sok öreg manó vénségére megkukul, nem beszél senkivel, kapcsolatait megszakítja. Az ételt ugyan elfogadja, és hagyja, hogy minden pihenőnapon megfürdessék, valaki takarít és mos rámert van néhány gondozó, aki ilyen öregekkel foglalkozik. Általában egy kiszeparált dajka, olyan, akit a kicsik nem fogadtak el, és ezért nem lehet belőle tanító sose.
Kabbó erre felkapta a fejét. Mi lenne, ha... Á, az nem lehet. Kotti ingerült, ideges, veszekedős, mindkettőjüknek csak rossz lenne.
Másnap elindultak a nagyihoz. Először úgy volt, hogy csak ketten anyuval, de végül sikerült apamanónak is kivenni két nap eltávozást, és egy egész napos gyalogtúra után hárman érkeztek meg a mamához.
Az öreg, lepusztult manófészek csúnyább volt, mint valaha. Mutti, Kabbó nagymamája viszont ugyanolyan kedves és aranyos volt, mint mindig. Hoztak neki egy nagyon szép színes ruhát (ugyan minek, nem járok én már sehova), és egy nagy tál finom ételt, de hiába, azt is eltette későbbre.
- Inkább ezt kóstoljátok meg! - mondta a nagyi, és elővette a málnalekvárt.
A szuroksűrű trutyi fekete volt, és legalább ötéves, de tényleg nagyon jó.
Egy hosszú beszélgetés után, ami mindenről szólt, csak arról nem, hogy hol a nagypapi, és mikor jön vissza, a szülők elköszöntek Kabbótól és a mamájától, aztán tovább indultak egy másik rokonukhoz, azt mondták, ott megalszanak, és másnap reggel onnan indulnak haza.
Az öreg manóasszony elmondta a házirendet a megszeppent unokának, aztán elmosolyodott, és hozzátette:
- Ez volt dolog hivatalos része, ha majd otthon megkérdezik, hogyan kellett viselkedni nálam. Most pedig rosszalkodni, bohóckodni és röhögni fogunk, egészen addig, ameddig érted nem jönnek.
A napok gyorsan múltak egymás után. Minden reggel azzal kezdődött, hogy lementek a lombkoronából a bozótba, és ott egy kis patak erre kijelölt partján kimosták az éjjeliedényt akkor is, ha az üres volt és tiszta. Itt ez a szokás, és kész, mondogatta a mama. Lent reggel is sok volt a szúnyog, ezért mielőtt elindultak a patakhoz, be kellett kenni magukat valami piros, rossz szagú kenőccsel.
- Amikor én kicsi voltam - mondta a mama, - a szúnyogok a virágokból nektárt szívogattak, és nem szúrtak-csíptek senkit. A mióta több a hideg eső széllel, azóta ilyenek.
Esténként a nagyi rengeteget mesélt, Kabbó pedig sokszor nagyon figyelt, máskor csak félálomban hallgatta, ahogy az öreg elmeséli az életét, kissé kiszínezve, vagy mesét mond valami hegyi manókról, meg arról, hogy van valahol egy óriási víz, aminek a másik partján fekete manók élnek. Kabbó nem akart fekete manókról álmodni.
Egyik nap Kabbó megint rákezdte, hogy a mama igazán közelebb költözhetne, beljebb a szebb, sűrűbben lakott részre, de az öregasszony hajthatatlan maradt. Kabbó nem mondta ki, hogy a manófészek büdös, ezt inkább azzal a szóval helyettesítette, hogy ősrégi. A nagymami egyszer csak felhorkant.
- Na, ebből elég! Mars aludni! Majd én mutatok neked olyan ősrégi manófészkeket, hogy a füled kettéáll. Mindjárt alszom én is, csak előbb összekészítek mindent, ami kell az útra. Holnap reggel amint világosodik indulunk, hogy vissza is érjünk még sötétedés előtt.
Kabbó beleugrott a dézsába, fürdött, gyorsan megtörölközött, de már húzta is a pizsit, alvózsák és szunya.
- Ébresztő!
- Mrrrr!
- Indulni kell.
- Mommommon...
- Csikicsiki!
Kabbó felvisított ijedtében, és kiugrott az alvózsákból. Ruhácskája szépen összekészítve, öltözött, közben evett valamit, és kapott a nagyitól a szokásos, kismanóknak való puha szövetcipő helyett egy pár erős, fekete manócsizmát. Elég sokáig vacakoltak a csatokkal és fűzőkkel, mert Kabbó lábára még az egészen kisméretű csizma is túl nagy volt.
- Minek nekem csizma?
- Hosszú lesz az út, rajta sok tüske, sár, éles kő, bogáncs, csípős bogár meg minden.
Elindultak. A rengeteg színes virág és madár miatt az erdő gyönyörű volt. Kabbó ezt hiába mondogatta a felnőtt manóknak, azok csak a vállukat vonogatták.
- Persze, hogy szép. Ez itt a Csodálatos Erdő. Mi manók mindig is itt éltünk, megszoktuk, hogy szép, illatos, bőségesen ellát minket a legfinomabb ételekkel és a legszebb ruhákkal.
