Mi a manó?

Igen, de a matematikája a többieket egy-két kivétellel (VInox-NRZ) untatná, ez a fraktálok és a sejtautomaták határterülete C++ban. Szóval itt a manóvárosok a fontosak. Az emberi településekkel ellentétben nem a tengerparton sűrűsödnek, hanem a tiszta ivóvíz közelében a (telepített és rengeteg munkával gondozott) gyümölcsfa erdők övezetében. Maguk a manók nem erdei és nem hegyi manók, hanem feketék.

_FK írta:És ilyen lett teljes szépségében

És a partja végtelen hosszúságú, ha jól sejtem

És ilyen lett teljes szépségében:

Mandelbrot? Igen, onnan az ötlet. Így kezdődik egy manósziget:

egy barátom készített csiszolatot egy festett vasoszlopról, az lett ilyen kép, 25 réteg festék volt, és ilyen ábra
lett látható

biztos Mandelbrot is egy manó volt

Ez pedig egy manósziget szimuláció

Ő Grom, a hegyi manók királya.
2002.05.24-én rajzoltam, ős-primitív, 16színű grafika.

A legfontosabb öt oldal következik, az, ami szépen lezárja ezt az időszakot. Utána más szereplők jönnek.
Még nincs kész, mert fontos darabkák hiányoznak a mozaikból, amiket még ki kell találnom.
Leírhatnám az óriási labirintust, amiben a hegyi manók élnek, de ott pofára lehet esni, ami egyszer már meg is történt.
Gyönyörű szigetet találtak a manócskák: "hegyek veszik körül a termékeny síkságot..." Aztán programoztam egy szimulációt, és a hegyek között a síkságon sós mocsár lett. Ha viszont hagytam, hogy legyen olyan a sziget, amilyen ő akar lenni, érdekes, természetes és szép lett.
A hegyi manók városával is így lenne.

Ennyi manó volt. A többi csak vázlatban van meg, vagy még úgy se.
Minden hétvégén hozok valamit, vagy folytatást, ahogy készül...
...vagy kimaradt jelenetet, képet, leírásokat, egyebeket.
_FK

NEGYEDIK FEJEZET
3

Az Őrminisztert óvatosan átköltöztették az új kórházba. Átjött az őrminiszter rokonsága is, és tovább sírdogált, pedig az erdei manó orvosok mondták nekik, hogy ugyan a beteg nincs eszméleténél, mégsem tesz jót neki, ha körülötte folyton azt ismételgetik, hogy "Ennek már vége... Meg fog halni... Biztos nem gyógyul meg."

Néhány hegyi manó, aki még hallgatott Csittára, ott maradt vele, és klóros vízzel mosogatta a kórház egyik folyosóján a közadakozással összegyűjtött ágyakat, padokat, asztalokat és szekrényeket, amikor szörnyű manósikoly hasított bele a csendbe. Csittáék futottak az őrminiszterhez. A rokonsága sivalkodott, az erdei manó orvos sírt.
- Meghalt? - kérdezte Csitta. - Az nem lehet!
Mondták neki, hogy bizony, bizony meghalt, pont most.

Berontott egy másik erdei manó orvos, és megszúrta a halott őrminisztert egy villanyos lándzsával, mire az felugrott a levegőbe, visszaesett, aztán az orvos újra megszúrta. Az őrminiszter felordított és elájult. A rokonsága ettől világgá szaladt ijedtében.

Dél körül rengeteg erdei manó érkezett. Óriási labdákat gurítottak gyorsan és óvatosan, benne a Központi Kórház felszerelésének egy részével. Kicsomagoltak mindent, és be akartak költözni a hegyi manók közé.
- Majd ha visszajönnek a miniszterek és a főurak az erdei manóktól, ők fognak kijelölni a labirintusban termeket és folyosókat, ahová beköltözhettek. Addig itt kint építhettek magatoknak sátrakat.

Grom, a király kihirdette, hogy új minisztereket kell választani, mert a régiek nem tudnak haza jönni.
- Hogyhogy nem tudnak haza jönni?
- Be vannak zárva.
- És miért?
- Mert veszélyesek. Háborút szítanának a két manónép között.
- Mi az a háború?
- Amikor addig ütik egymást a manók, amíg valaki meg nem hal.
- Soha nem volt még ilyen.
- Hát ne is legyen. Azért vannak jól bezárva.
- Úgy hallottam, hogy éheznek. Igaz ez?
- Igen, az erdei manók csak annyit adnak nekik enni, hogy életben maradjanak.
- És miért büntetik őket?
- Mert miközben ők zabáltak, hagyták éhezni a sok kis manót.
- Szóval gyakorlati oktatásban részesülnek.
- Úgy bizony!

A manóhegy lábához százával és ezrével jöttek az erdei manók. Be akartak költözni, de a piros sapkások nem hagyták.
- Nincs hely itt bent ennyi manónak! Mi már minden lakható folyosót és barlangot elfoglaltunk.
- Ez nem igaz, a keleti folyosó lakhatóvá tehető, és olyan hosszú, hogy két nap alatt nem érni a végére.
- A kicsiket és a nőket beengedjük.
- A többieket miért nem?
- Mert akkor kiszorítanak bennünket a legjobb helyekről.
- Ezek kicsik, szelídek és gyengék, csak a villany titkát kell ellopni tőlük.
- Mégis hogyan?
- Fondorlattal kicsaljuk a titkot Csittától. Ő kicsi, ezért könnyen be lehet csapni.

Egy sárga sapkás próbált összebarátkozni a kis erdei manóval:
- Te Csitta, mondd, honnan szereztétek a villanyos lándzsát? Most ne gyere azzal a nagy, beszélő szöcskével, mint a múltkor, mert azt úgysem hiszem el. Mondtad, hogy a lándzsa sokszor kifogy, és újra fel kell tölteni. Hol az a forrás, ahonnan újra töltitek? Valami nagy fekete növény, ugye? Megnézhetem?
- Az már nincs meg. Elfújta a szélvihar, beleesett a folyóba, és elvitte a víz. A tengeren úszik valahol.
- Akkor hogy töltitek a lándzsákat villannyal?
- Ez titok. A hegyi manóknak nem mondhatom el - vigyorgott Csitta.
- Ne bosszants, amióta ti gyógyítjátok az őrminisztert, barátok vagyunk.
- Na jó, gyere velem. Az egyik tudós pont a villanyról tart előadást, te is meghallgathatod.

Tinni, egy vegyész erdei manó tudós tartotta az előadást:
- Egy ilyen lándzsa csodálatos és egyben rendkívül veszélyes varázserővel rendelkezik, de a felépítése hihetetlenül egyszerű, semmi csoda nincs benne. Sok egyforma kis edény, benne savas-sós víz, és két különböző fém.
Ennyi... Tényleg csak ennyi!
Szinte mindegy, hogy milyen fém, csak ne legyen egyforma. Ezek a edények úgy vannak egymással összekötve, hogy a folyadékok szigorúan elkülönülnek egymástól, a fémek pedig láncot alkotnak. Ha például réz és horganyzott vas a két fém, minden réz kivezetésnek a következő vas kivezetéshez kell kapcsolódnia. Az első vas és az utolsó réz között jelenik meg az a villany, ami elijeszti, megbénítja vagy akár meg is öli a rossz sünit.

A sárga sapkás hegyi manó, akit Csitta vitt magával, az előadás után vitatkozott Tinnivel:
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ilyen varázserőt, ami még a friss halottat is vissza hozza, ilyen kiábrándítóan ostoba módon létre lehet hozni. Ha ez igaz lenne, akkor ezt a Nagy Beszélő Szöcske nélkül ti magatok is meg tudtátok volna csinálni.
- Azt mondod, hogy hazudok?! - háborodott fel Tinni.
- Persze. Mi hegyi manók is sokat hazudunk, mert nem akarjuk elárulni a titkainkat.
- Ha nem hiszed, rakd össze magad otthon. Száz bögre, benne ecet és két drót.
- Mégis hogyan?
- Összesodrod a kétféle fémdrót végét, és két külön bögrébe lógatod. Százat sorban, azonos irányban. A bögrékben ne érjenek össze a drótok. Utána öntöd az ecetet. Tudok adni bármennyit. Ha kész van, szólj nekem.

A hegyi manó az előadás után mogorván mondta Csittának:
- Ez nekem gyanús. Azért se fogok neki szólni. Még ráolvasná azt a varázslatot, amit nekem nem mond el.

Csitta később kereste mindenütt a villanyra kíváncsi hegyi manót, és az új kórházban találta meg.
- Mi lett vele? - kérdezte ijedten az ügyeletest, mert nem tudta felébreszteni a beteget.
- Összerakta a cuccot, és kipróbálta - mondta a hegyi manó.
- Miféle cuccot?
- Hát a villanycsináló áramfejlesztőt. Több száz bögre ecet, és benne mindenféle fémdrót.
- És miért fekszik ájultan egy kórházban?
- Megnézte, hogy van-e benne villany.
- Hogyan?
- Megfogta az első vas és az utolsó rézdrótot a hülyéje.

Tinni bement a kórházba, és hozott a betegnek finom süteményt. Amikor a hegyi manó késő délután magához tért, megkérdezte tőle:
- Na, tudod már, mit érez a rossz süni, amikor megbökjük egy lándzsával?
- Szörnyű volt, de megérte, mert végre megszereztük tőletek a villany titkát.
- Én magam mondtam el neked.
- Csitta vitt magával gyanútlanul egy titkos előadásra.
- Az előadás nem volt titkos. Én magam mondtam Csittának, hogy hívjon el téged.
- Szerintem már vége a látogatásnak, köszönöm, hogy jöttél, de most már hagyj aludni! - mondta duzzogva a sárga sapkás hegyi manó, és befordult a fal felé.

Aludni nem tudott, mert jött egy másik látogató is. Piros sapkás volt és nagyon dühös.
- Ébresztő! - ordított rá a betegre.
- Momommon... - hallatszott a takaró alól.
- Csikicsiki!
- Tudod mivel szórakozzál... - nyöszörögte a beteg.
- Na, sikerült kicsalni tőlük a titkot?
- Persze. Simán elmondták.
- Ezt nagyon meg fogják bánni. Villanyos lándzsákkal fogjuk őket kizavarni tavasszal.
- Aztán ősszel majd könyöröghetünk nekik újra, hogy hozzanak kaját.
- Pontosan!
- Nem érzed, hogy ez így nem jó?
- Látom, te is ettél vitamint.
- Mi az a vitamin?
- Varázsszer. Erdei manóvá válik tőle mindenki, és törődni kezd másokkal.
- Látom te is ettél.
- Vitamint?
- Nem. Bolond gombát. Most menj, még nem vagyok jól. A jelentést majd megírom.

Grom az új király Zammival beszélgetett.
- Rengeteg vécé kell például, meg tiszta ivóvíz. Sokan vizet fognak hordani egész nap, az lesz a munkájuk. Gyújtani fogunk egy másik tüzet magunknak, mert ehhez a mostanihoz közel sem engednek, pedig ott lehetne manóbébiket fürdetni.
- Nem gyújthatsz tüzet akárhová. Ha változik a szél, megreked a füst, és mindenki megfullad.
- De...
- Továbbá azért sem engedik meg, hogy az erdei manók saját tüzet gyújtsanak, mert akkor ez már a ti országotok is lenne. Ezt nem tűrnék azok, akik számítanak, mert a tűz közelében laknak.
- Mondd, miért van az, hogy nálatok van, aki számít, és van, aki nem? Miért ér többet az, aki úri családhoz tartozik?
- Ez ősidők óta így van. Ez a világ rendje.
- Hogy alakult ki?
- Hát úgy, hogy az erősebb, erőszakosabb családok elkergették a tűz közeléből azokat, akik hagyták, hogy elkergessék őket. A mafla, gyenge, a "semmi nem érdekel", és a "nem akarok semmit" típusú manókat. Akik persze később elkezdtek panaszkodni, hogy ez így igazságtalan, de akkor ezek már csak nevettek rajtuk.
- Szóval se a jóság, se a bátorság, se az okosság nem számított, csak az, hogy ki lökdösődött jobban, és ki ordított nagyobbat a nagy tülekedésben az elején?
- Pontosan így van. Most viszont jöttek idegen manók, akiket nem engednek a tűz közelébe, és azt sem engedik meg nekik, hogy saját tüzet gyújtsanak, mert akkor felborul a világ rendje.
- Pedig a világ rendje már akkor felborult, amikor Gromot anyamanók választották miniszterré, aztán az a nép, amelyik eddig nem számított, királlyá tette őt.
- Úgy hallom, a világ rendje már nálatok, erdei manóknál sem a régi. Ti sem éltek boldogan manófészkekben. Kittát sem a tudósok választották maguk közül mesterré. Nézzünk előre, hogy mit kell csinálni most ahhoz, hogy a világunk később is élhető maradjon.
- Meg kell szervezni az iskolát. A könyvtárunknak is kellene hely valahol. Közös őrség kell az ennivaló mellé, mert a hegyi manók széthordják, aztán inkább hagyják tönkre menni, de akkor sem adnak belőle másnak.

Zammi és a király elindultak a labirintusban, kéz a kézben, mert Zammi, az erdei manó alig látott a sötétben.
Sétáltak, és mindenhová táblákat szögeltek: Iskola, könyvtár, tornaterem, étterem, fürdő, mosoda, orvos, gyógyszerész, posta... és így tovább. Órákon keresztül sétáltak, beszélgettek, és szögelték a táblákat, nem is nézték, hogy melyiket hová.
- Ezt most nem értem. Ész nélkül kitáblázunk mindent? - kérdezte Zammi.
- Persze. Hónapokig vitatkoznának azon, hogy mi, hol legyen.
- De akkor is kellene valami tervezés...
- Így meg csak szólnak, ha valami rossz helyen van.
- Minden rossz helyen lesz.
- Az se baj. Később majd a helyére kerül minden.

Amikor elfogyott a sok tábla, visszamentek a Kisterembe, és leültek egy-egy kávé mellé.
- Azt a hírt kaptam az előbb, hogy Mokkó meghalt és Kitta összeomlott - mondta szomorúan Zammi. - Új mestert kell választani, de a tudósok ragaszkodnak hozzá, hogy tudós legyen az illető.
- Miért lenne más?
- A nép Pirkát akarja, mert ő találta meg a hegyi manókat.
- Miért mondod ezt nekem? - csodálkozott Grom.
- Mert tőled is meg fogják kérdezni, hogy ki legyen. Én például szívesen vállalnám.
- Nem fog menni. Olyan mester kell, akit a hegyi manók is elfogadnak.
- Velem mi a baj? - csodálkozott Zammi.
- Nincs párod, és ezért nem számítasz.
- Hogy mi van?! - háborodott föl Zammi.
- Ha nincs párod, akkor nem fognak tisztelni a hegyi manók.
- Jó próbálkozás, de neked, úgy tudom, már van feleséged.
- Nem rólam van szó. Rólad. Keress valakit.
- Volt... csak ő nem vett észre.
- És van, akit te nem veszel észre.
- Lakkut hagyd ki ebből. Vele majd akkor, ha piros hó esik.

Éjjel az őrök egy nagy villanást és tüzet láttak a messzeségben, és valamivel később egy hatalmas dörrenés rázta meg a környéket. Reggel piros hó esett, és Grom, a király vinnyogva röhögött, amikor találkozott Zammival.
- Nem vicces! - mondta dühösen Zammi.

Lakku megvizsgálta a havat, és azt mondta rá, hogy vasoxidos.
- Szerintem egy hullócsillag jött le. Az szólt ekkorát, és... ezek szerint... vasból volt.
A többiek lehurrogták, hogy ez mekkora hülyeség, Zammi pedig elmosolyodott, este tetőtől talpig piros ruhába öltözött, fogott egy csokor művirágot és meglátogatta őt.

Az Őrminiszter a kórházban már nem ájultan feküdt, hanem aludt. Néha felébredt, nyöszörgött valamit, de nem lehetett érteni, mit mond. A rokonsága mosdatta, próbálta etetni, itatni. Mindent pontosan úgy csináltak, ahogy az erdei manók mondták nekik, és mély tisztelettel nézegették az ágy mellé odakészített villanyos lándzsát.

A kórház emeletén a gyermekosztályon közben rengeteg kis hegyi manót gyógyítottak. A gombafoltokat lemosták a bőrükről, és ha nem gyógyuló sebük volt, azt kitisztították, és rendszeresen átkötözték. Olyan magvakat és gyökereket etettek velük, ami kipucolta a beleikből a férgeket.
A kis betegek gyógyítása közben a szüleiket megtanították olyan alapvető dolgokra, mint például kézmosás, a tiszta ivóvíz és a bilihasználat. Az előadás után bőségesen adtak nekik csomagolt ennivalót és gyógyszereket.
Zammi is levizsgázott, mint dajka, és elküldte az erdei manó tudósoknak a korábban írt tudományos dolgozatát a kis hegyi manók betegségeiről.

Jöttek a kosárlabdák sorban, folyamatosan az egyes, a kettes és a hármas vágányra, közben ezrével költöztek befelé az erdei manó családok, de a tűz közelébe nem engedték őket.

Zammi megkapta a tanítói oklevelet, és előadást tartott néhány erdei manó tudósnak.
- A hegyi manóknál aki közelebb van a tűzhöz, az az úri nép, aki távolabb van, az a szolga nép. A tüzet nagyon őrzik, ezért azt nem lehet eloltani. Bárhol akarunk egy másik tüzet gyújtani, arra azt mondják, hogy ott nem jó, ha kérdezzük, hogy hová, arra nem mondanak semmit.
- Ezen segíthetünk. Van egy nagy sziget, ennek az ovális barlangi tónak a túlsó partján, ott, ahol azok élnek tömegesen, akik nem számítanak. Oda fogunk egy nagy tüzet gyújtani - mondta az egyik tudós.
- És aztán?
- Aztán elzárjuk a lefolyót, és emelkedni kezd a vízszint, az fogja eloltani a régi tüzet.
Úgy is lett. Jöttek is a főúri családok az új tűzhöz tömegesen.
- Nekünk itt előjogunk van. A tűzhöz közel, a legjobb helyen fogunk lakni.
- Nektek ott volt előjogotok, a másik tűznél, itt ti vagytok azok, akik nem számítanak.

Nagyon feszült lett a hangulat és mindenki félt attól, hogy tömegverekedés fog kitörni, amikor hír jött a bezárt hegyi manó miniszterekről és nagyurakról. Betegek lettek, mert telezabálták magukat, amikor rájöttek, hogy az éléskamra sok-sok ennivalóval a vasrácson belül, az alvószoba sátra körül van. Addig úgy éheztek, hogy össze voltak zárva egy csomó, finom kajával.

Az őrminiszter másnap már egyedül ment ki a vécére, aztán bőségesen megebédelt, amitől persze nagyon fájt a hasa. Később egy kerekes székben (ami persze Lakku új találmánya volt) üldögélve szunyókált, majd újra felébredt, és kérte, hogy mondják el neki, mi történt, mialatt ő aludt.
- Majd ha meggyógyulsz. Most még nem bírnád ki.
- Kibírom. Mondd el nyugodtan.
- Épült ide egy új kórház, ahol Te meghaltál, de az erdei manók felélesztettek téged, aztán volt egy kisebb forradalom, ezért a régi főúri családok már nem számítanak, továbbá beköltözött ide, a Manóhegybe több ezer erdei manó család.
- Na jó. Igazad van. Majd akkor mondd el még egyszer, ha már tényleg meggyógyultam.

Grom, a király, meglátogatta a minisztereit. Szomorúan csóválta a fejét.
- Miért nem tudsz innen kiengedni minket, mi történt? - kérdezgették tőle.
- Nem mertem elhozni a kulcsot.
- Mi az, hogy nem merted?!
- Mondtam a mesternek, hogy elvinném a minisztereimet. Rendben van, mondta ő, fogd a kulcsot, engedd ki őket, és menjetek. Hol a kulcs, kérdeztem. Ott, abban a sátorban, mutatott a szemközti sátorra. A bejárat fölött egy nagy táblán egy rajz volt: rossz süni, gonosz szemekkel és vicsorgó fogakkal. Bementem a sátorba, de már rohantam is kifelé, mert bent szörnyű morgás, röfögés, és fogcsattogtatás fogadott.
Amikor visszamentünk a mesterrel együtt, akkor láttam, hogy tényleg egy rossz süni van odabent. Egy vasketrecből csak a feje lógott ki, jól le volt kötözve, és be volt takarva. A mester megsimogatta a rossz süni homlokát, és kedvesen duruzsolt neki: "Mondjad picim, hogy ááá..." a szörnyeteg meg kitátotta a száját. A nyelvén volt a kulcs. Kezem, lábam remegett, és a hideg-meleg kirázott. Tessék, vedd el, és menjetek békével, mondta a mester.
- És?!
- Hát, még maradnotok kell egy darabig, mert én egy kicsit gyáva vagyok...
- Nem hagyhatsz itt bennünket... - sírt az egyik miniszter.
- Ha kiszabadulunk, letépjük a füledet! - üvöltötte a többi.

Grom mosolyogva elindult haza, hátra se nézett.

NEGYEDIK FEJEZET
2

Pirka és Lakku egymás mellett tolták azt a szekeret, amiben a kis hegyi manó utazott vissza a Manóhegy felé. Egyszer csak Pirka összecsuklott, Lakku felnyalábolta őt, és betette a kis manó mellé. Brog, a kis manó apukája, kérdezte, hogy mi baja lett az aranyhajú kék szeműnek.
- Két napja nem aludt és rettenetesen elfáradt - mondta Lakku a fejét csóválva. - Pedig mondtam neki, hogy kímélje magát, mert nemrég még két orvos túlórázott rajta.

Mire Lakkuék a kis manóval megérkeztek a Manóhegy tövéhez, Pirka és a kis manó összebarátkoztak. Pirka olyan meséket is olvasott neki, amiket a kicsi még soha nem hallott, mert az erdei manók saját kicsinyeiknek írták azokat. Brog szólt az erdei manóknak, hogy van egy másik bejárat is Grom lakásától jó messze. A saját lakásának a nyári bejáratát mutatta meg, ami egy tüskés bozót mögött volt, egy titkos ösvény végén. Bepakolták a sok ennivalót Broghoz, és a kis manó anyukája, Granna elfutott, hogy szóljon a többi manóasszonynak, akik jöttek is hamar, csendben, sorban, és vitték az ennivalót szét, az egész manóvárosba.

Közben az erdei manók táborába nagyon sok ennivaló érkezett, mert visszaért rengeteg szekér a szomszéd sátorvárosokból, és megérkeztek az első kosárlabdák is. Az első nagy dübörgéssel jött, átszakította a kaput és bement a raktárba, csak úgy, magától. A raktár ajtaja lefékezte annyira, hogy a hátsó falat ne törje át. Alig kipakolták a kosárfonással készített nagy labdát, már meg is jött a következő. Hálóval, kötelekkel lassították le, bent a raktárban meg sivalkodva ugrottak szét az útjából. Megpakolták a szekereket, hogy áthordják a rengeteg ennivalót, játékot és könyvet a hegyi manókhoz.
- Valami nem jó - szólt az egyik szekértologató.
- Mi nem jó? - kérdezte a raktáros.
- Hülyék vagyunk - mondta fejét vakarva a szekeres.
- Csak te.
- Nem. Mi, mind.
- Mert?
- Jön a labda. Lelassítjuk, szétszedjük, és szekerekre pakoljuk, ami benne van.
- Mi ezzel a gond?
- Aztán toljuk a szekereket hegyre fel, völgybe le.
- Persze. Odaát a hegyi manóknál még nem tudja fogadni a kosárlabdát senki.
- Talán próbáljunk meg egyet tovább gurítani.
- Próbáld. A következő a tied.
A harmadik gömböt már elterelték, nem jött be városba, hanem egyenesen tovább gurult a Manóhegy felé. A domboldalon lelassult és megállt. Nagy keservesen felgurították a dombtetőre. Amikor végre fent volt, tanakodtak, hogy hogyan tovább. Egy kis manó nekiveselkedett és tolta a Manóhegy irányába, a többiek először biztatták őt, később már csak nevettek rajta. A kis manó mérges lett, ott hagyta a nagy gömböt, és ment a többiekkel együtt ebédelni. Ebéd után visszamentek, és nem találták a gömböt. Egy felnőtt manó gyorsan felmászott egy fára, körülnézett, és elordította magát:
- Ezt nem hiszem el!
- Mi van?
- A gömb gurul, de lassan.
- Fussunk, érjük utol!
- És aztán? Hogy állítod meg?
- Ahogy idefelé.
- Akkor lejtőn felfelé lassult. Most lejtőn lefelé gyorsul. Felfogtad?
A gömb egyre gyorsulva gurult a hegyi manók városa felé.

Pirka a Manóhegy egyik lakásában gyorsan átöltözött Granna egyik ruhájába (enélkül túlságosan erdei manónak nézel ki, mondta a kicsi), néhány hegyi manó asszonyra rábízta a hozott ennivalót, és bement a Nagyterembe, ahol nagy csődületet látott.

A piros sapkás őrminiszter Grom lakásának emeleti ablakából ordibált:
- Nem megvágták a fülemet, hanem letépték! Nem szégyenbélyeg, hanem egy hősies harcban szerzett sebhely! Mert vegyétek tudomásul: Egyetlen erdei manót sem fogok ide beengedni addig, amíg Gromot le nem váltjátok, és meg nem válasszátok királynak azt, aki arra méltó: ENGEM! Addig ide erdei manó be nem jön, mert az az ajtó zárva marad, és az ennivaló nem fog bejönni egyedül. Nem fogja áttörni az ajtót, hogy a szátokba repüljön.

Beszélt még, mondott ezt-azt, de egyszer csak senki sem figyelt rá, mert kintről egy óriási csattanás hallatszott be. Grom lakásának ajtaja kiszakadt, és ruhácskák, kis cipők, játékok, mesekönyvek és rengeteg ennivalóval töltött doboz, zsák és kosár repült be rajta, és hullott a hegyimanókra, mint a záporeső.
Az őrminiszter üvöltött:
- Senki ne nyúljon semmihez! A kapott ajándékot be kell szolgáltatni a kincstárnak! Csak mi, nagyurak és miniszterek vagyunk méltóak arra, hogy szétosszuk köztetek!
Nagy röhögés tört ki, és széthordták az összes ajándékot. A piros sapkások próbáltak tőlük erőszakkal elszedni tőlük ezt-azt, de hiába. Az óriási labda külső burkolata pont jó volt arra, hogy megverjék vele a piros sapkásokat.

Egy piros sapkás megúszta, mert ő kint őrködött. Most bejött, és felkiáltott:
- Jön a következő labda!
A tépett fülű őrminiszter kirohant (kabátot húzzál, mer' hideg van!), egy nagy, göcsörtös botot kapott fel, amivel a gömbre mutatott, és ráordított:
- Állj meg! Parancsolom! Itt úgyse jössz...

Az óriási dörrenés és csattanás után a piros sapkás őrminiszter tíz napig élet és halál közt lebegett.
Erdei manók között egy kórházban tért magához, és csodálkozott nagyon, mert ez alatt az idő alatt sok minden történt.
Ez a tíz nap lett az erdei manók és a hegyi manók találkozásának legfontosabb tíz napja.

Első nap. Pirka naplója.

A hegyi manó orvosok kiásták az őrminisztert a kupac alól és elvitték, hogy valahogy megmentsék az életét. Itt sem rosszak az orvosok, de kizárólag a király, a miniszterek és a nagyurak rokonsága vesz részt rendszeres orvosi vizsgálaton, a kisurak, az úgynevezett szolgák rokonsága csak akkor, ha jól megfizeti ennivalóval, pénzzel vagy munkával. A többiek soha.

Annyira meg akartam őket találni, de kiderült, hogy irigyek, gonoszak, buták, ordibálós, veszekedős, verekedős majdnem mindegyik. Az őrminiszter, ahogy meg tudom ítélni, nem éli túl. Én magam persze ha tudok, segítek rajta. Hazamegyek, és hívok néhány orvost. Nem csak az őrminiszter miatt. A kis hegyi manókat, az összeset meg kell vizsgálni, a gombafoltokat le kell mosni a bőrükről, ha nem gyógyuló sebük van, azt ki kell tisztítani, és rendszeresen át kell kötözni. Olyan magvakat és gyökereket kell etetni velük, ami kipucolja a beleikből a férgeket. Sok hegyi manó asszonyt kell toborozni, akiket megtanítunk a legfontosabb, legalapvetőbb dolgokra, mint például a kézmosás, a tiszta ivóvíz és a bilihasználat. Rengeteg munka lesz még itt. Ezeknek nem csak ennivalóra van szükségük.

Elindultam a városunkba egyedül. Aki elkísért volna, fél nap után elbotlott, és összevissza szurkálta egy mérges-tüskés bokor, vissza kellett mennie, mert ha az úton belázasodik, vihetném a hátamon tovább. Én nem fordultam vissza, egyedül vagyok, de az egyik villanyos lándzsa nálam van. Alig van benne villany, kerítést már nem lehet rákapcsolni, de egyéni védőeszköznek még jó. Bénítóra kapcsoltam, mert ha egynél több rossz süni jön, nincs arra idő, hogy átállítsam erősebbre. Nagyon korán indultunk, hogy ránk ne sötétedjen, de hiába. Hideg, esős, szeles idő van. Ezt a naplóbejegyzést egy bokorban írom egy esőkabát alatt. Fázom és félek. Tudom, hogy milyen irányba kell menni, de se út, se ösvény. A műszakiak még nem szórták le azokat a fehérre festett köveket, amik jelzik az ösvényt, ezért sötétben így tovább menni veszélyes. Azt hiszem egy fekete foltról, hogy csak egy kis pocsolya, aztán belecsúszom egy mély, vízzel telt gödörbe. Meg nem fulladok, de például átázhat a ruhám, jól megfázok, vagy beázik a villanyos lándzsa, és hiába bökdösöm vele a tüskés disznót, kiröhög, vagy átharapja a torkomat.

Csodálatos dolog történt. A sötétben valami nagy fekete magasodott elém, először megijedtem, de finom étel illatát éreztem, és rájöttem, mi az. Az a kunyhó, amit itt hagytuk, amikor tovább siettünk egy kétkerekű kordéval. Ezt a beírást egy gyertya nevű kicsi fáklya fényénél készítem, amit a hegyi manóktól kaptunk ajándékba. Tüzet is tudtam rakni abba a kis kályhába, amit a legnagyobb lábasokból Lakku készített legutóbb. Parazsat már nem találtam benne, az üveglapokat Lakku elvitte, de összébb csukta a lábasokat, és egy fura kis szerkezetet is a kályha mellett hagyott. Bosszankodott is, hogy itt felejtette. Meghúzok egy zsinórt, pörög benne egy korong, hozzáér a koronghoz egy kis fapálcika aminek a végén foszfor van. Nem tudom, hogy mi az a foszfor, de a fapálcika meggyulladt, és meggyújtottam vele a gyertyát, és a gyertyával begyújtottam a kályhába is. Kint szakad az eső és üvölt a szél, itt bent meleg és világos van. Ennivalót hoztam magammal, teát tudok főzni, egy jót alszom, és amint hajnalodik, megyek tovább.

Második nap
Kitta naplója

Megjött Pirka a Hegy imanók városából. Egyedül jött, pedig törvény van rá, hogy senki sem kószálhat egyedül. Azt mondta, a másikat baleset érte és vissza kellett fordulnia, de ő tovább jött, mert szükség törvényt bont. Orvosokat kell hívni gyorsan, mert ebben a városban csak kettő van, egy felnőtt és egy gyermekorvos. Persze nem az orvos gyermek, azért hívják így, mert kicsiket gyógyít. Ha ezt a kettőt átküldeném a hegyi manók városába, itt nem maradna egy se. Hívni kell messziről néhány orvost, ápolót és gyógyszerészt, de mire azok felszedelőzködnek, elindulnak és ideérnek, a piros sapkás őrminiszter sajnos meg fog halni. Igaz, hogy gonosz volt, de ha pont nekünk, erdei manóknak sikerülne megmenteni az életét, az sokat lendítene a két nép barátságán. A hegyi manó nők persze szeretnek minket, mert a sok kis hegyi manó nem halt éhen, de nincs szavuk, elképzelhetetlen például, hogy egy nő legyen miniszter. Ha mi nem tudjuk megmenteni az őrminisztert, a hegyi manó orvosok nem tudnak vele mit kezdeni. Náluk még nincs kórház, ők még nem ismerik a műtőt, sőt még az infúziót és az injekciót se. Küldök majd valami üzenetet a Csodálatos Erdő felé, hogy orvosok kellenek.

Megjött Mokkó, nem is jött, inkább hozták. Már nagyon öreg, alig eszik és sokat alszik. Megijesztett, aki a szekéren hozta, mert azt mondta, el akar tőlem az öreg búcsúzni. Mindig is féltem ettől a pillanattól. Nekem még sok-sok évem van vissza, de ő jóval idősebb mint én. Mindig azzal vígasztal, hogy nekem még lehet egy másik családom, és egy másik életem, amiben ő már csak egy szép emlék lesz. Bárcsak korábban születtem volna! Vagy ő érkezett volna ebbe a világba egy kicsit később. Nem akarom, hogy meghaljon! Hívok orvosokat, most azonnal! A legjobbakat!

Eddig a napló.

Kitta átrohant a toronyba, és röptette felfelé a rakétákat. Két fehér, három piros. Nagyon fontos, nagyon sürgős, mindenkinek szól. Közben odafutottak a távírászok.
- Hé, maga ott! Mit keres itt?! Mit csinál?! Ki engedte meg?! Hoppá! Kitta? A Mester? Akkor is szólhattál volna, mi jobban értünk hozzá... de hiszen te sírsz! Mi a baj?
- Mokkó... az öreg... csak alszik... és el akar búcsúzni. Fehér ruhát kér, és manófészekben akar aludni.
- Manófészekben? Most?! De hiszen hideg van! - került elő valahonnan Csitta.
- Hallgass már! - torkolta le Lakku. - Hát nem érted? Nem fog fázni benne.
- Akkor sem engedhetjük, hogy ilyenkor manófészekben aludjon.
Közben Kitta röptette fel a rakétákat: orvosokat --- most --- azonnal --- ide --- a legjobbakat.
És közben sírt, mert tudta, hogy az orvosok öt-tíz nap múlva érkeznek majd, és itt nincs kórház, ők pedig kórházat nem hoznak magukkal.

Kitta bement abba a sátorba, ahol a hegyi manó miniszterek, nagyurak, és egy piros sapkás szolga volt bezárva. Mialatt aludtak az alkoholos gyümölcslevestől, az erdei manók vasrácsokkal építették körbe a sátrat.
- Mi ez az átkozott vasrács itt körben? Azonnal engedjetek ki! Szolgák ide! Hol császkáltok már?!
- A szolgáitok szekereket tolnak, megrakva rengeteg élelemmel - mondta nekik Kitta.
- Hová?! - kérdezték felháborodva a miniszterek.
- A Hegyi manók városába. Grom, az új király kapja meg.
- Grom nem király, miniszter se volt sose.
- Nők választották meg.
- Nők nem választhatnak minisztert, nincs szavazati joguk hozzá.
- De van. Szereztek maguknak.
- Mivel?
- Csákánnyal.
- Eressz ki bennünket! Haza akarunk menni!
- Ha kiszabadultok mi lesz az első dolgotok?
- Először is letépjük a füledet!
- Ne mondj ilyet neki, te szerencsétlen!
A többiek elkezdték ütni azt, amelyik elszólta magát.
- Ne üssétek! Kérdeztem valamit.
- Várhatsz a válaszra húsz napig.
- Akkor húsz napig csak vizet kaptok.
- Éhesek vagyunk! Enni akarunk! És addig el nem hallgatunk, míg enni nem kapunk! - zengték kórusban.
- Ha kiszabadultok, hadd halljam, mi lesz az első dolgotok?
- Leváltjuk Gromot, és az őrminisztert választjuk királlyá.
- Az összes ennivalót áthordjuk a Kisterembe és őröket állítunk mellé.
- A mi rokonságunk fogja széthordani, és csak akkor ad belőle idegennek, ha az fizet érte.
- Ez mindig is így volt. És így is marad.
- És az éhező kis manókkal mi lesz? - kérdezte dühösen Kitta.
- Törődünk mi azzal? Az enyém soha nem éhezik.
- Gondoskodjon mindenki a saját porontyáról! Eressz ki bennünket!
- Még nem lehet. Éheznetek kell.
- Mi ezt a játék?!
- Szerepjáték. Olyan kis manók vagytok, akik nem számítanak.
- Nem értem.
- Hagytátok éhezni a sok kis manót. Most megtudjátok, hogy milyen az.
Kitta ezzel otthagyta őket, és rohant Mokkóhoz, mert nagyon aggódott érte.
-----

Zammi naplója.

Különös, ijesztő és érthetetlen távirat érkezett:
Veszély! Lassítsátok a labdát, össze ne törjön, óvatosan bontsátok, manó van benne.
Mindenki futott, ahogy csak bírt, hálókat feszítettek ki, gödröt robbantottak, kerítés oszlopokat helyeztek át. Sikerült a gömböt felküldeni egy dombra, és ott megállítani. Ki lehet benne? Óvatosan kibontották. Tizenegy manó mászott ki. Volt olyan köztük, aki rögtön hányt, volt, aki elájult, és volt olyan is, aki elkezdett körbe-körbe járni.
- Meg vagytok őrülve?! Hogy kerültök bele? Ez elképesztő! Ilyen nincs! - kiabáltak azok, akik kibontották őket.
- Azt... írtátok, hogy... most... azonnal - nyögte az, aki körbe-körbe járt, aztán összecsuklott.
Hordágyon vitték el őket, mert hordágy például pont volt a kosárlabdában. Meg gyógyszerek... sőt gyógyszerészek, orvosok és ápolók is. Egy egész kórház jött át ide valami rettenetes sebességgel, ennek ellenére minden egészben maradt, és mindenki élve. Kész csoda.
Ahol a gömb megállt, egyenlő távolságra volt mindkét manóváros, de könnyebb volt enyhe lejtőn lefelé vinni az ájultakat, ezért az erdei manók városa felé indultak el. Néhányan gyorsan magukhoz tértek, és azt mondták: soha többé. Egyik fiatal ápoló meg azt, hogy irtó jó volt, újra ki fogja próbálni. Őt leütötték, mert azt hitték, hogy félre beszél.

Délután indultunk, Pirka, az orvosok és én a Manóhegy felé. Két orvos ott maradt, hogy Mokkót megvizsgálják, és valahogy megnyugtassák Kittát. Amikor elindultunk, már tudtuk, hogy nem érünk oda ma, de a műszakiak ma reggel elkezdték leszórni a fehérre festett köveket, így halvány holdfényben is pontosan tudni fogjuk, merre kell tovább menni. Pirka mondta, hogy a kunyhó még megvan, aludjunk ott. Jó vicc. Be se férünk. Megérkeztünk a kunyhóhoz.

Eddig a napló.

A kunyhónál elkezdtek vitatkozni, mindenki mindenkivel.
Csitta odament és kiabálni kezdett:
- Átveszem a parancsnokságot. Két orvos, egy ápoló és egy gyógyszerész tovább megy Vokkóval, mert az őrminiszternek a lehető leghamarabb orvosi segítségre van szüksége. Kérek önként jelentkezőket... Senki? Te, te, te meg te ott! Induljatok! A többiek letáboroznak velünk, jól kialusszuk magunkat és úgy megyünk tovább. Útközben eszünk, és amint megérkezünk, azonnal leváltjuk a másik négyet, akiket előre küldtünk. Van kérdés?
- Itt nincs manóváros, csak egy kunyhó. Ennyien nem férünk be - mondta Zammi.
- Semmi gond, építünk egyet - legyintett Csitta.
- Mit? - értetlenkedett az egyik ápoló.
- Manóvárost - válaszolt Csitta.
- Hogy képzeled ezt, hogy csak úgy megmondod, hogy ki, mit csináljon?! - kérdezte Vokkó, de hiába méltatlankodott, azt egyre távolabbról lehetett hallani, mert a másik négy magával vonszolta.

Gyorsan (alig egy óra alatt) építettek négy sátrat. Egyet a kunyhó mellé, egyet a kunyhóval szemben, egy jó nagyot pedig a két sátor és a kunyhó köré, amibe minden cókmókjuk befért, aztán középre még egy sátrat, hogy a kunyhó és a lakósátrak között kabát nélkül is át lehessen járni.

Vokkóék késő éjjel érkeztek meg. Bementek a manóhegybe, és ott az Őrminiszter lakására siettek. Három hegyi manó, egy orvos és két ápoló volt ott. Az egyik ápoló elrohant és hívta a királyt. Grom hamar meg is érkezett, díszes királyi palástban, fényes manócsizma a lábán, aranybojtos sapka a fején. Vokkó rászólt:
- Szórd le ezt a maskarát, mert munka van. Melegíts vizet. Közben segíts kicsomagolni a műtőt.
- Hűtőt?
- Nem hűtőt, műtőt, majd később elmondom, hogy mi az, és mire való. Mozogj már!
- Hogy beszélsz a királlyal? Kitől tanultad ezt a stílust?
- Csittától.
- Ki az a Csitta?
- Majd megismered. Pörögjünk, különben itt hal meg ez a szerencsétlen a szemünk láttára.
- Infúzió bekötve - szólt az egyik erdei manó orvos.
- Altatógáz rendben - szólt a másik.
Nagy sürgés-forgás kezdődött, gyorsan épült valami üvegdoboz, amit sok gyertyával raktak körbe, hogy világos legyen bent, és büdös kórház-szag kezdett terjengeni a levegőben. Mire Pirkáék megérkeztek, kiderült, hogy az őrminiszter fel fog gyógyulni, bár lábadozása hosszú lesz.

Negyedik nap

Zammi és Csitta átmentek Grannáékhoz. Zammi mondta, hogy keresni kell néhány olyan hegyi manó asszonyt, akik rövid idő alatt sokat akarnak tanulni, és utána rengeteget dolgozni ingyen. Pontosabban sok-sok ennivalóért, aminek nagy részét szét kell osztani.
Mrokka, Dzoppi és Granna a három hegyi manó asszony lett a kiválasztott, ők dolgoztak Zammi keze alá.
- A piros edényben szappannal megmosod a kezed, aztán a kékben leöblíted tiszta vízben. Sok kézmosás után már a kékben sem tiszta a víz. A pirosból kiöntöd a koszos vödörbe, vagy a lefolyóba, de ahol olyan vécé van, azt is le lehet vele önteni. A kék edényből öntöd át a vizet a pirosba, és a kékbe öntöd a friss tiszta vizet. Mindig.
- Nem kell ennyire részletezni. Nem vagyunk mi hülyék.
- Nem hülyék vagytok, hanem fegyelmezetlenek. A kicsik szokják meg így.
- Úgy bánsz a vízzel, mintha az akkora érték lenne.
- Mert érték. A tiszta víz a legértékesebb anyag a világon.
- A kézmosásról meg úgy beszélsz, mintha az minden bajunkat gyógyítaná.
- Csak csináljátok úgy, ahogy mondom. Érteni később fogjátok. Kérlek!

Közben a hegyi manók egy nagy alagutat ástak ki ott, ahol korábban Grom lakása volt, és hosszú párhuzamos árkokat vágtak a Nagyterem padlójába. Az árkokat vágányoknak nevezték, és amikor jött egy kosárlabda, azt az első, a második, vagy a harmadik vágányra terelték, szétbontották, és elhordták, hogy legyen hely a következőnek.

Miközben a piros sapkás őrminiszter rokonsága sírdogált, két erdei manó orvos vitatkozott.
- Át kell szállítani az őrminisztert a Csodálatos Erdő melletti domboldalra, a Központi Kórházba!
- Nem bírná ki a szállítást, út közben halna meg.
- Akkor a kórházat kell ide szállítani - szólt közbe Csitta.
- Nagyszerű ötlet! Nem is tudom, miért nem nekem jutott eszembe! Intézkedj! - gúnyolódott az idősebb orvos.

Csitta felment a manóhegy tetejére, ahová addigra felállítottak egy adótornyot, hogy táviratokat tudjanak küldeni jó messzire. Elővett a hátitáskájából rengeteg színes papírrakétát, sorban befűzte azokat két szalag közé, meggyújtotta az első papírcső zsinórját és ott hagyta az egészet. A színes fények szépen, sorban egymás után felröppentek az égbe.

Csitta bement a hegyi manók közé:
- A fennsíkra sátrakat és kőből-agyagból épületeket, raktárakat kell összehozni, van itt valami mérnök?
- Hát az meg mi fán terem? - kérdezték röhögve a hegyi manók.
- Akkor úgy kérdezem, hogy ti is értsétek: a kőművesek és a bányászok melyik miniszterhez tartoznak?
- Nincs közöd hozzá!
- Az őrminisztert úgy lehet megmenteni, ha itt felépül egy kórház. A berendezése holnap reggel indul, estére megérkezik. Addigra ide épületek kellenek, a gyógyszergyárhoz kemencék, és kazánok, tüzelőanyag és vegyi anyag raktár, víztorony és szennyvíztisztító.
- Ejha! Feleségül ne vegyelek? - viccelődött egy fiatalabb hegyi manó.
- Még kicsi vagyok, de később lehet róla szó - mondta dühösen Csitta, és ott hagyta őket.
- Hé, várj! - futottak utána. - Milyen sátor és mekkora? Mi az a kazán és hogy néz ki egy víztorony?
- Na ez már mindjárt más. Takkónál és Lakkunál vannak a rajzok és a leírások. Hívom őket.

Késő éjszaka a holdfényben (épp a narancssárga hold volt fenn) rengeteg hegyi manó nyüzsgött a fennsíkon, néhány óránként váltották egymást, és dolgoztak, mint a güzüegér. Egyszer csak felhő takarta el a holdat.
A hegyi manók panaszkodtak:
- Akarunk mi tovább dolgozni, de már olyan sötét van, hogy mi sem látunk.
- Azon segíthetek. Felviszek egy a lámpát a toronyba, és meggyújtom - mondta Lakku.
- Attól, hogy a toronyban ég egy lámpa, itt még sötét lesz.
- Nagyon fényesen ég. Egy fémszalag van benne, azt gyújtom meg.
- Gyújtsd meg itt, hadd lássuk!
- Nem, mert akkora fény jön ki belőle, ami lepörköli a füledről a szőrt.
- Milyen fém van benne?
- Magnézium.
- Olyan fém nincs is.
- Nálunk van. Villannyal lehet csinálni.
- Hű, de nagy az arcotok ezzel a villannyal. Áruld el mi a titka!
- Hiába árulom el, tíz évig kell iskolába járnod, mire megérted.
Csitta közbe szólt:
- Sipirc a toronyba és gyújtsad már, mert sose leszünk kész!