Sokáig gyalogoltak a függőhidakon, és lassan egyre világosabb lett, aztán egyre sötétebb, ahogy mentek be a sűrűbe, egy furcsa félhomály vette körül őket, megváltoztak a madárhangok, titokzatos lett az erdő és egy kicsit ijesztő.
Lementek a fák alá, a tüskés bokrok közé, de egy gondozott, tisztán tartott ösvényen lépkedtek mindvégig. Kabbó nem félt, mert megfigyelte a nagymamit, és úgy látta, hogy ő sem nem fél, talán azért, mert nincs mitől. Viszont valamitől szomorú lett a nagyi. Már lassan haladtak, és újra fölfelé a függőhidakon a lombkoronába a manófészkek közé. Ezek a fészkek zártak voltak, és majdnem feketék. Kabbó el sem tudta képzelni, hogy hol lehet bemenni egy ilyenbe.
- Mi ez? - kérdezte megszeppenve. - Kik laknak itt?
- Temető - mondta a mami. - Ott, abban például a nagyapám.
- Az ősrégi, elhagyott manófészkeket használjuk arra, hogy... - Kabbónak égnek állt a haja. - Halottak vannak bennük?!
- Persze. El nem áshatjuk, mert valami tüskés disznó kiásná és megenné. Az idelent kószáló vadállatok miatt lakunk fenn mi manók az ágak, a virágok, a madarak és a gyümölcsök között.
A nagyi beszélt a temetkezési szokásokról, a rég elhunyt rokonokról, és sok vidám, vicces történetet is mesélt róluk. Jól megebédeltek, és egy rendes manófészekben, amiről látszott, hogy pont ezért van itt, egy nagyot aludtak, aztán elindultak vissza a manóvárosba. Mire hazaértek, már alig láttak, annyira besötétedett.
Kabbó nagyon fáradt volt, nem evett, nem fürdött, csak bebújt az alvózsákjába és már aludt is.
Másnap reggel felébredt, és összepakolta a holmiját, mert véget ért a vakáció.
Búcsúzóul még elpanaszolta a nagyinak, hogy Tilla Mukka, a szép, jó, okos és kedves dajka úgy megríkatta, hogy egész este se apamanó, se manóanyu nem tudta őt megvigasztalni.
- Azt merészelte mondani, hogy nem vagyok iskolaérett, ezért szó sem lehet arról, hogy a következő iskolakezdéskor bekerülhessek az újak közé. Kérdeztem, kértem, könyörögtem, de hiába. Hajthatatlan maradt. Most szólj hozzá nagyi!
- Szólok: Akit egy nagyon fontos kirándulás reggelén "csikicsiki"-vel kell ébreszteni, hogy méltóztasson kimászni az alvózsákból, itt jobb, ha elhallgat, és elszégyelli magát.
Megjöttek a szülők.
Kabbó kissé szomorúan köszönt el a nagyitól, és útközben elmondta a szüleinek, hogy sajnos az iskoláról a nagyi is ugyanazt mondta, mint Tilla.
Általában manóanyu, de néhány nap múlva reggel apamanó keltette Kabbót.
- Ébredj, mert hamarosan indulni kell.
- Mommommon...
- Megyünk az iskolába.
Kabbó úgy ugrott ki az alvózsákból, mintha azt mondták volna neki, hogy "csikicsiki".
- Az iskolába?! Most?! De hiszen eddig mindenki azt mondta, hogy...
- Beszéltem az igazgatóval, és megegyeztünk, hogy iskolába járni ugyan csak jövőre fogsz, de annak az égvilágon semmi akadálya, hogy beiratkozz, megismerd a leendő társaidat, az iskola kötelező házirendjét, az illendő szokásokat, és beszélgess néhány kiváló képességű felsőbb évessel. Oda indulunk ma, reggeli után.
- Pokolba a reggelivel, azonnal induljunk!
- Na, ezért nem vagy iskolaérett. A reggeli fontos, lassan, nyugodtan kell megenni, és közben megbeszélni, vagy ha egyedül vagy, végiggondolni az aznapi dolgodat.
- És ha aznap semmi dolgom nincs?
- Akkor azt, hogy ma egész nap csak enni és lustálkodni fogok, mert beteg vagyok, jól ki kell pihennem magamat és meg kell gyógyulnom.
- Aha... azt hiszem, már értem.
Megreggeliztek, összekészülődtek, és elindultak. Ellenkező irányba, mint a nagyihoz, a lakott területnek nem a széle, hanem a közepe felé. Egyre több és több volt a manófészek, és nyüzsgött a rengeteg manó mindenfelé, Kabbó csak kapkodta a fejét, ennyi idegent még életében nem látott. Idegen kismanók is voltak köztük, és mind egy irányba haladtak. Természetesen az iskola felé.
Apamanó egyszer csak megállt. Előttük egymás mellett tíz-húsz manófészek, négy öt réteg egymás fölött, kötélhágcsók, csigalépcsők és függőhidak tömkelege és garmadája.