Az ötödik napon a hegyi manók zúgolódtak:
- Nem jön a kórház. Hol késik? Felépítettünk mindent, amit mondtál. A víztorony is tele van vízzel.
- Egyszerű - mondta gonosz vigyorral az egyik. - Ha egy Csitta kéri, nem jön. Csitta nem a mester, nem is tudós, még csak tanító sem. Mi meg itt dolgoztunk neki éjjel-nappal.
- Még egyszerűbb - mondta Csitta. - Egy a Központi Kórházat nem lehet csak úgy átküldeni, ha tele van súlyos betegekkel. Egy részét majd átküldik, de ésszel, és egy kicsit később.
- Addigra az Őrminiszter meghal! - mondta dühösen egy piros sapkás.
- Ha azt mondtam volna, hogy rengeteg kis manó beteg, azoknak kell a kórház, dolgoztatok volna éjjel nappal?
- Nem. Akik számítanak, azoknak a kicsinyei mind egy szálig egészségesek.
- Mindenki számít! - kiáltotta felháborodva Csitta. - Rendezzük be az új kórházat azzal, amink van.

NEGYEDIK FEJEZET
1

Pirka és a másik kettő gyorsan szedték a lábukat, mert hiába vittek sok ennivalót az éhező kis hegyi manóknak, menekülniük kellett. Tolták a szekeret, jól megrakva mindenfélével.
- Mi a káposztának ez a rengeteg kacat... - mérgelődött a két manólány, de jött egy nagy eső hideg széllel, és az elhallgattatta őket.
Pillanatok alatt csinos kis kunyhóvá építették át a szekeret, és ehhez szükségük lett a sok kacatra. A legnagyobb lábasokból például egy tűzhelyet építettek, és kivezették a szabadba a füstöt egy hosszú csövön. Három nagy üveglap is előkerült valahonnan, azt is beépítették a kályhába, így a tűz fénye bevilágíthatta a kis szobát.
- Ezeket a szép nagy üveglapokat a hegyi manóktól kaptam ennivalóért cserébe - mondta Lakku. - Majd be kell szökni ott egy olvasztóba, és megnézni, hogyan tudnak készíteni ekkora üveglapokat.

Megvacsoráztak, aztán vidáman kártyáztak a tűz fényénél, egyszer csak manósírást hallottak kintről.
Lakku esőkabátot húzott, kiment, és keresgélni kezdte, honnan jön a hang.
- Találtam egy kék sapkás hegyi manót - mondta a visszatérő Lakku a lányoknak.
A hegyi manó nem volt túl büdös, de kék volt az arca, a nyaka, és a vállán a ruhája is, mert a kék festék a sapkájából az esővíztől leszivárgott. Bármit kérdeztek tőle, csak sírt, és mindenre azt mondta, hogy "ne, a füleimet ne".

Reggel a kunyhót nem bontották le, hanem tovább siettek, a szekérből csak két kereket és egy nagy ládát vittek magukkal. Amikor a hevenyészve összerakott kordé is elakadt a sárban, hátizsákokba pakolták át a maradék élelmet, és gyalog mentek tovább a sátorvárosba, ahol a Tudósok Mestere, vagy ahogy a hegyi manó mondta, az erdei manók királya már várta őket.

A Mester Kitta volt.
- Anya! Ki tette veled ezt a csúfságot?! - kérdezte Pirka, amikor meglátta Kitta sapkáján a fehér bojtot.
- A tudósok megválasztottak engem mesterré.
- Tanító sem akartál lenni soha! Hogy sikerült nekik?
- Én is csodálkozom. Nem önszántukból. A nép követelte, hogy nevezzenek ki.
- Azt tudom, hogy ezren ünnepelték a születésnapodat. Mi történt utána?
- Másnap már ötezren voltak, és már nem azt skandálták, hogy bol-dog-szü-li-na-pot, hanem azt, hogy mes-ter-le-gyen. A tudósok persze hallani sem akartak róla. Azt mondták, hogy aki még tanító sem akar lenni, az nem lehet tudós. Mester meg csak egy tudós lehet, senki más. Én mondtam sokaságnak egy beszédet. Azt, hogy inkább egy tudóst válasszanak, mert nekem most más dolgom van. Odaát a hegyi manóknál tömegesen éheznek a kis manók, rengeteg kosárlabdát kell készíteni, megtölteni ennivalóval az egyes és kettes számú raktárból, és elindítani a hegyek felé.
- Ez lecsillapította őket?
- Hogyne, persze. Még jobban feltüzelte. Másnapra húszezren lettek, elkezdtek kosárlabdákat készíteni és tölteni, közben kikényszerítették, hogy a tudósok megválasszanak engem mesterré. A tudósok terve az volt, hogy legyek húsz napig dajka, húsz napig tanító, aztán húsz napig tudós, és majd utána megválasztanak. Én kihirdettem a népnek, hogy ne hőbörögjenek, hanem válasszanak maguk közül három szószólót, és küldjék be őket a tudósok közé tárgyalni. Úgy is lett. Ez a három leordította a tudósok haját, hogy ennyi időnk nincs, rendkívüli helyzet van, odaát a hegyi manóknál az éhenhalás szélén vannak a kicsik. A tudósok erre készítettek három oklevelet, előző napi dátummal, hogy tanító lettem, aznapival, hogy tudós, és másnapi dátummal azt, hogy mesterré választottak.

Mialatt Zammi a kék sapkás hegyi manót csitította és vigasztalta, Pirka és Lakku Kittának elmondott mindent, amit a hegyi manókról megtudott.
- Akkora éhezés van, hogy a kicsik már nyöszörögve alszanak.
- Nyöszörögve? - kérdezte értetlenkedve Kitta.
- Azt mondják, hogy az a halál hangja. Rengeteg ennivaló kell azonnal.
- Cseréljünk sapkát! Menj azonnal a toronyba, mondd, hogy a Mester küldött, és nyomjátok a szöveget. Küldjenek gyorsan élelmiszert ide mindenhonnan, amennyit csak nélkülözni tudnak. Futás!
Pirka elsietett, és hamarosan tűzijáték kezdett pufogni a legmagasabb torony fölött.

Kitta összehívta azokat a tudósokat és tanítókat, akik akkor, abban a sátorvárosban ott voltak.
- Azért jöttünk össze, mert a városunkhoz egy nagy veszély közeledik.
- Jaj, jaj! Támadnak a rossz sünik?! Végünk van! - rémüldöztek a tanítók.
- Azok nem veszélyesek. A villanyos kerítés megvéd tőlük. A hegyi manókról van szó. Sokan vannak és éhesek. Erősek, hangosak, lusták és fegyelmezetlenek. Enni kérnek, és ha nem kapnak, erőszakkal veszik el. A király nem gonosz, a nagyurak annál inkább. A kisurak azt teszik, amit a nagyurak mondanak nekik, a népnek pedig nem mondanak semmit.
- Mi tudósok meg tudjuk mondani, mit kell tenni, ha pontosan tudjuk, hogy mi a veszély - szólt a legidősebb tudós.
- A veszély az, hogy a hegyi manók idejönnek, és mindent elvisznek, ami mozdítható. Semmink nem marad, és mi halunk éhen helyettük - mondta Kitta.
- Nagyon egyszerű. El kell rejteni az ennivalót.
- Mindenütt megtalálják! Hová tennéd?!
- Oda, ahol az eső, és a fagy nem éri, és a tüskés disznók sem eszik meg.
- Mondj egy ilyen helyet! - sürgették a többiek.
- Egy tiszta, száraz barlang, amit amúgy is kamrának használnak.
- Hol?! Hol?! Mondd már!
- A hegyi manóknál.
- Te meg vagy buggyanva! - mondta dühösen Kitta.
- Nem hinném. Ha idejönnek rabolni, hol fogják utoljára keresni az ennivalót? Mi erdei manók azt akarjuk, hogy meleg és védett helyen legyünk a télen. Ennek az az ára, hogy az élelmünket megosszuk a hegyi manókkal. Ha odaadjuk, vagy elveszik tőlünk, akkor mindent azonnal megesznek, és nem lesz se nekik, se nekünk. Ha okosan és szigorúan beosszuk, akkor elég lesz mindenkinek. Csak arra kell majd vigyázni, hogy a kamra kulcsa mindig nálunk legyen. Tavasztól őszig az összes erdei és hegyi manó szorgalmasan fog dolgozni, hogy legyen mit enni, és legyen mivel fűteni, mert ha nem költözünk be közéjük, egy hóvihar a sátrakat széttépi, az erdei manókat szétszórja, és mind meghalunk.
- Köszönöm! Most kérdezzük ki a rémült hegyi manót is - mondta Kitta.

Az erdei manók az úton talált kék sapkás hegyi manónak megígérték, hogy ha továbbra sem beszél értelmesen, akkor nem csak a fülét vágják le. Ettől elmondta, hogy mi történt odaát az erdei manók távozása után:
- Grom és Krap aludni ment, a nagyurak és a miniszterek, köztük én is, tanácskozni kezdtek. Jól nézünk ki, mondta a piros sapkás őrminiszter. Egy bolondot választottak meg királynak. Ez felségsértés! Azonnal vond vissza, mondták neki a többiek. Jó, visszavonom, mondta a piros sapkás. Van valakinek valami ötlete? Kergessük el az erdei manókat, és lopjuk el tőlük a maradék ennivalót, mondtam nekik. Erre a lila sapkás gonosz vigyorral az mondta, hogy noha mindenkinek fáj a zsákmányra a foga, nem mindenki hülye. Dühösen kikértem magamnak, és magyarázatot követeltem tőle. Tudhatnád, hogy ha elkergetjük őket, soha többé nem kapunk tőlük semmit. Kergessék el őket a szolgák, mi pedig nagy sajnálkozással mindig szívesen látjuk őket újra. Nagyszerű ötlet! Gyerünk azonnal a szolgákhoz, mondogatták a többiek.

- Amikor végre sikerült a szolgák közül kiválasztani kettőt, elmondtam nekik, hogy mi a dolguk - mesélte a kék sapkás miniszter tovább, és az erdei manók közben gyorsírással írták, amit mondott. - A két szolga bement abba a lakásba, ahol korábban Grom lakott, én rájuk zártam az ajtót, aztán hallgatóztam, hogy mit beszélnek a sötétben.
- Most mit tegyünk? - kérdezte az egyik.
- Amit mondott. Okosabbat úgysem tudunk kisütni.
- Nekem nincs kedvem megverni őket. Mégiscsak ők hoztak a kicsiknek enni.
- Nem verjük meg őket, csak rájuk ijesztünk. Gyerünk!
- Várj, még ne! Mi lesz azután?
- Most ne gondolkodj, mert fájni fog a fejed. Legyünk túl rajta!
- A miniszterek épp azt akarják, hogy ne gondolkodjunk.
- Nem törődnek ennyire velünk. Csak a hasukra és a rokonságukra gondolnak. Tegyük a dolgunkat, mert ez addig úgy sem fog bennünket kiereszteni.

Beosontak a szobába, és szétvertek mindent. Csend volt. Gyertyát gyújtottak, és behívtak engem is. A három pufók alvózsák a ládák tetején meg se moccant, pedig a zsákok végénél úgy, ahogy kell, manósapkák voltak. Egy kicsit ráütöttek az egyik alvózsákra. Semmi. Ráütöttek nagyobbat. Az meg se nyikkant. Megnéztük a zsákokat, de csak egy csomó szemét volt bennük. Kinyittattam a ládákat és üvöltöztem velük, mert a ládák üresek voltak.
- Hol az a rengeteg ennivaló, amit hoztak?! - kérdeztem tőlük dühösen.
- Minden kis manó kapott belőle. Lehet, hogy egyszerűen elfogyott - mondta az öregebb.
- Ki osztotta szét?! Ki engedte meg, hogy szétosszák?! - ordibáltam, mire a szolgák elmenekültek.
Visszamentem a nagyurak és miniszterek közé.
- Mi újság? Megvan az ennivaló? - kérdezgették a többiek mohón és izgatottan.
- Az erdei manók szétosztották, aztán megszöktek - mondtam nekik.
- Valld be, hogy elkergetted őket, és elloptad a zsákmányt! - mondta a lila sapkás.
A többiek is felzúdultak és kiabálni kezdtek:
- Gonosz manók voltak az ősei!
- Vágjuk le a sapkájáról a bojtot, és zavarjuk el!
- Vágjuk le az egyik fülét!
- Vágjuk le mindkettőt!
Nagyon megijedtem, és elmenekültem.

- Ezt nem értem - csodálkozott Kitta. - Tényleg levágták volna a füledet? A sapka bojtjáért nem nagy kár, azt bármikor vissza lehet varrni.
- A sapka bojtjának levágása nagy megszégyenítés ám a hegyi manóknál - magyarázta a hegyi manó. - Amikor egy manót bűnösnek ítélnek, már nem vágják le a fülét, mint az őskorban, de azért egy kicsit megvágják. Ha egy manó egyik füle vágott, nem barátkoznak vele, és nagyon nehezen talál párt magának. Ha mindkét fülét megvágják, az akkora szégyen, hogy elbujdosik. Egyedül lakik, és nappal többé nem jön elő. Éjjel beviszi azt a kosárka élelmet, amit az irgalmas szívűek az ajtaja elé raknak. A büntetés nem tart örökké. A kiközösített hegyi manót visszafogadják, ha a királytól fülét takaró sapkát kap, manófül alakú díszekkel.
- Mondd tovább, hogy mi volt! - kérte Zammi.
- Hazaértem. Családom nincs, csak szolgáim vannak. Körülfogtak, és a manósapkájukat a lábam elé rakták. Én felrúgtam a manósapkákat, leültem egy kispárnára, és így szóltam hozzájuk:
- Nem vagytok többé a szolgáim. Hagyjatok magamra! Tűnjetek el!
Nem mentek el. Ott maradtak, szépen körbeültek és csendben vártak.
- Menjetek már! Miért nem engedelmeskedtek? - kérdeztem mérgesen.
- Azért, mert ahogy te magad mondtad, nem vagyunk a szolgáid - mondta a legfiatalabb.
- Akkor kik vagytok? - kérdeztem tőle.
- A barátaid vagyunk. Ha te is úgy akarod. Mondd el nyugodtan, hogy mi történt veled!
Mindent elmondtam, amit rögtön meg is bántam. A barátaim is szidtak:
- Azt mondtad, hogy az ajándékot lopjuk el, erre rád fogták, hogy elloptad?
- Azt mondtad, hogy az erdei manókat kergessük el, erre elkergettek téged?
- Tulajdonképpen megérdemled a sorsodat!
- Lehet, hogy tényleg gonosz manók voltak az ősei? - kérdezte a legfiatalabb.
- Mégis csak meg kellene vágni legalább az egyik fülét! - mondta a legidősebb.
- Mindkettőt - mondta kórusban az összes többi.
Sivalkodva világgá szaladtam, és most itt vagyok.

Pirka visszaérkezett a toronyból.
- Az új műszeren keresztül, amivel a távoli városok fényeit is el tudjuk olvasni éjjel, most láttam, hogy sok díszes és fegyveres hegyi manó közeledik. Ebből még nagy baj lehet!
- Sátrat kell építeni nekik. Egy nagy sátrat, amiben tudnak enni és aludni, hogy ne kószáljanak szét. De gyorsan!

Mivel erdei manó nyelven beszéltek egymással, a kék sapkás egy mukkot sem értett ebből.
- Ez udvariatlanság velem szemben - szólt bele.
- Azon tanakodunk, hogy mi legyen veled - mondta Kitta most már az ősi manónyelven. - Vissza akarsz menni, vagy itt maradsz köztünk? Mindkettőben tudok neked segíteni.
- Ez nagyon egyszerű - mondta a hegyi manó. - Odaát nincs családom, csak szolgáim, akik mindkét fülemet le akarják vágni. Szerinted van választásom?
- Van. Ha itt maradsz, a kis manókkal leszel egyenrangú, és iskolába kell járnod. Lesznek nevelő szüleid, sokkal fiatalabbak mint te, akik majd megtanítanak téged az erdei manó nyelvre, meg arra, hogy részt kell venni a közös munkában, és hogy illik minden nap tisztálkodni. De vissza is mehetsz.
- Hogyne. Sőt, még egy éles kést is vihetek magammal.
- Pontosan. Alkoholos gőzben fertőtlenített késeink vannak. Semmi ronda betegséget nem kapsz tőle, ha azzal vágják meg a füleidet. Aláveted magad, letöltöd a büntetésedet, megkapod a díszes sapkát és újra miniszter lehetsz.
- Te nem ismered a hegyi manókat. Az irigység, és a bosszú mozgatja őket. Nem fognak visszafogadni.
- Te is az vagy, miért mondasz róluk rosszat? - csodálkozott Zammi.
- Mert ismerem őket. Nagyon. Inkább itt maradok nálatok, és újrakezdem az életemet.
- Ahogy gondolod - bólintott Kitta, és elkezdett kitölteni egy örökbe fogadási nyilatkozatot a hegyi manóról.

Vokkó jött be és jelentette, hogy sok díszes és fegyveres hegyi manó akar bejönni.
A hegyi manó arca erre kék lett, de most nem a sapkájából szivárgó festéktől.
- Végem van. Ezek értem jöttek!
- Gyere, bújjunk el - pattant fel Zammi. - Majd súgod nekem, hogy mit mondanak hegyi manó nyelven egymás közt.
- Elkéstünk! - mondta Kitta. - Egy külön sátrat kellett volna építeni nekik.
- Nem késtünk el - mondta a Tinni, a vegyész, aki most érkezett. - Kész a sátor.
- Az hogy létezik? - csodálkozott Kitta.
- Amikor a két szekér elindult, mondtam Takkónak, hogy kell egy nagy sátor, mert rövidesen sok kövér hegyi manó jön látogatóba, hogy jól teleegye magát, miközben az éhező népről beszél.

Kitta felnevetett, majd így szólt:
- Főzzetek gyümölcslevest és süssetek sok fonott kalácsot a hegyi manóknak!
Félrehívta Tinnit, és megkérdezte tőle:
- Maradt még abból a tüskés disznók elleni altatóból? Kellene.
- Maradt egy kevés. Mit akarsz vele?
- A hegyi manók levesébe, hogy aludjanak, amíg elvisszük az ennivalót.
- Szó sem lehet róla! - mondta ijedten Tinni. - A manóknak méreg!
- Pedig aludniuk kell!
- Tudok adni helyette finom, cukrozott gyümölcspárlatot. Abból sem szabad kis manók ételébe tenni, de a felnőtt manókéba egy keveset igen. Kicsit fájni fog a fejük másnap.

Kitta, a mester beengedte a hegyi manókat a sátorvárosba, és ott azonnal abba a nagyon díszes sátorba terelte őket, amit kimondottan a hegyi manóknak építettek. Egyik-másik hegyi manó persze próbált megszökni és körülnézni a városban, de ahhoz át kellett volna bújnia egy magas kerítésen. Egyik megpróbálta. A kerítésen volt egy nagy, ovális lyuk, akkora, amin átfér egy manó. A nyílást beszőtte egy pókháló. A pókháló vékony ezüsthuzal volt. A hegyi manó hozzáért és ordított egyet.
- Maradjatok a sátorban, amit építettünk nektek. Még nem ismeritek itt azokat a veszélyeket, amiket mi már igen.
- Mi volt ez? - kérdezte a pórul járt manó.
- Ezüst pók - suttogta Kitta.
- Hol van? - kérdezte suttogva a hegyi manó.
- Nappal alszik. Még szerencse. A csípése halálos. Már a pókháló érintése is fáj. Érezted?
A hegyi manó érezte, viszont azt is, hogy egy szó sem igaz ebből, de nem tudott rá mit mondani.

A fegyvereiket sem hozhatták magukkal.
- Mik ezek?
- Fegyverek. Golyós ostorok és mérgezett hegyű dárdák.
- Mire valók?
- Tüskés disznók ellen.
- Olyanok nincsenek a városban. Hagyjátok itt. Hazafelé menet visszakapjátok.
A miniszterek gyanakodva, a szolgák boldogan hagyták ott a csúnya, ijesztő fegyvereiket.

Bementek a sátorba, ahol egy hosszú folyosón találták magukat. Egyik tovább szaladt, és benyitott a fáskamrába, aztán visszajött. Manócsizmájukat az odakészített cipőkre váltották, és bementek az étkezőbe.
Egyik bekukkantott a konyhába is, de a mosogatóba, ahol Zammi és a kék sapkás bújt el, szerencsére, vagy inkább a gondos tervezésnek köszönhetően nem látott be.

A kék sapkás nem árulta el a nevét Zamminak sem.
- Miért nem mondod meg legalább nekem?
- Titkos. Bújkálok. Különben is: Az már a múlt. Mint mondtam, újrakezdem az életemet. Új nevem lesz.
A konyha és a mosogató az étkezőn belül volt, és az ételkiadó ablakon keresztül nem lehetett belátni a mosogatóba. Onnan viszont tökéletesen ki lehetett hallgatni azokat, akik az étkezőben az asztalok mellé ültek le.
Zammi tudta, hogy a kék sapkás hegyi manó inkább árulónak, mint tolmácsnak tekinti magát, ennek ellenére hitt neki és mindent pontosan leírt, amit az fordított neki hegyi manó nyelvről.

Akik az asztal belső oldalán ültek le a padokra, azoknak még a suttogását is hallották Zammiék, mert a hegyi manók, legalább is ezek, akik mindenki másnál különbnek érezték magukat, hangosan beszéltek, és nagyokat röhögtek. Még a suttogásuk is hangos volt.
- Na mi lesz a mai menü? - kérdezte egy piros sapkás szolga, aki az őrminiszter helyettese volt.
- Napok óta csak kétszer lakok jól, reggel és este, délben alig eszünk valamit - panaszkodott egy zöld sapkás.
- Az éléskamráink üresek, mindent a szobákba, a ruhás szekrényekbe hordtunk át.
- A pórnép meg csak hadd csákányozzon, küzdje át magát a falon, és találja meg a nagy semmit.
- Micsoda illatok! Gyümölcsleves és kalács!

Megkezdődött a tanácskozás.
- Sürget az idő - kezdte Kitta az ősi manónyelven. - Azonnal, tehát még ma éjjel indítani kell az élelemet. Kérek pontos számot, hogy hány kis manó van, mert eleve porciózva szeretnénk csomagolni az adagokat.
- Százhét. És ebben már a nagyurak és miniszterek összes rokonsága is benne van.
- Az összes kis manót kérdeztem.
- Ezer körül. Az előbbiek, a kisurak és szolgák és minden rokonuk. Csak a kis manók.
- És akik ezeknek nem rokonai?
- Azokat nem számoltuk.
- Miért nem?
- Mert nem számítanak.
- Mekkora a teljes létszám? Az egész nép! - emelte fel a hangját Kitta, mert már kezdte elveszteni a türelmét.
- Az titkos.
- Vannak háromszor annyian, mint az uralkodó, kivételezett családok?
- Nem tudjuk. Sose számoltuk őket.

A mosogatóban Zammi és a kék sapkás azt is hallotta, mit beszélnek a hegyi manók egymás közt.
- Mit akadékoskodnak ezek? - kérdezte az egyik. - Nem mindegy, hogy hányan vagyunk? Hozzanak jó sok finom kaját, a többit bízzák ránk, majd mi szétosszuk, ahogy szoktuk.
- Pont azt nem akarják - mondta egy másik. - Félnek, hogy mire mi valahogy eljuttatnánk az ennivalót a legszegényebbeknek, ott már nem lennének kis manók, mert nem bírnák ki éhen olyan sokáig.
- És ha hagynánk az erdei manókat, hogy osztogassanak, ahogy akarnak?
- Akkor állhatnánk a sor végére mi magunk is.
- Szó sem lehet róla! Mi fogunk szétosztani mindent, amit hoznak.

Zammi megkérdezte a kék sapkást:
- Te, mint volt miniszter, biztos tudod, hányan vannak a nép kis manói.
- Aki nem tartoznak egyik urasághoz sem?
- Igen, azok.
- Háromezren? Ötezren? Valahogy így. Ha éhezés van, akkor kevesebben.
- Meghalnak?
- Meg sem születnek. Kevesebb születik olyankor.
- Csitt, figyeljünk csak!

Kitta dühösen kiabált:
- Követeljük, hogy minden kis manóhoz jusson el az ennivaló, függetlenül attól, hogy melyik családba született!
- Nem követelhettek semmit! Saját törvényeink és szokásaink vannak, amibe ti nem szólhattok bele! A kincstár igényt tart az összes élelemre, amit kapunk. Nem fordulhat újra elő az, hogy maguk az erdei manók szórják szét ingyen az egészet. Azoknak az egyéneknek, akik a segélyt hozzák, a Kisteremben kell maradniuk, és nem beszélhetnek a helyi lakossággal. A kincstár őre megszökött, és ha nem halt meg, akkor ide fog jönni. Amint megjelenik itt, követeljük a kiadatását - mondta a piros sapkás.
- Nem követelhettek semmit! Saját törvényeink és szokásaink vannak, amibe ti nem szólhattok bele! A kincstár őrét csak akkor fogjuk kiadni, ha ő maga kéri. Higgadjunk le. Mi sem követelünk, csupán kérünk cserébe az ennivalóért valamit... - kezdte Kitta, és azon gondolkodott, hogyan érhetné el, hogy beköltözhessenek a hegyi manókhoz, legalább a legszörnyűbb téli napok alatt.
- Kaptok, mert mi sem jöttünk üres kézzel. Cserébe a sok ennivalóért, amit majd elviszünk innen éhező gyermekeink számára, kincseket hoztunk ajándékba a Mesternek - mondta egy sárga sapkás.

Kinyitották a nagy ládát, és volt benne egy kis manó. A kicsi felállt, és a kezében néhány gyönyörű kristállyal, rámosolygott Kittára.
- Csodálatos ajándékot hoztatok - mondta Kitta. - Nagyon köszönöm a kis manót, mert nekem sajnos már nem lehet. Túl idős vagyok hozzá. A haszontalan kristályok is kimondottan szépek.

Az egyik szolga pánikba esett, és hegyi manó nyelven kiabálni kezdett, a kék sapkás fordította, hogy mit mond, Zammi pedig szorgalmasan jegyzetelt:
- A kicsim hogy került a ládába? Utánam szöktél, te rosszcsont?!
Egy másik szolga megmondta neki, hogy mit akar a fő-fő erdei manó.
- A kicsimet nem adom! Utánam szökött! Mondd meg neki, hogy csak kristályokat hoztunk, semmi mást!
- Meg ne próbáld! - förmedt rá a piros sapkás. - Egy kis manó nem számít, ha csak egy szolgáé.
- De hát ő a gyermekem! Nem hagyhatjuk itt, csak úgy, az erdei manók között!
- Ha ez az ára, hogy az éléskamráink megteljenek, dehogynem. Búcsúzz el a gyermekedtől!
A szolga sírt, az urak meg veszekedtek vele, és amikor újra kiabálni kezdett, befogták a száját.

Kitta értett mindent, mert a konyhából kijött Tinni, és hozott egy ív papirost neki Zammi kézírásával. Elolvasta de úgy tett, mintha fogalma se lenne róla, hogy mi történik körülötte.
- Jól van, most ne sírjatok, és ne kiabáljatok, hanem egyetek, igyatok és aludjatok. Majd holnap megbeszéljük, hogy mennyi ennivalót kértek a gyermekért.

A szolgák nem ettek. Összebújtak és halkan vitatkoztak.
- Ilyen nincs! Az erdei manók csak elvesznek tőlünk egy kis hegyi manót?
- Miért ne? Nem fogják bántani. Majd néha hazaengedik őt a szüleihez látogatóba.
- De hát a kis manó nem olyan, mint egy díszes ruha, vagy egy drágakő, hogy viszem, ahová akarom!
- Én nem adom oda a gyermekemet - morgott az apamanó. Adja oda valaki más a sajátját!
- Ha az urak majd elkezdenek falni és vedelni, szökjünk meg. Vigyük magunkkal a kicsit is.
A szolgák gyorsan kabátot és csizmát húztak, és a kis manóval együtt kimentek a sátorból.

A miniszterek és a főurak nem törődtek velük. Pukkadásig teleették magukat fonott kaláccsal és alkoholos gyümölcslevessel. Hamarosan már szédelegtek tőle, egyik a másik után átment az alvószobába, választott magának egy ágyat, és alig lefeküdt, már aludt is.

Zammi és a kék sapkás kiszökött a mosogatóból a konyhán keresztül (ahol gyorsan felöltöztek), a fáskamrába. Abban volt az éléskamra, és szépen körül tudták járni. Bementek az éléskamrába, és abban volt az alvószoba sátra, azt is szépen körül tudták járni, és hallották, hogy odabent egyik sarokban titkos tanácskozást tartanak, tőlük karnyújtásnyira a fal túloldalán. Zammi és a kék sapkás szorgalmasan jegyzőkönyvet készített a titkos tanácskozásról. Három hang beszélt egymással, a többiek csak "úgy van!", "á,dehogy!", "ne már!" és "naná!" bekiabálásokkal szóltak bele.

Egy öreg, dörmögő hang szólalt meg:
- Drága lesz nekünk ez az ennivaló. Be fognak hozzánk költözni. Ha nem, megöli őket a hóvihar.
Egy kegyetlen hang válaszolt rá:
- Ölje. Ha beengedjük őket, ki fognak túrni minket a legjobb helyekről, és mi magunk fogunk világgá menni.
Egy fiatal, kedves hang ellenkezett vele:
- Szelíd népség ez. Nem fognak minket kizavarni a saját országunkból. Be fognak költözni, de az összes ennivalójukat is magukkal hozzák. Ez miért lenne baj?
Az öreg válaszolt:
- Közülük fog vezetőket választani a nép.
A kegyetlen hang megijedt:
- Akkor aztán nekünk annyi. A főurak sem kapnak majd többet, mint bárki más. Vége a nagy lakomáknak.
A fiatal felnevetett:
- Ne félj, nem fogsz éhen halni, te pókhasú! Legfeljebb lefogysz egy kicsit.
A kegyetlen pókhasú felhorkant:
- Nem félek. Tavaszra elfogy az ennivaló, és úgy kizavarjuk őket, hogy csak na! Menjenek, amerre látnak.
Az öreg csitította:
- Tavasszal ezek maguktól kimennek. Gyűlölik a sötét, nedves barlangokat, de szinte biztos, hogy vissza fognak jönni. Ősszel telehordják újra az éléskamrákat, és következő télen is itt akarnak majd lakni.

A fiatal mintha azt akarta volna, hogy az erdei manók költözzenek be hozzájuk:
- A hegy alatt a barlang óriási, jut hely mindenkinek bőven.
A kegyetlen hang rekedten, sziszegve mondta:
- A kémeim jelentették, hogy ezek már szervezkednek. Egy nagy könyvbe írják össze az apró hegyi manókat, tanítják a fiatal anyákat, és úgynevezett vitamint osztanak, amitől mindenki erdei manóvá válik, elkezd naponta tisztálkodni, másokkal szépen, kedvesen beszél, és írni tanul az ősi manónyelven!

Kint a városban közben az erdei manók összekészítettek egy szekérkaravánt. Szóltak a szolgáknak, hogy ha akarnak, most jöjjenek, mert a következő járat a Hegyi manók Városába csak reggeli után indul. Az egyik szekéren Lakku sietve berendezett egy pici, fűtött kuckót a kis manónak.

A szolgák bementek Kittához, és a manósapkájukat a Mester lába elé tették.
- Igen tisztelt Úrnőnk, kérünk, hogy tartsd itt valahogy ezeket a nagyurakat legalább addig, amíg odaát meg nem választjuk, vagy az új király ki nem nevezik az új minisztereket.

Kitta megígérte, hogy gondja lesz rájuk, a szolgák pedig felpakolták az összekészített élelmiszereket, aztán nekiveselkedtek és szorgalmasan tolták a szekereket, hogy minél hamarabb hazaérjenek vele.

HARMADIK FEJEZET
4

Az erdei manók döbbenten nézték az óriási barlangot, és kezdték megérteni, miért "Nagy"terem a neve.
- Ezt jól megcsináltátok! - mondta dühösen Grom. - A sok apró szét szaladt, és ezt már senki nem tudja titokban tartani, vagy letagadni. Ronda leszek fül nélkül... De lehet, hogy még nincs akkora baj. Fussunk a királyhoz gyorsan! - csillapodott le, és sántikálva-szökdécselve elindult, és az erdei manók utána siettek.

Lakku gyorsan hadarni kezdett, és a másik két erdei manó figyelt rá.
- Ha valami nagyon ijesztő dolog történik velünk, vagy hosszú időre elválasztanak minket egymástól, szökjetek ki a szellőző nyílásokon. Azokat belülről ki lehet nyitni. Az egyik szekér itt maradt a tisztáson, Grom lakásának külső oldalán. Van benne ennivaló, meleg ruhák, alvózsákok, bújjatok be és várjatok meg ott, ha sokáig nem jönnék, induljatok haza nélkülem.

Megérkeztek egy díszes ajtóhoz.
- Ez a Kisterem - mondta Grom. - Odabenn csak velem beszélhettek, senki mással. Bárki kérdez tőletek bármit, ne válaszoljatok rá. Csak így tudom helyreütni ezt az óriási hibát.
Bementek. A Kisterem szép volt és világos. Rengeteg fáklya világította meg, de ezek a fáklyák kicsik, illatosak és fehérek voltak. Minden fáklya tetején világított egy-egy kis láng.
- "Aha, szóval ilyenek azok a gyertyák..." - emlékezett vissza Pirka arra, amit az egyik hegyi manókról szóló könyvben olvasott. Meglátott egy ismerős, zöld sapkás hegyi manót. - "Van létra is lefelé, nem csak az a hosszú csigabiga út. Ez a zöld sapkás azon rövidebb úton jött le, és már mindent elmondott a királynak."

Grom mélyen meghajolt, valamit mondott a legdíszesebb, legfényesebb ruhába öltözött hegyi manónak, aztán a sapkáját az illető lába elé rakta úgy, hogy az feszesen, szépen álljon és ne roskadjon össze. Ez a díszruhás dühösen kérdezett vagy mondott valamit, és Grom alázatosan válaszolgatott neki.

Hirtelen berontott egy piros sapkás őr, és kiabálni kezdett. A többiek felzúdultak, és egy másik piros sapkás hegyi manó felrúgta Grom sapkáját, ami pörgött és bucskázott a levegőben, aztán visszaesett pontosan Grom fejére. Nem véletlenül, hanem azért, mert Grom akkorát vetődött utána, mintha az élete függne attól, hogy sikerül-e alá ugrania, vagy leesik a porba.
- Mi történik, mondd már! - kiáltott Gromra ijedten Pirka.
- Az ajtómat fegyveresek őrzik, de a nők csákánnyal bontják a lakásom falát - válaszolta Grom, mire Zammi kirohant a teremből, Lakku meg utána.

A díszruhás hegyi manó, akinek a sapkáján arany volt a bojt, odaugrott Pirkához.
- Ti tényleg ismeritek az ősi manónyelvet? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, és a hegyi manókkal csak így tudunk beszélni - mondta Pirka.
A többi hegyi manó dühösen, gúnyolódva veszekedett Grommal, ezért egy pillanatra senki sem figyelt rájuk.
- Én a király vagyok. Gyere utánam, mert ezektől a saját szavunkat se halljuk - hadarta gyorsan az arany bojtos hegyi manó, és szaladni kezdett az egyik ajtó felé. Pirka a király után futott, közben lekapta az ősz parókáját, és letépte (juj, ez fáj!) a két bozontos ál-szemöldökét, kifordította a kabátját, ami mostantól kívül volt piros és beugrott az ajtón.

A szobában volt egy nagy polc könyvekkel, néhány szék, egy asztal, rajta égő gyertyákkal és nagy szekrény.
A király megfordult, hogy becsukja az ajtót, de a keze elakadt a levegőben, amikor meglátta Pirka ragyogó aranyhaját és a piros kabátját. Egy fél percig szó nélkül bámultak egymásra, aztán a király gyorsan becsukta és bezárta az ajtót, betuszkolta Pirkát a szekrénybe, és azonnal becsukta belülről azt is. Pirka sikítani akart, de nem jött ki belőle hang, mert rettenetesen megijedt. A szekrény ugyanis zuhanni kezdett valahová, de szinte azonnal meg is állt. A király ajtót nyitott, és kilépett egy ugyanolyan szobába, mint ami felettük volt. Az asztalon itt is tűz égett  egy kis üvegedényben.
- Hoztunk a kis manóitoknak... - kezdte Pirka, de a király közbevágott.
- Gyere, megmutatom neked a hegyi manók városát, és közben elmesélem, hogy mi minden történik velünk mostanában.

Kimentek szobából egy hosszú, üres folyosóra, ahol csak néhány zölden világító kő mutatta, hogy merre lehet tovább menni a vaksötétben. A király megfogta Pirka kezét, és vezette őt. Felmentek  valami  lépcsőn.
- Most kihallgatjuk a minisztereket, mert fontos lehet, hogy miről beszélnek a hátam mögött.
Csendben néztek be két egymás melletti pici ablakon a Kisterembe, ahol még mindig Grom volt a harag és veszekedés középpontjában. Főleg a piros sapkás beszélt.
- Mit mondanak? - kérdezte Pirka, és csak most vette észre, hogy benne felejtette a kezét a király kezében.
- Ez egy titkos tanácskozás. Annyira titkos, hogy még engem se hívtak meg. A piros sapkás közölte velük, hogy kell egy új király. A többiek erre azt mondták, hogy ez egy nyílt lázadás. Nem az, mondta az őrminiszter, ugyanis ő a piros sapkás, mert úgymond, ő megbeszélte ezt a királlyal is, aki azt mondta, hogy ha tudunk helyette választani valaki mást, akkor azonnal lemond.
- Ez igaz?
- Nem, de igazzá válik, mert lemondok és pont így. A piros sapkást fogják választani, mert ő legerőszakosabb.
- Szerintem Gromot fogják királlyá választani.
- Ezek? Ugyan!
- A nép.
- A nép nem választ. A szolgák választanak királyt, ha maguk a miniszterek nem tudnak dönteni.
- A kék sapkás kicsoda?
- Ő a kincstár őre. Nincs mit őriznie, mert már mindent szétloptak. Azt mondta, hogy vegyük el az erdei manóktól, amit hoztak, és pénzért adjuk el azoknak, akik azt meg tudják fizetni. A többiek rászóltak, hogy az erdei manók nem hoznak többé semmit, ha egy idióta rögtön az első ajándékukat ellopja. A kék sapkás kincstárnok erre azt válaszolta, hogy az erdei manóktól a szolgák vegyék el a kincset érő ennivalót, verjék meg, aztán  kergessék el őket, mi nagyurak pedig nagy sajnálkozással kérünk újabb és újabb segítséget, és szívesen látjuk az országunkban az erdei manók követeit bármikor.
- Ezt a szemétséget! És te ezt tűrnéd?! Milyen király vagy te? - kérdezte Pirka.
- Már semmilyen. Nekem már mindenki hazudik, és senki sem engedelmeskedik. Bárkit kérdeznék, mindenki azt mondaná, hogy az erdei manók szétosztották, és az éhező kis manók ették meg. Utánuk megyek. Gyere, megmutatom, hol tudsz észrevétlenül bejutni a Nagyterembe, és ahol a legnagyobb csődület van, az Grom lakása, oda menj, ott a másik két erdei manó. Szökjetek gyorsan haza.
- Nézd, hová tűnt mindenki a Kisteremből?
- Azt mondták, hogy a szolgákhoz mennek. Tudom, hol a rejtekhelyük, menjünk, közben még mesélek.

A király elmondta, hogy valaha milyen boldogan éltek a hegyi manók. Kevesen voltak, a völgyben és a folyóparton pedig rengeteg bokron sok bogyó volt és magvak, a fűben gomba, a fészkekben tojás, csak össze kellett szedni, jutott belőle mindenkinek bőven.
- Egyre többen lettünk, később jött a nagy hideg, meg a nagy meleg. Bent a hegyben nyáron eleve hűvös van, ilyenkor télen pedig egy nagy tüzet gyújtunk a Nagyteremben.
- Egészen tavasz végéig vidáman lobog a tűz, bőségesen van mivel fűteni, mert ha elfogy a rengeteg összegyűjtött száraz fa, éghető fekete követ, úgynevezett szenet hordunk ki a hegy belsejéből, szóval nem fázunk. Más a baj. A rossz időjárás miatt kevesebb összeszedhető ennivaló van. Főleg, mióta jöttek tüskés hátú, röfögő, fogukat csattogtató állatok, és megettek majdnem mindent, nekünk manóknak alig maradt valami. Azóta vannak őrök.
- A repülés elkergeti az állatokat, nem?
- Honnan tudsz te a repülésről? Ez a legnagyobb titkunk. Grom fecsegte ki?
- Nem, dehogy! Van egy régi könyvünk, az írja le. Mondd tovább!
- Sajnos egyre nagyobb zajt kell csapni repülés közben, mert megszokják, de igen, tényleg segít. Meg a kerítés, ameddig szét nem rágják. Mivel kevés összegyűjthető ennivaló van, néhány manó elkezdett a növényekkel foglalkozni, rengeteget dolgoznak, de hiába. Parasztoknak csúfolják őket a többiek, és a termést titokban ellopják, vagy nyíltan, erőszakkal elveszik tőlük. Pont az őrök, akiknek az lenne a dolguk, hogy őrizzék azt. Az őrök piros sapkásak, és a nagyuraknak dolgoznak. A nagyúri családok soha nem éheznek. Az őrök begyűjtik a termést a néptől erővel, aztán amikor a kicsik éheznek, titokban széthordják.
- De furcsa! Ahelyett, hogy rendesen összegyűjtenék, és igazságosan szétosztanák az ennivalót.
- Nem szétosztás van, hanem lopkodás. Az őrök csak a saját rokonságuknak viszik az ennivalót.
- Világos. A kicsik valahonnan kapnak lopott ennivalót, és nem halnak éhen.
- Eddig. Most baj van. Az őrök nem lopnak. Nincs mit. A kicsik nyöszörögve alszanak.
- Az miért baj?
- Az a halál hangja. Mielőtt éhen hal egy kicsi, akkor alszik nyöszörögve.
- De hát a nagyurak éléskamrái...
- Üresek!
- De akik csákányoznak...
- Azok ezt nem tudják!
- Az utolsó pillanatban jöttünk...
- Igen!

Egy másik fülkébe másztak fel. Nagy veszekedés, jajgatás, csihi-puhi hallatszott ki.
- Tippelj, mit csinálnak odabent! - mondta a király.
- Csúnyán összeverik egymást.
- Úgy van. A piros sapkásnak tépik a fülét, de nem baj, az orvos majd vissza varrja.
- Min vesztek össze?
- Azon, hogy ki legyen a király. Én ide most bemegyek.
- Bajod esik! - kiáltott ijedten Pirka.
Odabent hirtelen csend lett, mintha meghallották volna Pirka hangját.

A király gyorsan kinyitott egy rejtekajtót, és bement. A miniszterek és nagyurak elcsendesedtek.
A király az ősi manónyelven szólt hozzájuk, hogy a hallgatózó Pirka is értse:
 - Nagyot hibáztam! Mindent elmondtam az erdei manó hírszerzőnek! Hogy tehettem ilyet, ó, én ostoba?! Nagyon szégyellem magam! Másik királyt kell választani helyettem.
A miniszterek vidáman és kórusban kiáltották:
- Hip-hip hurrá! Hip-hip hurrá! Le a régi királlyal! Válasszunk egy új királyt!
A következő pillanatban ott folytatták a verekedést, veszekedést, ahol abbahagyták.

A király otthagyta őket. A rejtekajtón ment ki, de már senki nem figyelt rá.
- Most átmegyünk a szolgákhoz. Ilyenkor, vacsora után hivatalosan már alszanak.
- Hogy lehet hivatalosan aludni?
- Valóságosan pedig összegyűlnek és titokban italoznak.
- Kocsmába megyünk? - kérdezte Pirka vidáman.
- Mi az a kocsma?
- Ahol italoznak.
- Kocsma nincs. Senki nem tud róla. Aki tud róla, nem beszél róla. Aki beszél róla, azt hazugnak nevezik, és jól megverik a többiek.

A király bement a szolgák közé. Azok gyorsan eldugták a gabonából készült keserű, és a szőlőből készült savanyú alkoholos italokkal töltött kancsókat.
- Szolgák! Válasszatok másik királyt helyettem. Bármelyik miniszter lehet király, ha meg tudtok egyezni.
A következő pillanatban éktelen veszekedés tört ki a szolgák között is, mert mindegyik azt akarta, hogy az a miniszter legyen az új király, akihez ő tartozik.

Pirka és a király elindultak Grom lakása felé. Pirka rájött, hogy miért más a király, mint a többiek. Illata van, nem bűze. "Úgy látszik, szeret fürödni" - gondolta, és elmosolyodott.
- Hogy történt az, hogy nálatok a hangoskodó, buta manók vették át a hatalmat, olyanok, akik nem vezetik, csak szipolyozzák a többieket, és uralkodnak rajtuk? És még valami: Hogy kerülsz te ezek közé?!
- Azt hiszem valami fertőző elmebetegség az oka - mondta szomorúan a király.
- Elkaptad? - kérdezte csodálkozva Pirka.
- Ne röhögtess, mert cserepes a szám. Kezdjük azzal, hogyan kerültem közéjük. Láttam mekkora a baj, láttam, hogy a legsunyibb, legelvetemültebb manóból lesz szolga, miniszter, nagyúr vagy király. És elindultam. Szolga lettem. Aztán miniszter. Aztán király. Ez egyszerre volt könnyű és nehéz. A könnyű az volt benne, hogy csak mindenkin átgázoló, elszánt és ostoba nagy hangú veszekedőnek kellett álcáznom magam, és már haladtam is előre, mert senki nem mert akadályozni.
- És mi volt ebben a nehéz?
- Megmaradni közben belül tisztának és jónak.

Bementek a Nagyterembe, ahol világos és meleg volt, mert egy nagy tűz égett valami tó középén, egy szigeten.
Körülnéztek és megláttak egy nagy csődületet.
- Ott van Grom lakása - mondta a király. - Nem tudunk a közelébe férkőzni a tömegtől, de Grom lakásában is van egy rejtekajtó, azon fogunk bemenni. Erre gyere. Meglepődnek majd, mert erről Grom se tud.
- Nem tud róla? Az hogy lehet? - csodálkozott Pirka.
- Nemrég kapta ezt a lakást. Én jól ismerem a járást, mert évekig laktam ott, mint miniszter.
- Milyen miniszter voltál? - kérdezte Pirka és nyújtotta a kezét, mert újra bementek egy sötét labirintusba.
- Oktatási. Próbáltam bevezetni egy egységes írást.
- Ezt nem hiszem el! Valaki leír valamit, és a másik azért nem tudja elolvasni, mert... máshogy ír?!
- Pontosan! Minden nagyúrhoz tartozó rokonságnak saját írása van.
- Ennek így semmi értelme!
- Célja van. Az, hogy a másik ne tudja elolvasni. Titkosírás mindegyik.
- Itt mindenki bolond? Említettél valami fertőző elmebetegséget. Meg azt, hogy cserepes a szád. Van valami gyümölcsviasz, amivel be lehetne kenni, a gyógyszerészünk tud olyat adni, majd hozok neked.
- Igen, nálunk mindenki bolond. Tele van a feje sötét gondolatokkal és a szíve sötét érzésekkel.
- Mondtad hogy fertőző. Hogyan terjed?
- Panaszkodással. Aki beteg, az rengeteget panaszkodik mindenkinek. Aki végighallgatja, annak a feje megtelik rossz gondolatokkal, a szíve pedig irigységgel, utálattal és haraggal. Amikor nagyapám még kicsi volt, még csak néhány szakadatlanul panaszkodó kóválygott össze-vissza, és elkergették őket mindenhonnan.
- És ma?
- Ma mindenki mindenkinek panaszkodik. Én is most neked.
- Okkal panaszkodik mindenki, nem? Nagyon rossz a helyzet.
- Okkal, ok nélkül panaszkodik mindenki, ahelyett hogy gondolkodna, intézkedne vagy dolgozna.  
- A panaszkodás segít megbeszélni...
- Nálatok! Itt már a végtelen, soha meg nem szűnő panaszkodás okozza a nagyon rossz helyzetet.