- Ez mi? - kérdezte döbbenten Kabbó az apukáját.
- Itt ezen az oldalon az elemi iskola a kicsiknek, beljebb a középiskola a nagyobbacskáknak, a felső két emeleten pedig a főiskolák, azt hiszem, a tanárképző és az orvosi. Van ebédlő, könyvtár, tornaterem meg minden.
- Kolosszális! - nyögte ki Kabbó azt a szót, amit legutóbb Tillától tanultak.
- Bemegyünk és figyelsz. Csak akkor beszélsz, ha kérdeznek, akkor is okos manó előbb gondolkodik, aztán beszél. Ha nem így lesz, akkor szégyent hozol rám, és hazamegyünk. Haragudni ezért nem fogok rád, mert még kicsi vagy, de lehet, hogy még egy évvel később kerülsz iskolába. Újabb egy évvel később.
- Ha azt mondtad volna neki, hogy meg fogod ölni, talán nem rémül meg ennyire - szólt rá apamanóra egy idegen. - Hogy vagy, mióta hál'Isten nem látlak?
- Bemutatom volt iskolatársamat - mondta lassan, nyugodtan Kabbónak apamanó.
- Kabbó vagyok - nyújtotta kezét mosolyogva az idegen felé.
- Szia! Örülök, hogy megismertelek. Ne félj! Menni fog ez.
- A nyílt napra jöttünk - mondta apamanó.
- Nincs nyílt nap.
- Pedig nekem az igazgató azt mondta, hogy...
- Akkor te még most is ugyanolyan különleges vagy, mint annak idején. Csak beszélsz az igazgatóval, és neked egyedül máris nyílt nap van.
- Te meg ugyanolyan irigy vagy, mint legutóbb.
- Én már csak ilyen maradok. A gyermekeink remélem jobbak lesznek nálunk.
- A tied mennyi idős?
- Másodikos.
- És mit keresel itt?
- Üzenetet hoztam neked. Kabbót várja az igazgató.
- Apa velem jöhet? - kérdezte Kabbó.
- Sajnos nem. Én kísérlek hozzá - mondta az idegen.
Elindultak a függőhidakon és csigalépcsőkön keresztül be, a sok különleges manófészek közé. Kabbó többször megfordult, és jól megnézte, merre kell majd visszajönni. Ez a manóknál egy teljesen ösztönös viselkedés, hogy ne tévedjenek el. A kísérő nyöszörögni kezdett, és csikorgatta a fogát, aztán szomorúan felsóhajtott:
- Nekem ide sürgősen be kell mennem, de te menj tovább egyenesen és felfelé. Ott, az út végén van egy fehér, díszesre faragott faajtó, azon kell bemenni az igazgatóhoz. Majd megyek én is. Siess, mert vár, és menj be nyugodtan hozzá, nem harap.
Ezzel apamanó volt iskolatársa villámgyorsan eltűnt egy ajtó mögött, amire egy bilin ülő manó volt festve.
Kabbó tovább indult, de csak úgy kapkodta a fejét a sok érdekesen és furcsán öltözött manó között. Szembe jött például egy lány, legalább is szoknyás, ragyogó kék szemekkel és aranyszőke hosszú hajjal. Kabbó csak nézte, és nézte, és nézte, és ahogy megfordult...
Csatt!!!
Nekiment orral egy díszesen faragott fehér ajtónak, amibe aztán mérgében rögtön többször bele is rúgott.
- Szabad! - szólt egy hang bentről.
Bement, meglátta a nagypapa korú manót, aki mosolygott rá, majd hirtelen elkomolyodott, és megkérdezte:
- Mi lett az orroddal?
- Beütöttem.
- Hová?
- Ide, az ajtóba.
- Mikor?
- Most az előbb.
- Miért az orroddal kopogtál ilyen hangosan?
- Nagyon néztem egy aranyhajú kék szeműt, és...
- Így már érthető, bár én kissé korainak tartom. Egyedül jöttél? Hol a kísérőd?
- Nagyon be kellett mennie valahová, és engem előre küldött ide.
Az igazgató kinyitotta az ajtót és kinézett.
- Nem látom sehol.
- Biztos elindult, de visszarohant. Én is jártam már így, amikor megettem valami piros bogyót, pedig mondták, hogy vigyázzak vele.
Az igazgató kuncogni kezdett. Kabbó csodálkozott, hogy mi ezen a nevetni való.
- Bocsáss meg, de eszembe jutott, hogy amikor kicsi voltam, én is megettem. Meg kell várnod őt, mert én semmiképpen nem mehetek veled.
- Azért, mert egy igazgató nem ér rá?
- Azért, mert nem illik. Ha én kísérnélek, mindenki úgy bánna veled, mintha egy különleges, fontos személy lennél.
- Az miért baj?
- Mert akkor a társaid nem fogadnának be téged, irigykednének rád, és nem lenne egyetlen barátod se.
- Aha. Így már értem.
Kezdőlap