A király megtorpant:
- Megérkeztünk. Itt egy rejtekajtó, ezen bemegyünk. Nem nyílik. Most mi van?
- Azt hiszem, pont ide pakoltuk le az összes ennivalót, amit hoztunk. Az ajtó elé.
Pirka elordította magát:
- LAKKÚÚÚ!
- A frászt hozod rám! És megsüketítesz - mondta bosszúsan a király.
- Elnézést - mondta Pirka, és könnyedén megpuszilta a király fülét.
- Merre vagy? - kérdezte Lakku hangja a fal túloldaláról.
- Itt a sok láda és doboz mögött. Itt egy rejtekajtó, amin nem tudok bemenni.
- Mindjárt elpakolok. Könnyű lesz, mert már üresek a ládák. Szétosztottunk mindent.
Végre bejutottak. Grom odajött hozzájuk, meghajolt a király előtt és a manósapkáját letette annak lába elé.
- Kérem felségedet, hogy a vendégeinkre való tekintettel az ősi manónyelven méltóztasson beszélni.
- Rendben van, nem esik nehezemre, de az zavar, ha valaki mindig írja, amit mondok.
Zammi kuncogott.
- Unokáimnak írom. Napló. Nálunk erdei manóknál mindig ír valaki valamit.
- Hogy osztottátok szét az ennivalót? - kérdezte Pirka.
- Ahogy kell. A kis és apró manóknak mindent, a nagyuraknak, és a minisztereknek semmit - mondta Lakku.
- Csak azért, mert az ajtó előtt szolgák őrködnek, a tömeg meg toporogva, morogva várakozik.
- Mi pedig a hátsó ajtón keresztül egyenként behívtuk az anyákat, és kaptak mindent.
- Mi mindent? - kérdezte a király.
- Teát, jó tanácsot és ételt. Az ennivaló főleg gyümölcsös krumplikása, a piciknek főzve, a nagyobbaknak és a felnőtteknek száraz granulátumként. A teához hoztunk egy bála teafüvet, sok cukrot és savanyúvizet, a forró vizet meg helyben kapjuk. A jó tanács pedig az, amit szigorúan tovább kell adni a többieknek, hogy nem szabad egyszerre hirtelen sokat adni a kiéhezett apróságoknak, mert rögtön meghalnának tőle. Pár percenként egy-egy apró falatot, aztán óránként egy kis pohárral teával péppé keverve.
- Nem fogják tovább adni. Se az ételt, se  a mondókát.
- De igen, mert hozzátettük, hogy aki nem mondja, az nem kap többet, és minden másodiknak azt, hogy kapott az előző egy nagy dobozzal, kérjen attól.
- Ez nem fog menni - csóválta a fejét a király.
- De fog - mondta Lakku. - Erővel elveszi, odaadja a felét, eladja, megveszi, ellopja tőle, tökmindegy.
- Miért mindegy?
- Mert azt, hogy nem szabad túletetni, már mindenki elmondta mindenkinek.

Odakint egyre hangosabban morajlott a tömeg.
- Megyek, lecsillapítom őket - mondta a király, és elindult az emeletre egy csigalépcsőn.
- Bajod esik! - kiáltotta Pirka. - Menj te is vele! - mondta Gromnak, és taszított rajta egyet.
- Válasszatok magatoknak egy új királyt! A nagyurak nem tudtak megegyezni, és a kisurak sem - kiáltott a király az emeleti ablakból.
A nép nem kezdett el civakodni. Néhány tétova hang szólalt meg, majd egy egyre nagyobb kórus.
- Om, om, om, om, om...
- Te érted? - kérdezte Pirka Lakkutól.
- Nem.
- Rom, rom, rom, rom... - ismételgették a hegyi manók egyre hangosabban.
- Én már igen - vigyorgott Pirka.
- Grom, Grom, Grom, Grom, Grom... - zengett és dübörgött egyre hangosabban.

Megjött a piros sapkás őrminiszter és a szolgái. Befurakodtak a tömegbe és próbáltak mindenkit haza zavarni.
A király közben az emeleti ablakban levágta a saját sapkájáról az aranybojtot, és Grom kezébe adta.
Óriási éljenzés tört ki. Az őrminiszter berontott Grom lakásába és felrohant a csigalépcsőn a királyhoz.
- Ti ezt tűritek?! Hogy egy ilyen semmirekellő mitugrász legyen a királyotok? - ordította az őrminiszter a népnek.
- Ő hívta ide az erdei manókat! Ő hozott a kicsinyeinknek enni! - kiáltott egyik másik manó a tömegből.
- Jó időben volt jó helyen. Ha más ment volna ennivalót lopni és kémkedni, most azt választanátok? Csak minisztert lehet királlyá választani. Ez a törvény.
- Engem az asszonyok választották miniszterré, ezért minden szabályos - mondta Grom, az új király.
- Még hogy az asszonyok! Mióta van az asszonyoknak szavazati joga?
- Amióta csákányoznak, szenet hordanak, ásnak és fát vágnak.
- Ehhez nekem is lesz majd egy két szavam. Mindenki azonnal menjen haza!
A piros sapkás őrminiszter összes szolgája egyszerre, bottal és ököllel adott nyomatékot a parancsnak, mire a többiek gyorsan szétfutottak mindenfelé.

Csend lett. Az utcai fáklyákat eloltották, sötétebb lett, csak a Nagyterem közepén a nagy tűz lobogott tovább.
A hegyi manók aludni tértek. A három erdei manó Grom lakásában maradt, Grom pedig beköltözött a királyi rezidenciára.

Krap, a kis hegyi manó, aki az előbb még király volt, keresett egy üres kis kuckót, áthordta oda a királyi lakosztályból a legszükségesebb holmiját, a sapkájára egyszerű, szürke bojtot varrt, majd lefeküdt, és boldogan elaludt. Ahogy később elmondta, végre mélyen és nyugodtan aludt ezen az éjszakán.

Grom, a hegyi manók új királya beköltözött, felvarrta az aranybojtot a sapkájára, lefeküdt és elaludt, de ahogy később elmondta, életében először aludt nyugtalanul.

Az erdei manók szépen le akartak feküdni aludni, amikor Granna, az egyik hegyi manó asszony rontott be hozzájuk.
- Azonnal szökjetek meg, mert ha kiderül hogy mindent szétosztottatok, itt óriási botrány lesz.
- Miért lenne botrány? Mi rosszat tettünk? Mindenki hálás, hogy hoztunk ennivalót nem? - kérdezte Zammi.
- Nem. Kétféle hegyi manó van, az erős akaratú és a gyenge. A többség gyenge akaratú, és boldog, ha ennivalót kap tőletek ajándékba. Az erős akaratúak nem szeretik az ajándékot. Akkor boldogok, ha ellopják, vagy erőszakkal veszik el azt, ami kell nekik, és az sokkal több, mint amennyit meg tudnak enni. Úgy érzik, hogy nekik mindenből mindig több jár, mint másoknak, ők akarják azt jó sok pénzért eladni, vagy szétosztani. Saját rokonságuknak többet, másoknak kevesebbet.
- Másoknak kevesebbet? Rengeteg ennivalót tudunk hozni. Tele vannak a raktáraink.
- Az a piros sapkásoknak nem fog tetszeni. Csak akkor érzik jól magukat, ha  a sok gyenge manó éhezik és szenved. Mindent megtesznek azért, hogy ez így is maradjon.
- Nem értem, hogy miért.
- Mert akkor ők fontosabbnak érezhetik magukat másoknál - szólt közbe szomorúan Lakku.
- Úgy van - mondta sóhajtva Granna.
- Jó, hogy mi nem vagyunk ilyenek - mondta vidáman Pirka.
- Menj csak be egyszer például az orvosok közé akkor, amikor a tanítók közül egy tudóst választanak. Micsoda irigykedés, mekkora veszekedés és harc van ott, ne tudd meg! - röhögött Lakku.
- Szóval meg kell szökni?
- Igen, mert különben az erős akaratú piros sapkások üldöznek, visszahoznak, és bezárnak titeket. Csak akkor mehettek vissza a saját népetekhez, ha ők kapnak cserébe rengeteg ennivalót, és nem valaki más.
- Ha észreveszik, hogy megszöktünk. De nem fogják észrevenni. Tudok egy trükköt.
- Mesélj!
- Kis korunkban el akartunk szökni valahová, és az alvózsákjainkat kitömtük párnákkal.
Lakku, Zammi és Pirka gyorsan kitömtek három alvózsákot csomagoló anyaggal, és a ládák tetejére fektették. Egy-egy manósapkát is tettek melléjük, mintha aludna bennük valaki.
- Fussunk már!
- Bele az éjszakába. Nagyszerű. Eltévedünk, megfagyunk, megesznek a rossz sünik, és agyonver bennünket a jégeső.
- Rossz sünik ellen villanyos lándzsa... Hoppá. Az a hegyi manó őrnél maradt. Hozom.
- Én most elköszönök, mert várnak a kicsinyeim. Hatan vannak, és olyanok, mint az orgonasípok.
- Miért pont orgonasíp?
- Minél nagyobb, annál mélyebb a hangja.
Granna haza ment. Pirka csak nézett ki a fejéből.
- Ezt most nem értem. Az orgona egy virág. Nincs neki sípja.

Visszaért Zammi, kezében a villanyos lándzsával, amit sikerült visszalopnia a hegyi manótól.
- Látom, minden simán ment.
- Horkolva aludt, és alkoholbűze volt.
- Fussunk már haza!
- A szekérhez megyünk.
- Menekülünk, te tojásfejű, szekeret tolni most nincs idő!
- Agyonver bennünket a jégeső.
- Bebújunk a bozótba.
- Hosszú órákig jöttünk köves területen, ahol bozót egy szál se.
Kiszöktek a szekerükhöz, és a sötétben Lakku a hat kerekűt szétkapta alkatrészeire és próbált összerakni belőle egy négy kerekűt. Nem nagyon sikerült neki.
- Jó a hat kerekű, csak menjünk már!
- Túl nehéz, nem bírjuk tolni.
- A háromkerekű is jó.
- Ha jön a jégeső alig férünk be. Inkább segítenétek.
Végre sikerült. Gyorsan szedték a lábukat, és közben tolták a szekeret, jól megrakva mindenfélével.

HARMADIK FEJEZET
3

Kappó bement az udvarba, ott bement egy sátorba.
- Pikka? - kérdezte Kappó.
- Pirka. Te is tudod, hogy hegyi manósra változtatta a nevét - mondta az ápoló.
- Ne szórakozz már, beszélnem kell vele.
- Senki nem mehet be. Összevissza beszél a fájdalomcsillapító teától valami kosárlabdáról.
- Nagyon fontos. Itt a hegyi manó, és be akar menni hozzá. Csak neki mond el bármit is.
- Nem tetszik ez nekem. Na menj, beszélj vele, de ha egy szót sem értesz abból, amit mond, én szóltam előre.

Kappó bement a belső szobába, és azonnal megérezte a csípős kenőcs szagát.
- Hogy nézel ki?! Te jószagú galagonyabokor, mi lett veled?
- Most már érted, miért nem akarok találkozni a hegyi manóval, pupák?
- Látom. Tele vagy kék-zöld foltokkal! Húsz nap alatt se gyógyul be rendesen. Nem vagy lázas?
- Jó, hogy mondod! - mondta élénken Pirka, és nagyot harapott egy lédús, nagyon keserű gyümölcsből.
- Mit eszel?
- Ez lázcsillapító. Van még itt nyugtató, altató, fájdalomcsillapító, fertőtlenítő folyadék és hűsítő kenőcs.
- Ennyitől én is félrebeszélnék!

Pirka Kappóhoz vágott egy kispárnát, aztán sziszegett, mintha minden porcikája sajgott volna a mozdulattól.
- A párnacsata még korai. Mi is van azzal a kosárlabdával?
- Jó hogy jöttél! Nagy ötlet jutott eszembe. Olyan szekér, aminek nincs kereke.
- Kezdem érteni, miről beszél az ápoló. Nincs ki mind a négy kereke. Értem.
- Megtöltjük ennivalóval és legurítjuk a lejtőn. Nagyon gyorsan tud menni, csak hagyni kell.
- Majd ha felgyógyulsz, készítünk egy olyat, és kipróbáljuk.
- Nem, nem! Azonnal szükségünk van rá. Vokkó mondta, hogy odaát tömegesen éheznek a kismanók.
- Mit küldenél nekik?
- Jól szétfőzött gyümölcsös krumplikását. Közben el kell indítani ide az egyes és a kettes számú raktárból azt a rettenetes mennyiségű születésnapi ajándékot. Ha gyalogosan vagy szekéren hozzák, mire ideér megromlik, a hegyi manók meg éhen halnak. Ne tudd meg mi van ott! Vagyis inkább tudd meg! Engedd be a hegyi manót, és bújj el itt a szomszéd szobába, és hallgatózz.
- Nem, dehogy is!
- Ez parancs. Írj le mindent részletesen, amit hallasz. Azt is, amit én mondok.
- És a kosárlabda?
- Ó tényleg. Vidd ezt a táviratot a toronyba. Minden városnak szól.
- Nem fog menni, ehhez 27 színes papírcső kell!
- Vidd csak. Kezdjék el a műsort, és hadd szóljon, te meg gyere vissza gyorsan, és küldd be a hegyi manót.

Kappó elvitte az üzenetet a toronyba, aztán visszarohant, és intett Gromnak:
- Gyere! Sikerült elintéztem, hogy mégis bemehess Pirkához!
Grom bement a sátorba, és rögtön ki is jött.
- Csak egy fiatal lány van bent - mondta Grom, és fintorgott hozzá.
- Te pedig amint megláttad, rögtön kijöttél... - csóválta a fejét Kappó.
- Úgy van - mondta Grom.
- Akkor most visszamész, és bocsánatot kérsz tőle! Mondd azt, hogy idegen vagy, és még nem ismered a szokásainkat. De gyorsan, mielőtt megsértődik!
- Ő?! Nem vicc? Tényleg egy lány a város vezetője? - lepődött meg Grom.
- Bizony! És ha meggondolja magát, sokáig várhatod, mire újra hívat!
Kappó elköszönt, bement egy másik ajtón, Grom pedig visszament, és bocsánatot kért Pirkától.

Pirka elmosolyodott. Csak a szeme és a szája látszott ki a gyönyörű, díszes ruhából, amit azért adtak rá, hogy a hegyi manó ne lássa azt a rengeteg kék-zöld foltot, amik a testét borították. Pikka hozatott süteményt és gyümölcslevet. Elmondta, hogy ő irányítja az erdei manók városát, és a többi manó boldogan engedelmeskedik, mindenki bízik benne, és mindent őszintén elmond neki.
- Királyi felséged előtt alázattal leborulok - mondta Grom és manósapkáját Pirka lába elé rakta.
- Hallgatlak - mondta Pirka.
- Azért füstöl a hegy, mert a Manóhegy belsejében a középső barlangban, amit mi Nagyteremnek nevezünk, egész télen egy nagy tűz ég. A Nagyterembe nyíló sok kis puha kuckóban lakunk, ezért védve vagyunk hidegtől, esőtől és árvíztől. Nem bánjuk, ha jön a hó és a jeges szél, mert mióta észrevettük, hogy évről évre hidegebb van, minden nyáron késő őszig rengeteg fát, és éghető fekete követ, úgynevezett szenet gyűjtünk össze.

- Értem. Most beszélj az ennivalóról. Gondozzátok rendesen a növényeket?
- Dehogy is! Még mindenki mindenkinek azt mondja, hogy nekünk nem kell dolgozni, mert a völgyben megterem minden bőven. Csak össze kell gyűjteni. Pedig ez már nem így van. Tényleg dolgozni kellene, öntözni és gyomlálni, én mondtam a többieknek, hogy legalább halmozzanak fel többet, annyit, hogy elég legyen egészen nyárig, de hiába. Azt mondták, addig úgyis megromlik, és megettek mindent. Most nincs semmi, csak az, amit a hegyi manó király katonái titokban adnak, hogy a kis manók ne haljanak éhen. Sokan elmentek halászni a tengerre, de hiába, a kis manók sírnak, mert hiába éhesek, utálják a sózott halat. Fakérget és gyökereket gyűjtünk nekik, de az nagyon kevés. Az asszonyok lázadoznak, mert amikor jobb király és jobb urak voltak, ilyenkor megnyitották az éléskamrákat a kicsik és a nők számára. Ezek az elvetemültek meg csak azt ismételgetik, hogy halmozott volna fel mindenki a saját porontyának eleget.

Pedig volt sok ennivaló. Csak elkezdték lopkodni egymástól. Meg erővel elvenni. Például a király és az urak katonái. Erre mindenki eldugta az ételt olyan helyekre, ahol az tényleg megromlott. Én is felhalmoztam sokat. Tavasszal el akartam ásni. Azt mondták, bolond vagyok és jól megvertek. Még hogy elásni! Ez normális? Győzködtem őket, hogy akkor valami növény nő ki a magvakból és virágzik, aztán a virágok maggá válnak, én tudom, mert már csináltam ilyet. Egyszerűen dolgozni kell. De a többiek csak röhögnek rajtam. Dolgozni? Ez nem normális! Aztán most sírnak. Meg lopnak. Meg ütik egymást.

A nők csákányt fogtak. Elkezdték kibontani a Kisterem egyik oldalát. Odament egy uraság. Az egyik nagyúr szolgája. Mit csináltok? Élelmet keresünk. Itt? Igen. De hát itt a mi éléskamráink vannak a fal túloldalán. Igen tudjuk. Takarodjatok innen. Az egyik nő, akinek ikrei lettek, de valahogy életben maradt, ezért rettenetesen tiszteli mindenki, odament az urasághoz. Látja mi ez? Persze, egy csákány. Úgy nézze meg, hogy fésű helyett ezzel fogom ketté választani a frizuráját, ha akadékoskodik, megértette? Az uraság azt mondta rá, hogy igen, meg, és rémülten elszaladt.

- Én mondtam a nőknek, hogy ennyire azért nem kellene durvulni, ők meg azt mondták rá, hogy nosza! Menjek be a királyhoz, és mondjam neki, hogy nyittassa meg a nagyurak éléskamráit. Bementem. Azt mondtam, én is miniszter vagyok, mert a nők megválasztottak, és... Végig se tudtam mondani, meg se hallgattak, kiröhögtek. Egyszer csak mindenki ordibálni kezdett, hogy a szolgák erdei manókat láttak, és azoknak rengeteg ennivalójuk van, és, hogy ki mer odaosonni, kaját lopni, és kémkedni. Én jelentkeztem egyedül, mert az összes többi gyáva volt hozzá - fejezte be Grom.

Pirka még kérdezett ezt-azt majd elköszönt:
- A kihallgatás véget ért, menj békével. Én meg kihirdetem, hogy minden manócsalád fözzön gyümölcsös krumplikását...
- Micsodát? - szólt közbe Grom.
- Te is ettél olyat. Az a tömör laktató étel. Meg kell főzni, mert ha valaki ellop belőle egy jó nagy darabot, és megeszi, szörnyű kínok közt döglik meg tőle. Reggelig még össze is kell gyűjteni, csomagolni, aztán szekerekre rakni. Holnap reggel indul a sok, finom ennivaló a Hegyi manók Városába, hogy minél hamarabb eljusson az éhező kis manókhoz.

Grom kiment, és odakint várta Kappó.
- Nem kell visszamenned Vokkóékhoz, ugyanis saját sátrat kapsz. Van benne alvózsák, éjjeli edény meg minden.
- De én itt nem ismerek senkit.
- Itt kell maradnod. Hozok neked valami könnyű vacsorát, meg egy kis gyümölcslevet. Elmondok még egy két dolgot. Holnap korán reggel indulnod kell vissza.
- Egyedül?
- Dehogy is! Két nagy szekér ennivalóval. Gyors segítség a kis manóknak. Beszélünk a királyoddal, te leszel a tolmács, közvetítő, meg ilyesmi, ugyanis te ismered a saját népedet, meg az ott illendő szokásokat. Nekem most mennem kell, kihirdetem, hogy a többiek készítsenek a hegyi manóknak ennivalót.

Pirkát megnézte egy orvos, és csóválta a fejét, hogy valami nem stimmel. Az ápoló betakargatta, aztán hagyták aludni őt. Alig kihúzták a lábukat, Pirka kiugrott az ágyból, levetkőzött, gyorsan lemosta magáról a kék-zöld foltokat, és felöltözött. Kék kabátot húzott, sárga szoknya alá zöld nadrágot, és fekete csizmát. Egy körömnyi piros ruha sem látszott rajta, ami azt jelenti: Ne próbálj velem ismerkedni, mert orrba rúglak! Mivel aranyhajú és kék szemű volt, ezt az öltözködésével külön jeleznie kellett, mert alig győzte volna elhessegetni az ismerkedéssel próbálkozókat. A kék kabátnak persze volt egy trükkje: Belül piros volt, hogy ha neki tetszik meg valaki, azt jelezni tudja.

Megperdült a tükör előtt, kifordította a manósapkáját, hogy ne lássák rajta, melyik családhoz tartozik, mi a foglalkozása, honnan jön, merre megy, meg ilyenek. "Aki így viseli a sapkáját, attól ezeket meg sem illik kérdezni" - gondolta. Szakállt és bajuszt ragasztott magának, de leszedte. Maradt az ősz hajnál és a bozontos szemöldöknél. "Tökéletes. A jó édes anyukám sem ismerne meg." Kinyitotta a tükröt, ami egy ajtó volt, aztán az éléskamrában kilépett egy szekrényből és megszökött.

Először Boggóhoz futott. Az öreg persze azonnal felismerte, és mosolyogva beengedte.
- Látom megszöktél. Kérsz egy kis gyümölcsös krumplikását?
- Egy kis...?! Százhatvan dobozzal kellene!
- Az két nagy szekér, rogyásig.
- Pontosan.
- Gondolom a hegyi manóknak kell. Mikorra?
- Holnap reggel indulunk.
- Az lehetetlen. Holnap reggelig nem tudok ennyit előteremteni.
- Nem lehetetlen. Már készül. Süti, főzi és csomagolja mindenki, aki él és mozog.
- Mikor? Ha reggel kezdik akkor is...
- Ma egész éjjel mindenki ébren van és ezen dolgozik.
- És mivel akarod oda szállítani?
- Igaz is! Futok tovább Lakkuhoz.

Lakku nem volt otthon. Pirka a szerelőműhelyben találta meg őt. A tervezőiroda egyik sarkában az asztal alatt, puha, illatos szénán egy alvózsákban aludt. Felébresztette, és mondta neki, hogy munka van.
- Munka? Már itt alszom a munkahelyemen! Micsoda? Nyolc szekér? Holnapra?
- Dehogy is! Holnapra csak kettő. Holnaputánra újabb kettő, és így tovább.
- Miért csak nyolc? Rengeteg éhes hegyimanó van.
- Mert az első kettő addigra vissza ér, és tud indulni újra.
- Honnan szedjek elő neked most azonnal két szekeret?
- Mindig is dicsekedtél, hogy tele van a raktár modulokkal, csak néhány csapszeg és csavar kell, és már indulhat is. Nekem most kell. Nagyon. És azonnal. Vinni kell rengeteg gyümölcsös krumplikását a hegyi manók városába.
- Egy szekerem se maradt. Az összeset összeraktuk délután, és már úton vannak a szomszéd város felé.
- Mit visznek?
- Hoznak. Ahhoz hogy vinni tudjunk a hegyi manóknak bármit is, előbb ide kell hozni.
- És reggel akkor hogy vigyük át, amit itt főzünk ma éjjel? Hátizsákban?
- Van két új szekér, de az még nincs összerakva. Új találmány.
- Kérlek! Nagyon kell.
- És ha út közben szétesik? Ameddig nincs kipróbálva, nem adom.
- Velünk jössz, és összerakod. Miért esne szét?
- Azért, mert olyan. Ez egy hat kerekű. Szét lehet szedni két háromkerekűre, vagy három két kerekűre.
- Kunyhóvá nem lehet átépíteni? - kérdezte türelmetlenül a manólány.
- Dehogynem. Honnan tudod?
- Ismerlek. Reggel jössz velünk. Na, pá!

Másnap két jól megrakott szekér állt a sátor előtt, amiben Grom, a hegyi manó aludt. Sokan nyüzsögtek a szekerek körül, az egyik elővett egy nagy tölcsért és belefújt. Rettenetes dudaszó jött ki belőle. A sátorból Grom dugta ki a fejét.
- Tűz van?!
- Hajnalodik. Azonnal indulni kell. Várnak minket az éhes kis manók.
- Több száz, de lehet, hogy több ezer kis manó van, soha nem számoltuk meg őket. Ez a két szekér ennivaló semmi.
- Mire elfogy, lesz több is. Induljunk már!
Grom eltűnt, és pillanatokon belül jól felöltözve jött elő.
- Innen még egy manó hiányzik. Mi?! Toljam a szekeret? Én?!
- Ha lennél szíves.
- Ők ketten bezzeg ülhetnek rajta.
- Később ők tolnak, mi húzni fogunk, aztán ülni. Váltjuk egymást.
- És a két fegyveres csak úgy sétál?
- Megvéd minket a tüskés disznóktól, és lejtőn felfelé segít mindkettő tolni.

Grom, Pirka és többi erdei manó egész nap mentek, csak dél körül álltak meg ebédelni és pihenni.
- Ki vagy te? - kérdezte Pirkát ebéd közben Vokkó, aki most fegyveres őr volt.
- Titok - morogta szigorú képpel Pirka.
- Mi vagy?
- Hírszerző.
- Ki küldött?
- Pirka.
- Pirka maga jönne ide akkor is, ha járógipszet vonszolna a lábán.
- Engem küldött. Nem hiszed?
- Nem, mert az ősz haj alól kilóg egy aranyhaj tincsed - nevetett Vokkó.
- Hoppá! Nincs itt tükör. Megigazítanád?
- Tessék. Ki elől bujkálsz?
- A hegyi manó elől. De ha már úgyis észrevette a hajtincset...
- Nem látja. Túl sok a fény. Majd a félhomályban, ahol mi már csak csetlünk-botlunk, de most, hogy teljesen kivilágosodott, egy sötét helyekhez szokott hegyi manó csak hunyorog.
Nyugodtan beszélgethettek erdei manó nyelven Gromtól pár lépésre, mert nem értett belőle egy szót sem.

Lakku próbálta kímélni Pirkát, mert tudta, hogy ugyan lemosta a manólány a kék-zöld foltokat, de szekeret tolni azért még korai neki. Még nem gyógyult meg teljesen, és óriási szüksége lenne pihenésre. Többször felküldte a szekérre a lányt, hogy csak üldögéljen, és dolgozott keményen helyette.
- Így kissé haszontalannak érzem magam, bár tényleg nem vagyok még olyan jól. Mit segítsek? - kérdezte Pirka.
- Itt van néhány ceruza, és egy csomag papír. Figyelj nagyon, és írj le mindent, amiről a hegyi manó beszél.

A hegyi manó egyre bátrabban beszélt:
- Hülyék ezek mind. A király kivételével, de ő egyedül nem tehet semmit.
Zammi csodálkozott:
- A minisztereket a nagy repülésen választják a győztesek közül, ők a legbátrabbak, nem?
- Nem. Egy gyáva minisztert egy bátor szolga szokta képviselni a nagy repülésen. Egy hordóhasú hájpacni nem tud repülni. Pánikba esik, spirálba csavarodik, és belecsapódik a vízbe. Már az őskorban sem a legbátrabbakat választottuk miniszternek. A győztes a jogait egyszerűen eladta egy jó lakásért és egy csomó ennivalóért.
- Kinek adta el? Kitől kapott jó lakást, és sok ennivalót?
- A legerősebb, legerőszakosabb családoktól. Ők nyertek a legjobb helyekért folyó tülekedésben. Szó sincs a legokosabb, a legjobb, vagy a legbátrabb kiválasztásáról. Egy hőbörgő idióta a mi országunkban többet ér, mint egy gyermekápoló, mert jobb cuccokat tud összeharácsolni, a rokonságának mindig bőven van mit enni, ezért aztán irigykednek rá és tisztelik őt, bárhogy is szerezte a vagyonát, és lett, aki lett.

Estére megérkeztek egy durván ácsolt faajtóhoz.
- Itt fogunk bemenni? - kérdezte Zammi.
- Nem. Fölül. Ezek itt magánlakások. Nyáron kívül lakunk, most belül - mondta Grom.
- Az összes csomagot fel kell cipelni a hegy tetejére, és a bejáraton keresztül újra lecipelni? - kérdezte Lakku.
- Persze. Senki sem engedné meg, hogy pont az ő lakásán keresztül vigyük be.
- A te lakásodon keresztül visszük be, nem kell engedélyt kérned mástól. Nos?
Grom az egyik lábáról a másikra állt, mert mindenki őt nézte. Elkezdett méltatlankodni.
- Aztán a miniszterek parancsára a szolgák laposra vernek miatta. Na ne!
- Ez itt rengeteg ennivaló, és nagyon értékes, felfogtad? - kérdezte Lakku.
- Hát jó! Nem bánom. Most az egyszer vigyük be hozzám! - adta meg magát a hegyi manó.
Amikor végeztek, csak Pirka, Lakku és Zammi maradt ott, Vokkó, Tinni és Takkó sietve visszaindultak a következő szállítmányért. Közben megérkezett a második szekér is. Azt is lepakolták és a sok ládát behordták.

Grom, a hegyi manó magabiztosan irányítani kezdett:
- A hegy tetején, a bejáraton keresztül megyünk be. Lakku, otthagyja a fegyverét a kapuőrnél. Azonnal a királyhoz kell menni. Én leteszem a manósapkámat a király lába elé. Nektek nem muszáj, de nagyon jólesne neki. A hozott ajándék felett a király rendelkezik. Kérni kell, hogy a felét ossza szét a miniszterei és a nagyurak között. A nagyurakat kérni kell külön-külön, hogy a felét osszák szét a szolgáik között. A szolgákat kérni kell egyenként, hogy a nép gyermekeinek is adjanak belőle. Így jut el az ajándék az éhes kis manókhoz. Van valakinek kérdése?
- Igen. Azért toltuk ilyen messziről, hogy a királyt és a minisztereit hizlaljuk vele?
- A kérdésed felségsértő! Inkább én beszélek helyettetek, hogy baj ne legyen.

Felkapaszkodtak a hegytetőre és bementek a hegyi manók városába. Az nem is olyan egyszerű. Egyre meredekebb és egyre keskenyebb ösvény vezetett fel egy fennsíkra, ahol egy nagy, gondozott kert fogadta őket, benne fák, bokrok és egy kis tó, ami most be volt fagyva. A fennsík szélén egy sziklafal magasodott barlangokkal, a barlangok erős faajtókkal voltak lezárva. Grom zörgetett az egyik ajtón. Két piros sapkás őr nyitotta ki.

Odabent lehúzták a koszos manócsizmákat, és könnyű cipőt vettek fel. Grom szólt az őröknek, hogy a lándzsa, ami itt marad, rendkívül veszélyes, ezért hozzányúlni szigorúan tilos. Elindultak befelé. Odabent nagyon sötét volt és büdös, viszont nem volt annyira hideg, mint kint. A sötétség szinte vibrált, mintha valami fény lenne, később kiderült, hogy fáklyák égnek itt-ott, azok olyan büdösek, és annyi fényt adnak, amennyinél a hegyi manók már jól látnak, az erdei manók meg csak annyit, hogy a sötét sziklafalak között a villogó szemű mogorva hegyi manók egyre többen vannak körülöttük.

Zörgettek egy ajtón. Egy sárga sapkás hegyi manó őr nyitotta ki. Grom letette a kabátját és lehúzta a külső nadrágját, Pirka és a többi erdei manó felöltözve maradt, csak a manósapkája meleg bélését akasztotta a fogasra. Odabent kifejezetten meleg volt. Egy hosszú asztal mellett ült két hegyi manó. Az egyik zöld sapkás, a másik fehér sapkás volt. A zöld sapkás írogatott egy nagy könyvbe, a fehér sapkás odajött hozzájuk és megvizsgálta az őket. Megnézte a körmüket, a fogukat, a hajukat és a lábukat. Ezután a zöld sapkás vizsgálta meg a fülüket és az orrukat.

Pirka egy darabig tűrte, aztán mérgesen toppantott, és dühösen kérdezte az ősi manónyelven:
- Mit nézel az orromon ilyen sokáig?!
- Te egy kém vagy. Látom az orrodon - mondta nagyon tudálékos arccal a zöld sapkás hegyi manó.
- Nahát! - kerekedett el Pirka szeme - Tényleg egy hírszerző vagyok.
- Kém vagy?! És ezt még be is vallod? - lepődött meg a zöld sapkás.
- Nálunk úgy mondják, hogy hírszerző. Azt nem tudtam, hogy ez az orromon is látszik. A kém és a hírszerző között az a különbség, hogy a kém nálatok járkál, hallgatózik, és ha megtud egy titkot, azt megsúgja a királynak. A hírszerző nálunk néha bujkál és menekül, mert mindenki a hírszerzőknek mondja el, ami bántja, a búját, a baját, a sok bolond ötletét, meg azt kérdezik tőle, hogy torokgyulladásra ugye más gyógyszer kell, mint a derékfájásra...
- Elég, elég! Itt én kérdezek. És te csak akkor szólsz, ha én kérdezek. Megértetted?! Miért jöttél ide?
- Toltam a szekeret. Hoztunk rengeteg ennivalót a kis manóitoknak.
- A királynak! - sietett kiigazítani Grom. - Bepakoltuk hozzám.
- Hová?! Tudod, mit kapsz, ha kiderül, hogy nem vitted azonnal a Kisterembe?!
- Hogy beszélsz egy miniszterrel, pupák?! Butaság először fölcipelni, azután le.
- Ne veszekedjünk már, hanem menjünk be - mondta a Zammi.
- Nem addig van az! Kérem a neveket és a foglalkozásokat! - mondta a zöld sapkás, és írni kezdett a könyvébe.
- Grom vagyok, az egyik miniszter, pupák, nem igaz, hogy nem ismersz meg!
- Pirka vagyok, kedves pupák, az egyik hírszerző - mondta gyorsan Pirka.
- Zammi vagyok, pupák. Hivatásos és szakképzett felfedező.
- Tisztelt pupák, én Lakku vagyok, és fegyveres őr. Jelenleg fegyvertelen.
- Nem vagyok pupák! - kiabált a zöld sapkás - Most pedig mozgás, befelé!

Hosszú folyosón sétáltak tovább.
- Titokban kell tartani, hogy mit hoztunk, és hová tettük - mondta Grom.
Az út hosszú volt, és mintha körbe-körbe jártak volna.
Pirka már szédülni kezdett, és Lakku is egyre idegesebb lett.
- Te Grom, hová viszel te minket? Körbe-körbe járunk! - mondta ingerülten.
- És közben állandóan lejtőn lefelé megyünk. Az ilyet úgy nevezik, hogy spirál.
Lakku dühösen felszisszent, Zammi és Pirka pedig halkan felvihogott.
- Nem vicces. Nincs egy gyorsabb út? Valami lépcső vagy létra lefelé?
- Hogyne, hogy aztán lezuhanjatok, és kitörjétek a nyakatokat. Ez így biztonságosabb.

Zörgettek a következő ajtón. Nagy zsongás hallatszott ki, kis manók nyüzsögtek odabent.
- Még egyszer: NEM hoztunk semmit addig, amíg a király meg nem nézi, és rá nem bólint.
- És egy végtelennek tűnő tanácskozáson meg nem beszéli a főurakkal, hogy egyáltalán kapnak-e belőle az éhező kis manók - gúnyolódott Pirka.
- Pontosan így van. Sajnos nem ti fogjátok eldönteni, hogy ki eszi meg - mondta szomorúan Grom.

Kinyílt a nagy faajtó, és a sok kis hegyimanó odébb húzta azt az asztalt, amire felálltak, hogy elérjék a felső reteszt.
Grom valamit kérdezett a kicsiktől. A sok kicsi egyszerre beszélt, és nem lehetett érteni semmit. Grom ordított egyet, mire csend lett. Egy fekete sapkás kis manó mondott neki valamit.
- Nos? - kérdezte Pirka.
- Kérdeztem, hogy az asszonyok hol vannak. Azt mondja, hogy csákányozni mentek.
A kicsik meghallották, hogy az idegenek értenek az ősi manónyelven és kérdezgetni kezdték őket.
- Kik vagytok?
- Honnan jöttetek?
- Ilyenek az erdei manók?
- Hoztatok nekünk valami finomat?
- Nem hoz... - kezdte Grom, de Pirka bokán rúgta őt, és gyorsan válaszolt:
- Ennivalót. Gromhoz pakoltunk be!
A rengeteg manócska szétszaladt, és perceken belül Grom lakása körül gyűlt össze.
Jöttek a hegyi manó asszonyok is, zsákokkal, fazekakkal. A nagyurak szolgái összevissza rohangáltak köztük, és azt kiabálták, hogy az erdei manók nem is hoztak semmit, de hiába.
Mindenki csak boldogan nevetett rajtuk.

HARMADIK FEJEZET
2

Tinni és Vokkó napokig keresték a hegyi manót a füstölő hegy barlangjaiban, de nem találták őt sehol.
- Az a tudás kell ide, ami Pirka fejében van. Ő tudná, hogy egy ilyen barlangban mit kell nézni ilyenkor - mondta Tinni.
- Nekem azt mondta, hogy ha ezek kiterítik a ruhájukat mosás után száradni, egyet-kettőt elsodor a szél - mondta Vokkó és felemelt a porból egy rongyot.
- Nekem meg azt, hogy ha ezek menekülnek a vadállatok elől, néha elveszítenek egy két fegyvert - mondta Tinni, és felemelt a kövek közül egy hosszú, hegyes fapálcikát.
- És még azt is mondta, hogy ha egy barlang bejáratán ajtó van, az azért van ott, hogy be ne menjen a tüskés disznó - mondták kórusban, és bámultak egy fából ácsolt ajtót.

Gyorsan elbújtak egy bokorba, mert kijött két hegyi manó. Dulakodtak, halkan veszekedtek, és egymás kezéből rángattak egy fehér vászonzsákot. Az egyik mintha menni akart volna az erdei manók tábora felé, a másik meg mintha féltette volna őt, és kérte volna, hogy maradjon, de egy szavukat sem lehetett érteni. Az erősebb végre megszerezte a zsákot és elfutott, a másik gyorsan bement.
- Ezt most nem értem. Ezek itt laknak? - kérdezte Tinni.
- Úgy tűnik. És nem úgy néz ki, mintha veszélyben lennének - mondta Vokkó.
- Ameddig meg nem reped a fal - mondta Tinni.
- Ezer évig sem reped meg - mondta Vokkó.
- Bármelyik pillanatban megrepedhet - ellenkezett Tinni.
- Mindkettő igaz - mondták mindketten egyszerre.
Halkan nevettek. Nem tudtak veszekedni, mert ahhoz túlságosan szerették egymást. Még jobban bebújtak a bokorba, és ott biztos nagyon jól szórakoztak, mert azt sem vették észre, hogy közben odaosont egy tüskés disznó, és óvatosan elvonszolta onnan az egyik hátizsákot, tele finom ennivalóval. Csak akkor rebbentek szét, amikor sivalkodás és dübörgő vágta hallatszott be a bokorba.

A visszatérő hegyi manó sivalkodott, és futott, ahogy csak bírt, mert két tüskés disznó kergette. Tinni visított volna, hogy "dobd el a kaját", de Vokkó hirtelen befogta a száját. Elkésett, mert egy nyikkanás azért kihallatszott. A hegyi manó a hangra megtorpant és a tüskések utolérték. Az egyik elgáncsolta, a másik ledöntötte a lábáról. A szerencsétlen manó kétségbeesetten ölelte magához a zsákot, pedig ha odaadta volna, lehet, hogy olcsóbban megússza.
- Ezek éheznek! - döbbent rá Vokkó.
- Biztos a kicsinyeinek viszi - tippelt Tinni, és megmarkolta a villanyos lándzsáját, mert látta, hogy az egyik tüskés már a ruhát kezdi tépni a hegyi manóról. Vokkó is fogta a lándzsáját és kiugrott a bokorból.

A következő jelenet pillanatok alatt játszódott le.
Felpattant a barlang bejárata, a durván ácsolt faajtó, és a másik hegyi manó ugrott ki. A földön fekvő manó odadobta neki a zsákot, ez a másik elkapta, berohant, és bevágta maga mögött az ajtót. Tinni közben nekiugrott az egyik tüskés disznónak és orrba rúgta. Vokkó közben csapkodott egy csörgővel (ami egy hajlékony rúdra kötözött babzsák, tele kis kövekkel). Tinni lándzsája lecsapott, és a tüskés kifeküdt. Vokkó végre le tudta csalni a másik tüskést a hegyi manóról, és megszúrta. Az állat felugrott a levegőbe, leesett és az is fekve maradt.

Tinni és Vokkó lihegve leroskadt egymásnak háttal, a hegyi manó meg lassan feltápászkodott. Az egyik tüskés egyik lába megmoccant, de csak görcsösen megrándult, a hegyi manó ettől rettenetesen megijedt, és sivalkodva világgá szaladt. Vokkó keresni kezdte saját ennivalóval tele hátizsákját, de nem találta sehol, ezért sietve visszaindultak a táborba.

A holdfényben elég szépen tudtak haladni, de amikor egy felhő takarta el a holdat, megálltak, és lepakoltak. Hallottak valami manósírást és közelebb mentek hozzá. Újra felragyogott a holdfény, és meglátták a hegyi manót.
- Ne sírj! - szólt hozzá Tinni kedvesen.
A hegyi manó összerezzent.
- Valka bibbali pinke vik hukkiva - mondta mosolyogva.
- Ezt most légy szíves ismételd meg, mert nem értem - szeppent meg Tinni.
- Rokkuzi vilki mokto bikta ronnati? - mondta, vagy kérdezte a hegyi manó.
- Van nálad egy hegyi manó-erdei manó szótár? - kérdezte Vokkó Tinnitől.
- Ez egyáltalán nem vicces! - duzzogott Tinni.

Elkezdett esni az eső.
- Be a bozót alá, mert szétázunk! - ijedt meg Vokkó. - Fogjuk meg mindkét kezét, és húzzuk őt is magunkkal, hogy agyon ne verje a jégeső, ha jön.
- Bozót alá bújt és a fű között... - kezdte Tinni a mondókát.
- Dinnyét talált, és bele költözött - folytatta a hegyi manó.
Boldogan felnevettek mind a hárman.
A hegyi manó nem az erdei manók nyelvén szólalt meg. Azon az ősi manónyelven, amin az erdei manók már csak mesélnek, dalolnak és verset mondanak. Élő nyelv annyiban, hogy ha valaki egy új verset ír, vagy új dalszöveget, az ősrégi szavakat használja hozzá, de ezeket a hétköznapi életben már nem beszélik.

Szakadt az eső és futottak, ahogy csak bírtak.
A két erdei manó a bozótból, esőkabátokból, sátorvászonból, és mindenből, ami náluk volt, és amit ott találtak, gyorsan és ügyesen összedobtak egy takaros kis kunyhót maguknak és a hegyi manónak. Ezt a gyors kunyhókészítést már korábban megtanulták, sőt, le is vizsgáztak belőle, mert csak így lehettek felfedezők. A hegyi manó is segített nekik, ha gallyat kellett törni, erősebb volt, ha követ keresni, jobban látott a holdfényben. Egy-két szót szóltak egymáshoz, és értették is egymást, bár elég nehéz volt beszélgetni egy olyan nyelven, amiben már csak a mondókák, a versek, a mesék és a dalok szókincse maradt meg.
- Te milyen manó? Hegyi manó? - kérdezte Vokkó.
- Titok. Te? Erdei manó? - kérdezett vissza a hegyi manó.
- Igen, az. Nem titok. Hányan laktok ott?
- Titok. Ennivalótok van? Sok?
- Igen, van. Nem titok. Sok. Gyere te is. Kapsz. Kicsinyeid is.
A hegyi manó sírdogálni kezdett.
- Miért sírsz? - kérdezte Tinni.
- Sok kicsi van - mondta a hegyi manó.
- Kértél volna, kaptál volna. Miért loptál? Miért szaladtál? - kérdezte Tinni.
- Féltem. Aki lop, megverik. Ha elkapják. De nem kapják. Kevés van enni. Kevés a nyár. Kevés a mag. Kevés a bogyó. Mindenki lop. Hiába rejti el. Mindent megesz. Mindenki. Hogy ne lopják. Nem marad semmi. Kicsiknek se. Éhezünk. Mind. Nem mind. Király nem. Főurak, miniszterek se. Ezek rokonai se. Nekik sok van. Katonák őrzik. Katona is lop. Kicsiknek. Ez titok. Katona lop, fülét levágják. Másik katona nem lop. Kicsik meghalnak. Hozzatok sokat. Enni. Most.

Néhány óra múlva, sok gyakorlás után már rendesen tudtak beszélni egymással.
- Addig nem tudunk tovább menni, amíg ennyire szakad az eső - mondta Vokkó.
- Én Tinni vagyok, ő Vokkó. Mi a neved?
- Grom.
- Egészségedre - mondta kedvesen Tinni.
- Mi?
- Köhögtél - mondta Vokkó.
- Nem.
- Büfögtél? - kérdezte Tinni.
- Nem. Ez a nevem: Grom. Megöltétek a rossz süniket?
- Nem. Reggelre semmi bajuk - mondta Tinni.
- Ha akarod, megölöd vele? - mutatott a hegyi manó a villanyos lándzsára.
- Persze.
- Add ide azt a fényes botot! Én visszamegyek, és megölöm mind a kettőt.
- Nem! Nem ölünk meg senkit és semmit. Maradj itt és próbálj aludni. Virradatkor indulunk haza. Kapsz sok finom ennivalót, mi is jövünk veled vissza, és a sok kicsinek hozunk enni.
- Akkor aludjatok. Majd én őrködöm.
A két erdei manó magára húzta a szúnyoghálót, befúrta magát egy nagy kupac száraz falevél közé, és már aludt is, mert nagyon fáradt volt mindkettő.

Vokkó a reggel első sugarára felébredt. Látta, hogy az egyik villanyos lándzsa eltűnt, a hegyi manó sehol, a fémtalpú manócsizmát viszont ott hagyta. Vokkó felpattant, rohanni kezdett a füstölő hegy bejárata felé, és úgy érezte, hogy az utolsó pillanatban érkezett.
- Most óvatosan leteszed a lándzsát a fűbe. A hegye ne érjen semmihez!
- Megölöm ezeket a szörnyeket! - mondta Grom, a hegyi manó.
- Tedd azonnal azt, amit mondtam! - kiáltott fel Vokkó.
Grom letette a lándzsát, és Vokkó gyorsan felkapta.
- Most pedig azonnal vissza a kunyhóhoz! Ne mondjam kétszer!
Visszaértek a kunyhóhoz.
- Hol voltatok? - kérdezte Tinni.
- Vokkó megmentette két rossz süni életét - mondta Grom.
- A te életedet mentettem meg. Grom elvitte a lándzsát, de csizma nélkül!
- Juj! - ijedt meg Tinni.
- Minek a csizma? - kérdezte csodálkozva Grom.
- Egy pár fémtalpú csizma is a lándzsához tartozik. Nélküle saját magadat csaptad volna agyon, mert a lándzsában villany van - mondta Vokkó.
- Juj! - ijedt meg Grom. - Mit mondtál? Mi van a lándzsában?
- Villany. Az valami varázserő, és... csizma kell hozzá - mondta Vokkó elbizonytalanodva.
- Gyűlölöm a rossz süniket! - toppantott Grom.
- És a gyűlölet miatt meghaltál volna - mondta Tinni. - Sőt! Ha megölnénk közülük akár egyet is, szerintem teljesen megváltoznának. Örökké menekülhetnénk, mert attól kezdve állandóan üldöznének minket. A múltkor...
- Azonnal indulni kell! Grom is éhes és fázik - toppantott Vokkó.
- Jaj, ne is mondd! Kopog a szemem, és vacog a fogam - mondta Grom.

Elindultak a tábor felé. Néhány csillag sápadt fénye még látszott a világosodó égen. Egyszer csak tőlük balra egy fényes fehér csillagszerű fény ragyogott fel. Vokkó megtorpant és nézte. Újra felfényesedett. Aztán ugyanott egy kék. Azután egy zöld.
- Menjünk már tovább, minek álltunk meg? - duzzogott Grom.
- Hagyd, most olvas - szólt rá Tinni.
Végül felvillant az égen egy fényes fehér pont, és kihunyt.
- Mit olvastál? - kérdezte Tinni.
- Azt, hogy a folyópart felé kell tovább mennünk, be a városba. Siessünk.
- Csillagjóslás? - kérdezte nagyon bamba arccal Grom.
- Az - hagyta rá Vokkó, mert arra gondolt, hogy az igazat, hogy ezeket a csillagokat maguk az erdei manók gyújtogatják, Grom úgyse hinné el.
- Azt hittem, repkedő tüzeket küldenek fel az erdei manók az égbe - morogta vigyorogva Grom.
- Jól hitted - mondta elkerekedett szemmel Tinni.
- Ez olyan, amit olvasni lehet? - csodálkozott a hegyi manó.
- Olyan bizony - mondta Vokkó.
Siettek tovább, és hamarosan meglátták a folyót. Még nagyon messze volt, de innen fentről már lehetett látni. A folyó innenső partján egy óriási sátorváros terült el, a város körül kerítés, a kerítésen apró színes pontok, a kelő nap fényében megcsillanó üveggolyók. Az üveggolyókra feszített fémhuzalokat ilyen messziről nem lehetett látni, csak azt, hogy a kerítésen kívül fekete foltok mászkálnak.
- Én nem megyek oda. Ezek megesznek - rémült meg a hegyi manó.
- Ugyan! Van lándzsánk, az majd megvéd - mondta Tinni vidáman.
- Két kis lándzsa mit számít? Ezek nagyon sokan vannak!
- Majd meglátod. Tényleg! Nem értél hozzá a dróthoz, amikor bejöttél.
- Figyeltem a rossz süniket és láttam, hogy megszúrja vagy megüti őket a kerítés.
- Ezért hoztál magaddal egy létrát.
- Nem. Csak egy kést. Ágakat vágtam vele, és létrát kötöztem belőle madzaggal.

Megérkeztek egy kapuhoz. A kapu melletti oszlopról lelógott egy fehér zsinór, és Vokkó meghúzta. Bementek a kapun, és gondosan becsukták maguk után. Utánuk akart jönni egy tüskés disznó. Tinni a kerítésen belül egy másik fehér zsinórt húzott meg, mire a kaput rágó állat csinált egy szabályos hátra szaltót.
- Ez mi volt? - kérdezte Grom.
- Tinni bekapcsolta a villanyt a kapuba - magyarázta Vokkó.
- Őrök kellenek ide! - mondta ijedten Grom.
- Minek? - kérdezték az erdei manók egyszerre.
- Mert ha jön egy másik hegyi manó, ez a kapu rögtön megöli.
- Hoppá! Okos vagy! Azonnal beszélek Pirkával! Várjatok meg itt! - mondta Vokkó, és berohant a sátrak közé.
- Mire Vokkó visszaér, én éhen döglök - mondta komoran Grom.
- Gyere velem, adok neked enni - hívta volna Tinni magával.
- Nem! Azt mondta, hogy várjuk meg itt. Megvárjuk. Ki ez a Pirka?
- Egy fiatal lány. Gondolom, a táborvezető.
- A táborvezető egy fiatal lány. Aha. Nekem meg tollas a hátam.

Közben egyre több bámészkodó gyűlt össze, mert gyorsan terjedt a hír, hogy egy hegyi manó érkezett a városba. Persze elsőre senki se hitte el. Mindenki rákezdte, hogy: "A hegyimanókról szóló mendemonda csak mese!"

Visszaért Vokkó és hozott magával egy kis darab fekete szögletes valamit.
- Egyél belőle, de ne túl sokat. Hirtelen nincs más. Meg kellene főzni, de így is jó. Majd sok vizet kell rá inni.
Grom azonnal fel akarta falni az egészet, de majd' kiugrott a szeme, mert beleragadt a foga.
- Kis darabokat lehet róla lerágni lassan - magyarázta kuncogva Tinni.
Vokkó és Tinni félrevonultak, és megbeszélték, hogy nyugodtan jöhet hozzájuk Grom, holnap már úgyis úton lesz hazafelé, az ennivalóval együtt, amit a kicsi hegyimanóknak visznek.

Közben Grom gyorsan elővett egy kis kést, és farigcsálni kezdte vele a furcsa anyagot. Falta a forgácsokat, és mire észrevették, az egészet megette.
- Mit csináltál?! Akkora hasad lesz, mint egy hordó! - mondta ijedten Tinni.
- Gyorsan vizet neki, de csak egy keveset. Itassuk őt óránként - mondta Vokkó.
- Most eljössz hozzánk, eszünk, neked csak inni szabad, alszunk, és ha Pirka már tud fogadni téged, bemutatkozó látogatást teszel nála. Ő fog rólad és a kicsinyeidről gondoskodni - mondta Vokkó.
- Ő a király ezek szerint - mondta Grom.
- Mi az, hogy király? - kérdezte Vokkó.
- A legmagasabb rangú manó, aki mindenkinek parancsol.
- Talán irányít.
- Úgy is lehet mondani. Biztos nálatok is van ilyen.
- Nálunk a Mester irányít. Őt a tudósok választják maguk közül. A tudósok a legjobb tanítók közül kerülnek ki. A tanítókat a dajkák közül a tudósok válogatják. Dajka viszont bárki lehet, aki hajlandó kicsikkel, vagy fiatalokkal foglalkozni. Tudtál követni?
- Nem. Nagyon fázom. Szomjas, fáradt és álmos vagyok. Ilyenkor nem fog az agyam.

Tinni, Vokkó és Grom gyorsan végigmentek az ébredező városon. Sok szép színes sátor és jól megrakott szekerek között vezetett az út. A kerítés tövében Tinni és Vokkó kis, szürke sátra állt. Az erdei manók egy rúddal kifeszítették a vendégkuckót, és hoztak a legközelebbi tűztől egy forró cseréphordót, hogy a sátorban jó meleg legyen. Szétnyitották az asztalt, és ettek.

Grom nem bírt enni, csak inni. Kapott egy puha zsákot, amiben aludhat, egy váltás ruhát, aztán Vokkó feltett a hordóra egy nagy csupor vizet, hogy melegedjen. Az erdeimanók szóltak Gromnak, hogy fürödjön meg, mert rettenetesen büdös, mire Grom megsértődött, és bebújt az alvózsákba, talán azért, mert utálta a vizet, és nem akart fürödni. Vokkó vállat vont, áthívta a szomszédból a barátját, Kappót, és ketten Gromot kíméletlenül megcsutakolták. Grom közben sivalkodott, mint akit ölnek. A sivalkodás kihallatszott a sátorból.
- Mit csinálnak ezek a hegyi manóval? - kérdezte az egyik bámészkodó.
- A hangjából ítélve éppen megölik - mondta egy másik járókelő.
- Nem ölik meg. Kasztrálják! - mondta röhögve egy harmadik.
- Ne hülyéskedjetek már, egyszerű manófürdetés van odabent - morogta egy idősebb.
- Ennyire utálja a vizet?
- Nem érezted a szagát?
- Tényleg, lehet, hogy súroló kefével estek neki. Attól én is sivalkodnék.
- Figyeld csak! Elhallgatott.
- Beletörődött végre, hogy meg kell fürödni.
- Vagy víz alá nyomták.

Másnap reggel a sátorban nagyon hideg volt. Vokkó kidugta a kezét az alvózsákból, fogott egy kalapácsot, ráütött a cseréphordóra, visszatette a kalapácsot a helyére, és újra visszahúzta a kezét az alvózsákba. A sátorban egy kis idő múlva kellemes meleg lett. Vokkó figyelt.

Látta, hogy a hegyi manó kimászik az alvózsákból, odasettenkedik a cseréphordóhoz és megfogja.
- ÁÁÁááá!
- Meleg? - kérdezte Vokkó gonosz vigyorral.
- Ezek szerint ti tudtok varázsolni. Add nekem azt a kalapácsot!
- Nem a kalapács a lényeg. A hordó.
- Tűz van benne - tippelt Grom.
- Só van benne. A tábortűznél megmelegítjük, és megolvad benne a só.
- Aztán hazahozzátok a meleget.
- Úgy van. A hordó éjjel kihűl, de só folyékony marad.
- És a kalapács? - csodálkozott Grom.
- Reggel ráütünk vele a hordóra, a só gyorsan megszilárdul, és közben felforrósodik.  
- Azután kihűl, és visszaviszitek a tűzhöz.
- Igen, és a só újra megolvad.
- Ez nekem bonyolult.
- Áthívom Kappót.
- Fürdetés? Már megint?! - ijedt meg Grom.
- Nem. Öltözz. Elkísér téged.
- Pirkához?
- Sajnos nem tud fogadni téged. Valami baleset érte. Megnézitek együtt a várost.
- Ti nem jöttök velünk? - kérdezte Grom.
- Nem. Tinni és én ma ünnepeljük az összeköltözésünk ezredik napját.
- Nem ünnepelhetnék veletek?
- Mit képzelsz? Szégyelld magad! - pirult el Tinni.
- Jó, azt hiszem, értem... Köszönök mindent! A fürdetést is.

Grom, a hegyi manó és Kappó az erdei manó sétáltak. Grom nézelődött, de nem kérdezett semmit. Kappó előző este már találkozott Pirkával, és most próbálta kiszedni a hegyi manóból, hogy hányan laknak a füstölő hegy barlangjaiban, mennyi ennivaló és mennyi kis manó van ott, de Grom nem árult el semmit. Az óvatos faggatózás nem vezetett eredményre. Kappó vallatni kezdte a hegyi manót.
- Nem kell elmondani. Mi ráérünk. A kis manóitok meg éheznek. Szerinted meddig bírják?
- Ne erőlködj. Csak magának Pirkának mondok el mindent. Azért is találkozni fogok vele. Most.
Grom elindult a legnagyobb és legszebb sátor felé, Kappó meg sietett utána. Megkerültek egy nagy tüzet, ami körül volt pakolva cseréphordókkal, és bementek a legdíszesebb, legszínesebb sátorba.

Odabent fülhasogató manózsivaj fogadta őket. Azonnal sok kismanó tódult köréjük csodálkozva, majd amikor a Kappó elhessegette őket, mindenki tovább játszott, énekelt, táncolt, tornázott vagy veszekedett. Megszólalt egy kisharang, és hirtelen teljes csend lett. Ezután a kicsik csoportokat alkotva körbeültek egy-egy felnőtt manót. Mindenkinek volt egy kispárnája, egyik oldala fekete, másik oldala fehér. Letették a fehér felével fölfelé, és ráültek. Az egyik manócska fordítva ült rá. A többiek kinevették, ő elpityeredett, megvigasztalták, és folytatták a tanulást, mert a legnagyobb és legszebb sátor az iskola volt.

Mit keres egy iskola a sátorvárosban? Sok pár indult felfedező útra, olyanok is, akiknek kis manójuk volt, és azok is útnak indultak, akik nem tudták kire hagyni a picit. A tanítók és a tudósok először idegzsábát kaptak attól, hogy a felfedezők piciket is hurcolnak magukkal, de hamar beletörődtek, és igyekeztek hozzá jó képet vágni. A legnagyobb sátorvárosok már semmivel sem voltak rosszabbak, vagy kényelmetlenebbek, mint a Csodálatos Erdő. Az iskolán kívül csak egyetlen változtatás kellett: az Orvosi Ügyelet sátor mellé építettek egy Gyermekorvosi Ügyelet sátrat is.

Grom mérgesen hagyta ott az iskolasátrat. Kappó megkérdezte tőle, hogy mi a baja.
- Még hogy mi a bajom?! Idejövök, és beszélni akarok az erdei manók királyával, erre azt mondják, hogy nem fogad. Meg akarom keresni, bemegyek a legnagyobb és legszebb sátorba, az meg tele van kis manóval.
- Ki az a király, és mi bajod a kis manókkal? - kérdezte Kappó.
- A király a legfontosabb. Mindenki azért él és dolgozik, hogy a király jól érezze magát, és minden kívánsága teljesüljön. Biztos vagyok benne, hogy nálatok is van király.
- Akkor nagyon sok király van nálunk. A legszebb sátorban laknak. Láttad is őket.
- A kismanók a királyok? - kérdezte csodálkozva Grom.
- Igen. Te magad mondtad: mindenki azért él és dolgozik, hogy ő jól érezze magát, és minden kívánsága teljesüljön. Ezek nálunk a kis manók. Ők a legfontosabbak.
- Nálatok, erdei manóknál nincsenek nagyurak? Nincsenek úri szolgák?
- Kik azok a nagyurak? És miféle úri szolgákról beszélsz?
- Vannak nagyurak és kisurak. A nagyurak a királyt szolgálják, és minden kívánságát teljesítik. A kisurakat a nép úri szolgáknak nevezi, és ők azok, akik a nagyurak minden kívánságát teljesítik. A többieket, akik nem rokonai ezeknek, népnek hívják.
- És kit szolgál a király?
- A király nem szolgál senkit. Ő csak parancsol.
- Talán irányít...
- Úgy is lehet mondani - bólintott Grom.
- Nálunk a Mester irányít. Itt a Városban pedig Pirka. Őt nem szabad zavarni, mert beteg.
- Azért is beszélni akarok vele, most rögtön. Neki elmondok mindent a népünkről.
- Hoppá! Az más! Máris indulunk! Erre gyere!

Keresztül mentek a városon, és megérkeztek egy kapuhoz. A kapu előtt két erdei manó állt, Kappó odament hozzájuk, és erdei manó nyelven sokáig beszélgetett velük, miközben Grom egyre jobban didergett és toporgott.

_FK írta:Látjátok? wahúr? Apokalyptika? Viktorinogsz?

LÁTOM!

"Mit látsz Laca?"

HARMADIK FEJEZET
1

Hosszú évek teltek el.

A domboldalon álló manóház legnagyobb és legszebb termében az öreg Kabbó írta a naplóját, és közben bámulta a falat. A falon egy óriási térkép volt. A Csodálatos Erdő egy nagy zöld folt, abból indult egy kék szalag, az jelenti a folyót. Az erdő mellett egy piros pötty, az a manóház, ahol Kabbó nézte a térképet, innen ágaztak szét piros és fekete vonalak.

Napló-32768:
Sok vonal, beszövi az egész térképet, a vonalak kereszteződéseiben pöttyök, piros, zöld, kék, és fekete. Könnyű, kosárszerű szekereket fonnak a manócskák és nagyon nagy kerekeket szerelnek rá, hogy úttalan utakon is könnyű legyen húzni-tolni. Van, akiknek már ez a dolga. Szállítanak ennivalót, sátrakat, betegeket, öregeket, kicsiket. Kiszögelt táblákon menetrendjük van, hogy mikor, honnan hová indulnak.

Amikor gyönyörű idő van, az erdei manók bezúdulnak a Csodálatos Erdőbe, és boldogan élnek manófészkekben néhányszor tíz napig, de már tudják, hogy jön majd a rossz idő, amikor manóházakban, üregekben, sátrakban kell lakni, és az erdőben már csak dolgozni lehet, tűzrevalót gyűjteni és gondozni a gyümölcsfákat.

A hideg tél és a tavaszi árvíz borzalmas. A hóviharban, amikor nagy szél van, a tábortüzek kialszanak, vagy eloltják azokat, nehogy leégjen a város, és a sátrak hamar kihűlnek. Az árvíz elmossa a sárkunyhókat és a kemencéket. Az árvíz elől a manófészkekbe menekülnek, de ott hideg van, ha tüzet használnak, az nagyon veszélyes.
Napló-32768 vége.

Tanni nagyon megöregedett, de nem hagyta abba a gyógyítást soha. Akármilyen nehezen mozgott, bejárt a kórházba dolgozni, és jól emlékezett arra, hogy bántak vele az öreg orvosok. Ő bölcsen elfogadta, hogy fiatal kollégái többet tudnak, mint ő, és hallgatott rájuk. Mindenben. Egy kivétellel: Hogy ne járjon be többé a kórházba. Pedig kapott az iskolaigazgatótól egy meghívót, hogy jöjjön tanítani betegápolást a nagyobbacska manóknak a középiskolába. Nem ment, pedig ha iskolába kezdett volna járni, tovább élhetett volna. Jött egy fertőző betegség, egy járvány, Tanni is megkapta és az elvitte.

Kabbót rettenetesen megrázta Tanni halála. Senkihez sem szólt, tejesen megkukult. Csak ő nem a piros bogyótól. Amikor nagy sokára magához tért, dolgozni kezdett. Rengeteget. A többiek azt mondták róla, hogy a munka tartja életben. Kabbó lassan megtanult újra beszélni és mosolyogni, és újra boldog volt, mert Tannónak megszületett az első unokája.

Kabbó érezte, hogy rettenetesen elfáradt, és eldöntötte, hogy nem dolgozik tovább, másnap visszamegy az erdőbe, és ott, amikor csak teheti, manófészekben fog lakni. Amikor persze nagyon hideg, vagy nagyon meleg van, nem lehet, megérti ő, nem úgy, mint a sok bolond öreg, aki az életével játszik, ha nem tud parancsolni az ösztöneinek, és mindenáron, állandóan manófészekben akar élni. Összepakolta a cókmókját, és a család apraja-nagyja segített neki visszaköltözni az erdőbe.

Nem dolgozott tovább, a naplóját sem írta. Már csak pislákolt benne az élet, de nem csavargott el, és nem mászott fel a manófészkekbe sem engedély nélkül. Enni már nem tudott, csak inni, ezért Kitta, a lánya aki szeretettel ápolta őt, főzött neki leveseket, jól leszűrte, és ezekkel a levesekkel és finomabbnál finomabb gyümölcslevekkel itatta. Egy manó még évekig eléldegélhet így. Értelmesen beszélt, és sokat mesélt. Amikor ébren volt, mindig legalább ketten voltak mellette, és az egyik mindig írta, amit mondott.

Egy reggel hiába keresték, nem találták meg.
- Már kerestem mindenütt. Hol lehet?
- A kocsmában nézted már?
- Nem jár kocsmába!
- Pedig régen járt. Ott kérdezte ki az elkergetett, kiselejtezett felfedezőket arról, hogyan is történt pontosan az esetük.
- Nem dolgozik már.
- Talán egy manófészekbe mászott fel.
- Megígérte, hogy nem csinál ilyet. Ahol Tannival élt nagyon boldogan összeköltözésük után, ott már néztem, ott nincs.
- Életének nagy részét itt, a domboldalon álló manóházban élte le. Mit keresne egy manófészekben?
- Egy öreg, ha úgy érzi, hogy vége, felmászik oda, ha alig bír mozogni, akkor is.
- Tudom már! Nézzük meg a múzeumban!
- Mit keresne ott? Különben is: Ma zárva van.
- Ott volt kis manó. Kulcsa van hozzá.
Odamentek. Az ajtó nyitva volt. A széltető vásznára szép, színes képek voltak festve.
Alatta egy alvózsák, benne a vén Kabbó bámulta a képeket. Már nem élt.

Kitta a temetés után ki se dugta az orrát a domboldalon álló manóházból, ahol továbbra is felfedezőutakat tervezett.
Kitta lánya, Pikka saját nevét is Pirkára változtatta, hogy hegyi manós legyen, és mindent összegyűjtött a hegyi manókról. Könyveket, naplókat, dalokat, közmondásokat, sőt még egy koponyát is hurcolt magával, amíg el nem lopta tőle valaki.
- Anyu, lenne egy nagy kérésem.
- Nem! - mondta Kitta, és fel se nézett abból a könyvből, amit olvasott.
- Még azt sem tudod, hogy mit akarok kérni - duzzogott Pirka.
- Azt, hogy egy csoportot küldjek a hegyek felé - vigyorgott Kitta a lányára.
Pirkának elkerekedett a szeme.
- Honnan tudod?
- Mindenki ismeri a mániádat.
- És mi az ellenvetésed?
- Egy erdei manó nem szeret hegyet mászni. Hegynek felfelé ennivalóval megrakott szekeret tolni még kevésbé.
- Talán kérdezzük meg a jelentkezőket.
- Miről?
- Esetleg van köztük egy-két hegyimanó-mániás.
- Kérdezd.
Pirka elrohant az iskolába. Aztán visszarohant.
- Képzeld, milyen csapatot szedtem össze!
- Képzelem - sóhajtott fel Kitta. - Sorold!
- Ott van például Boggó, aki öreg.
- Pont jó hegyet mászni.
- A kicsiknek tartott előadást.Ő a világ legmakacsabb manója. Addig keresi a hegyi manókat, amíg meg nem találja.
- Ez eddig egy.
- Aztán ott van Lakku, aki nagyon ért mindenhez. Érdekli a villany, és a vegyészet.
- Ejha! És még nem robbant fel? Ismerem. Jó nagy lapátfülei vannak.
- Lakku rengeteget olvasott, de most ott akarja hagyni a könyveit, hogy az eddig összegyűjtött tudásának hasznát vegye. Természetesen a legveszélyesebb és legnehezebb felfedezőutat akarja választani.
- Tovább!
- Zammi, aki szerint a szabadság mindennél fontosabb.
- Tudom. Soha nem akar családot. Tiszta eset: Szerelmi csalódás, amit még nem hevert ki.
- Takkó?
- Vezetőnek jó lesz. Kabbó családja erről híres. Mindenki azt hiszi, hogy az ész mindig öröklődik, és hallgatnak rá.
- Úgy mutatkozott be a többieknek, hogy egy rokoni kapcsolat még nem garancia semmire, és kérte többieket, hogy ha hibázna, és ezt ő maga nem venné észre, azonnal szóljanak neki.
- Ez eddig négy. Ebből szekeret tolni csak három jó.
- Vokkó és Tinni egy pár, és nagyon szeretik egymást. Mindkettő félti a másikat, és nem engedné el semmiféle felfedező útra, de mindkettő nagyon szeretne felfedezőútra menni. Ezt úgy oldották meg, hogy mindketten jöttek.
- Ennyi?
- Pottó és Vitta ugyanúgy. Nincs több. Nyolcan vannak. A többiek azzal kezdték, hogy "A hegyi manókról szóló mendemonda..."
- Tudom, tudom! Uncsi.
- Akkor beleegyezel?
- A feladat titkos. Bármit találnak, neked jelentik azonnal.
- Nem tudják azonnal. A futár meg mindent szétfecseg.
- De tudják. Beszélek Takkóval, majd valahogy megoldjuk a hírközlést.

A csoport levizsgázott. Boggó, Lakku, Vokkó, Tinni, Pottó, Vitta, Zammi, és Takkó elindultak a hegyek felé, de Pottót az indulás után pár nappal baleset érte. Az egyik szekér kereke alá került a lába. Meglátogatta őket a legidősebb kis manójuk, Csitta, aki kijelentette, hogy ha az apjának a baleset miatt nincs helye többé a világ legfontosabb felfedező útján, akkor ő menti a család becsületét, és apja helyett ő marad ott. Bármennyire is fiatal volt, ez ellen nem szólhatott senki egy szót sem. Pottót visszavitték egy nagyobb manóvárosba, és a párja is elkísérte azzal, hogy később csatlakozik a csoporthoz.

Letáboroztak, de csak egy nagy sátrat állítottak fel, abban alakítottak ki négy kis alvókuckót. Több nem kellett, egyszerre úgyis csak négyen aludtak, a többi őrködött. Akik ébren maradtak, a tábortűz körül beszélgettek, vagyis inkább zúgolódtak. Csittának nem mondták el, hogy a hegyi manókat keresik. Csak a szülei tudták ezt.
- Fáj a térdem, a hátam, a derekam és a vállam - morgott Boggó.
A legfiatalabb mindig kontrázott, bármit mondott az öreg. Most sem tudta megállni.
- Nekem a fejem fáj. Mi a száraz bokorér' kellett ide feltolni a szekereket? Ez már egy felfedezett terület. Minden irányban utak és települések vannak. Erdő biztos nincs, azt már néztük, csak dombok és egy-két hegy.
- Mert a két domb és az egyik hegy között van egy völgy, ahol még nem jártunk, és a völgyben lehet egy erdő - mondta Boggó.
- Mekkora? Jó, ha a népesség tizedének elég. A többi meg vándorolhat tovább - szólt közbe Lakku.
- Már az is óriási dolog lenne! Végre ültethetnénk gyümölcsfákat. A nagy sátorvárosokban csak bab és krumpli van - kapcsolódott be Zammi.
- Még jó, hogy az is van. Zseni volt, aki azt az újfajta kerítést kitalálta - mondta Boggó.
- Milyen kerítést? - kérdezte Csitta.
- Ugye tudod, hogy fémhuzallal kell körülvenni minden olyan területet, ahol élünk, hogy a vadállatok ne zabálják fel az ennivalónkat? - kezdte magyarázni Lakku. - Nos, ma már annyi település van, jó nagy termékeny területtel körülvéve, hogy annyi fémhuzalt száz év alatt se tudnánk készíteni. Egy lángeszű meg kitalálta, hogy nem kell fémhuzal. Papír vagy vászoncsövet tölt meg szénporral, és meglocsolja sós vízzel, mert a szénpor és a sós víz is vezeti a villanyt. Csak valahogy fel kell függeszteni. Az egyik tökkelütött persze nem hitte el, hogy működik, és megfogta. Aztán három napig a kórházban élet és halál között lebegett. Megmaradt, de az egyik kezét azóta sem tudja rendesen használni.
- Nem kell fémhuzal, de honnan lesz annyi üveggyöngy? - kérdezte Csitta.
- Sehonnan. Emlékszel, amikor mindenki csigaházat, kavicsot és kagylóhéjat gyűjtött?
- Csak nem? - kérdezte Zammi.
- De bizony! Ha ezeket sűrű gyantában megfőzik, helyettesíti az üveggyöngyöt.
- Nagyszerű, de ha nem lesz többé villany, nagy bajban leszünk - mondta Csitta.
- Lesz az is, ne félj - mondta Lakku.
- A lándzsák nem tartanak örökké - csóválta a fejét Zammi.
- Nem is, de a tudósaink próbálnak villanyt csiholni valamiből - mondta Lakku.
- Hallottam róla. Száz köcsögbe ecetet. Mekkora marhaság! - mondta nevetve Csitta.
- Ezt mondta az is, aki a nedves papírcsövet megfogta. Hogy mekkora marhaság - szólt rá Boggó.
- Nem marhaság, csak jobban szét kell választani a fémeket. A fehéret és a vöröset - magyarázta Lakku.
- Honnan tudod? - csodálkozott Csitta.
- Egyik nagybátyám tudós, és pont ezen dolgozik - mondta Lakku.
- Nocsak! Mesélj! - biztatták a többiek.

Hirtelen valami zajt halottak. Megijedt mind a négy. Amikor végre összeszedték a bátorságukat, és benéztek a sátor mögé, észrevették, hogy az egyik láda résnyire nyitva van, és az ennivaló egy része hiányzik.
- Valaki kaját lopott tőlünk - állapította meg Zammi.
- Tüskés disznó... - tippelt Csitta.
- Aha. Kinyitotta a ládát, aztán szépen visszacsukta maga után - szólalt meg Boggó.
Idegesen nevettek mind a négyen.
- Ha nem tud az illető repülni, akkor a kerítésen jött át. Nézzük meg - tanácsolta Zammi.
Körüljárták a kerítést, és látták, hogy a fémhuzal mindenhol ép.
- Tüskés itt be nem jön! - mondta elégedetten Lakku.
- És... NÉZZÉTEK! Létrát sem tud csinálni! - kiáltott Zammi.

A többiek is megnézték, és csak bámultak, mert ágakból és madzagokból összerótt kezdetleges létra hevert a kerítésen kívül. Gyorsan fölébresztették a Takkót, a táborvezetőt, ő meg Vokkót és Tinnit.
- A hegyi manókról szóló mendemonda csak mese! - mondta határozottan Takkó.
- És aki mást állít, annak elment az esze - bólintott rá Boggó.
- Manók sötét és nedves helyen? Bogarak és csúszómászók között? - kérdezték kórusban a többiek.
- Én is olvastam - szólt Csitta.
- Mindenki olvasta. De attól még a kajánkból loptak, és ez itt egy létra - mondta Zammi.
- Egy másik csoport esetleg? - kérdezte Csitta.
- Az kopog, bejön, köszön, kér és kap ennivalót - mondta Boggó.

Takkó kiadta a parancsot:
- Nem megyünk tovább. Holnap éjjel a tábortűz ne égjen, mindenki be a sátorba, de senki se alszik, hanem figyel.
- Csapdát állítunk - mondta Boggó.
- Manócsapdát - mondta Csitta.
- Műveleteket folytatni, ha van valami, ébresszetek fel - szólt a vezető, és visszament a sátorba aludni.
- Milyen műveletekről beszél? - kérdezte Csitta.
- Egyik művelet az őrködés, a másik az alvás - válaszolta Boggó.
- Jó tudni - nézett bambán Csitta.

Másnap este sötétedés után megfőzték a vacsorát, megették, utána bementek a sátorba, csak Lakku maradt kint, aki gondosan szétkaparta a tüzet, és megvárta, hogy az kialudjon. Aztán ő is bement, és sokáig nem történt semmi.
Egyszer csak Csitta idegesen megszólalt:
- Ki kell mennem.
- Nem mehetsz ki - morogta Boggó.
- Ha nem mehetek ki, akkor idebent fogok kimenni - nyafogta Csitta.
- Akkor menj ki, de siess vissza. Addig csak nem jön - mondta Zammi.

De bizony jött. A sötétben egy még sötétebb árny imbolygott a kerítésen egy létra tetején. Lemászott, és a ládához ment. Este odakészítettek neki egy fehér vászonzsákot, amit elkezdett telepakolni ennivalóval. Néha abbahagyta és hallgatózott.

Csitta épp jött vissza a fapados pottyantósról, amikor a tolvaj próbálta bekötni a zsákot.
- Hé, idegen! Gyere be a sátorba és beszélgess velünk! - kiáltott rá.
A holdfényben látták, hogy az idegen a vállára kapja a zsákot, felpattan a létra tetejére, leugrik a túloldalon és futásnak ered.

A többi manó kiszaladt a sátorból.
- Ilyen nincs! - mondta Takkó dühösen.
- De van - állapította meg Boggó szomorúan.

Takkó előkapott az egyik zsebéből egy hosszú papírcsövet, kihúzott belőle egy zsinórt, a zsinór végén végighúzott egy gyufás dobozt, és a zsinór égni kezdett.
- Mindenki a völgyet nézze, hogy merre fut a tolvaj! - kiáltotta.
A papírcső huss, felröppent az égbe, aztán egy pukkanás után éles, fehér fény ragyogta be a környéket. A felfedezők megpillantották az idegent. Látták, hogy biztosan manó. Megtorpant, hátranézett, megbotlott és hasra vágódott. Újra sötét lett.

Takkó elővette a következő papírcsövet, azt is meggyújtotta, az is felröppent az égbe, és a fehér fényben az erdei manók látták, hogy az idegen, aki nem erdei manó, gyorsan összeszedi a szétgurult ennivalót, és tovább rohan vele.
- Azonnal szólok Pirkának, hogy megtaláltuk a hegyi manókat - mondta a vezető, és felküldött egy zöld fényű csövet. Aztán egy pirosat, még egy zöldet, még egy pirosat, egy kéket és végül egy fehéret.
Csitta megtapsolta a gyönyörű tűzijátékot, és megkérdezte:
- Mikor szólsz neki?
- Már szóltam - morogta Takkó.
- Mikor? Hogyan? - csodálkozott a kicsi.
- Mit mondtál neki? - kérdezte Lakku.
- Azt, hogy Pirka azonnal jöjjön ide, mert hegyi manót láttunk, de nem tudtunk vele beszélni.
- Ezt hogyan mondtad? - kérdezte Csitta.
- Úgy, hogy fehér, fehér, zöld, piros, zöld, piros, kék, fehér.
Csitta olyan képet vágott, hogy a többiek egy jót nevettek rajta.

- Ezeket a színeseket a szöcske adta, ugye? - kérdezte Lakku.
- Igen, de a három fehéret már a mi vegyészeink készítették.
- És közben nem robbantak fel - tette hozzá Lakku.
- Jól látod a problémát, féltek is tőle nagyon, de azért megcsinálták.
- Hát vegyész az nem lennék - mondta Boggó.
- Hát az én se - bólogatott Csitta.
A közelben egy nagy sátorváros felett felragyogtak a fények:
Fehér, fehér (egy új üzenet), zöld, piros, zöld, piros, kék (egy értelmes mondat), és fehér (az üzenet vége).

Csittáék másnap virradatkor megbeszélték, hogy hova futott az idegen manó.
- Szinte biztos, hogy a füstölő hegy egyik barlangjában rejtőzött el - mondta Takkó.
- Ez rossz hír - mondta gondterhelten Lakku.
- Miért? - kérdezte Zammi.
- Mert a tudósaink szerint ezeknek a füstölő hegyeknek a barlangjaiban olyan gázok vannak, amitől a manó megbetegszik, esetleg meg is hal.
- Lehet, hogy a búvóhelyének nincs kapcsolata a többi barlanggal - találgatott Zammi.
- Az nem számít. Miközben a manó alszik, megreped a fal, a repedésen bejön a gáz és megfojtja a manót. Arra ébred, hogy meg van halva - mondta Lakku.
- Hogy mi?! - kérdezték a többiek kórusban.
- Akarom mondani, azonnal utána kell menni, és ki kell rángatni onnan, mielőtt baja esik.
Tinni és Vokkó gyorsan beöltöztek, összepakoltak és elindultak le a völgybe.

Pirka a szüleinél, Mokkónál és Kittánál volt látogatóban. Kittának születésnapja volt, amit szűk családi körben akart megünnepelni abban a domboldalon álló manóházban, amit még Kabbó tervezett és építtetett hosszú évekkel azelőtt.

Persze összejöttek ünnepelni legalább ezren és letáboroztak a manóház köré abba az óriási udvarba, ami körül volt véve villanyos kerítéssel a tüskés disznók ellen. Tombolva ünnepelték Kittát, mialatt ő még mindig ragaszkodott hozzá, hogy egy születésnapot szűk családi körben illik ünnepelni. Estére elege lett a kinti zajból, felment az emeleti ablakba, és beszédet mondott a tömegnek.
- Köszönöm, hogy eljöttetek. Szeretlek titeket. Mindenki, aki itt van, kap tőlem egy apró ajándékot: egy kis üdvözlőkártyát, egy pici édességgel és egy apró virággal. Aki hozott nekem ajándékot, az pakolja le az egyes számú raktár polcaira, egy kis levélkével, hogy ki küldi, és mi van benne. Köszönöm.

Reggelre híre ment, hogy Kitta bárkitől elfogad születésnapi ajándékot, ezért meg kellett nyitni a kettes és hármas számú raktárat is, mert az egyes rogyásig megtelt. És akkor Kitta megkapta élete egyik legcsodálatosabb ajándékát.
Olyat, amit nem lehet a raktár polcára tenni.

Állt az ablakban és a hajnali szürkületben nézte a folyó egyik szigetének magas, karcsú tornyát. A torony fölött felragyogott egy fehér pontszerű fény. Utána még egy fehér. Aztán zöld, piros, zöld, piros, kék és végül egy fehér.

Kitta nagyot sikított, és a lánya, Pirka odarohant hozzá. Újra felragyogtak a fények, ugyanabban a sorrendben ugyanazok a színek, és a két erdei manó, anya és lánya együtt sírtak. A színes fényeket el tudták olvasni, és megértették, hogy a legszebb álmuk vált valóra. A fények azt mondták, hogy vannak hegyi manók, és a felfedezők megtalálták őket.

Pirka elrohant, mert egy előre megbeszélt helyen várta őt egy szekér. Befészkelte magát egy csomó sátornak való szöszpaplan, és ennivaló közé. Két manó húzta, két manó tolta, és mire hosszú gyaloglás után elfáradtak, másik négy manó várta őket, egy másik szekérrel. Pirka velük ment tovább. Aztán újabb négy erdei manó vette át őt a következő sátornál, és így tovább.
- Nem lehetne gyorsabban? - kérdezte Pirka az egyik szekérvontatót.
- De - mondta mogorván a szekeres, és a másik hárommal suttogva megbeszélte, hogy jól ráijesztenek az incifinci elkényeztetett aranyhajú kék szeműre, aki majd sírva fogja kérni, hogy menjenek lassabban.

Pirka először csak annyit vett észre, hogy mind a négyen tolják a szekeret, és az egyre gyorsabban halad. Aztán látta, hogy a négy kísérő már csak rémülten fut a szekér után, és többé nem éri utol. Pirka a következő percekben vagy órákban egyre gyorsulva több, mint fél napi utat tett meg, és közben annyira félt, hogy egy évet öregedett, de túlélte.

Miután kiszedték őt a tüskés bozótból a szekér roncsai közül, az egész testét be kellett kenni csípős kenőccsel, annyi horzsolás lett rajta, mert az út végén a szekér kerekek nélkül is úgy gurult és pattogott össze-vissza, mint egy labda. Bevitték a Városba, és ott az orvosai azt tanácsolták neki, hogy még ne találkozzon a hegyi manóval, mert úgy néz ki, mintha egy tüskés disznó megrágta és kiköpte volna.
- Honnan tudjátok, hogy miért jöttem? - kérdezte nyöszörögve és sziszegve Pirka az orvost, mert közben két ápoló lemosta a sebeit sötétbarna alkoholos vízzel, és újra bekente őt csípős kenőccsel.
- Tudtuk, hogy Pirka vagy, mert mondták, hogy jössz. Aztán óriási recsegés-ropogással csapódtál be egy tüskés bozótba. Mondtuk egymásnak, hogy ha Pirka ennyire siet ide, akkor itt valahol a közelben hegyi manónak kell lennie.

Pirka mosolygott, de nem szólt semmit. Megitatták fájdalomcsillapító, nyugtató és altató teával. Aztán azt hitték, hogy félrebeszél, amikor elalvás előtt arról motyogott, hogy óriási labdákat kell készíteni ágakból vesszőfonással, megtölteni élelemmel, és gurítani, ahol csak lehet. Lejtőn meg gurul az magától.

MÁSODIK FEJEZET
4.

Tannó bajba került. Elvitte a konyhai hulladékot jó messzire, hogy ne a manóház kerítése körül tolongjanak az állatok, és amikor vissza akart menni, nem tudott. Elállták az útját, és dühösen röfögve követelték a moslékot. Hiába etetett meg tízet vagy húszat, mindig jöttek újak, és azok éhesek voltak. Éhesek és lusták. Miért is legelnének szúrós füvet, amikor a manócskáktól kapnak enni finomat ingyen, csak elég hangosan és félelmetesen kell röfögni érte?

Tannó nagyon félt. Elszaladjon? Ezek gyorsak. Fára mászni? Egyetlen fa sincs a közelben. Tudta, hogy manót nem esznek, de valahogy már ebben sem volt olyan biztos. Fogott két erős botot, és ütni vágni kezdte őket. A tüskés disznók nagyon meglepődtek és a kör tágult, Tannó kiszabadult, és futni kezdett. A falka persze utána vetette magát. Szembe jöttek más manók fáklyákkal. Az állatok a tűztől megrettentek, és megtorpantak.

Tannó szerencsésen hazaért, bebújt az alvózsákjába és ott két napig vacogott.

Meglátogatta őt Mokkó, a kétballábas, aki annyira odavolt Kittáért.
- Hallom, hogy nézeteltérésed támadt a tüskés jószágokkal.
- Ne hülyéskedj, azt hittem, ott maradok. Ne tudd meg!
- Pedig én komolyan érdeklődöm...
- A húgom iránt - szólt közbe Tannó gonosz vigyorral.
- Is. Meg arra gondoltam, hogy ezeket meg kellene szelídíteni.
- Minek?
- Szekereket vonszolni, sátrak kötelét feszíteni.
- Menj a kórházba, és szólj, hogy bolondgombát ettél.
Mokkó nem sértődött meg. Témát váltott.
- Beszéljünk inkább a húgodról.
- Túl kicsi.
- És gyönyörű.
- Mondd meg neki.
- Tudja.
- Csinálj meg egy felfedező utat, és ha túléled...
- Ennyire azért nem kell betojni a tüskés disznóktól.
- Nem hát. Szekér elé kell fogni, és megkérni őket, hogy éjjel, ameddig mi manók alszunk, vigyázzanak a kajára. Ezt a zagyvaságot! Vizsgáltasd meg magad...
- Na-a!
- Hogy alkalmas vagy-e felfedezőnek. Komolyan! Ha más találja meg a Még Csodálatosabb Erdőt, Kitta ahhoz megy feleségül.
Mokkó szó nélkül távozott.

Kabbó összehívta a felfedezőjelöltek parancsnokait.
- Összesen 1024 alkalmas személyt válogattunk ki. Az első pihenőnél felépítik az első tábort, és tovább megy 512, tehát pontosan a fele. A másik fele őrzi a tábort, vagy hordja az enni-innivalót, felszerelést, miegymást innen az első táborba. A második táborból 256 megy tovább, a harmadikból 128, a negyedikből 64, és így tovább. Ellenvetés vagy kérdés?
- Hol az az erdő, ahová el kell jutni? - kérdezte az egyik.
- Miért pont a folyó partján haladunk? - így a másik.
A többiek is felbátorodtak:
- Mikor tekintjük a felfedező utakat sikeresnek?
- Hogyan szoktatjuk vissza a tüskés disznókat, hogy legeljenek?
- Mikor élhetünk újra manófészkekben?
- Hol fogunk gyümölcsfaerdőt telepíteni? - kérdezte a legkisebb.
- Úgy van! - kiáltott fel Kabbó.
- Mi van úgy? - kérdezgették a többiek.
- Az, hogy nem fogunk erdőt találni, gyümölcsfaerdőt meg pláne nem. Azt majd nekünk kell telepíteni egy olyan helyen, ahol jó a talaj a növényeinknek, télen nincs olyan hideg, és nyáron nincs akkora hőség, mint itt.

A negyedik táborban 32-en voltak, mert 64 tovább ment, és 32 sietve vissza ennivalóért és mindenféle felszerelésért. Harminckét manó itt próbált élhető manóvárost építeni, és köztük volt Mokkó, aki induláskor úgy képzelte, hogy majd ő is bekerül abba a négy, aki a legmesszebbre jut, de kificamította a lábát. Feküdt egy sátorban, betegen, és Kittára gondolt. Hogy a lány majd gúnyosan megkérdezi tőle: "Már az út elején kidőltél? Legyőzött egy szerencsétlen lépés? Egyetlen nagy gömbölyű kő végzett veled?"

Ezektől a rossz gondolatoktól még betegebb lett. A többiek próbálták őt vigasztalni, de hiába, nem tudták, hogy pontosan mi a baja. Csak a kificamodott lábát látták, a kificamodott lelkét nem. Amikor senki sem látta, halkan sírdogált, hogy ő nem jó se felfedezőnek, se őrnek, se teherhordónak, se semminek, csak terhére van a többieknek. Semmi másra nem jó, csak arra, hogy szeletelje a gyümölcsös krumplikását az étkezések előtt. Ahogy így búslakodott, még a kezét is elvágta. Gondolta, hogy még erre se jó, mert a véres krumplikását úgyse fogja megenni senki. Fogta azt a kis darabot, odasántikált a kerítéshez, és kidobta.

Megette egy tüskés disznó és megveszett tőle. Manót akart enni.

Mokkó figyelte, hogy egy vadállat rágja a kerítés tövét, de nem bír vele, mert azt jó erősre csinálták a manók. Biztos, ami biztos, bement az egyik sátorba az őrök közé.
- Hahó, ébredjetek, mert valami nem jó. Egyik tüskés nagyon be akar jönni.
- Mrrrrr... - hallatszott az egyik alvózsákból.
- Mommommon... - szólt a másik.
- Csikicsiki! - próbálkozott Mokkó.
Az egyik őr visítva kiugrott az alvózsákból.
- Tudod mivel szórakozzál! - mondta mérgesen.
- Inkább öltözz, és gyere velem. Az egyik állat teljesen megvadult.
- Biztos bolondgombát evett. Szerintem nem sürgős. Hagyj aludni, mert éjszakás vagyok.

Mokkó kiment, és látta, hogy a szörny már nem a kerítés tövét rágja, hanem elrohant valahová. "Igen, a harmadik tábor irányába. Hoppá! Tannóék jönnek visszafelé, pedig ma reggel indultak."
A dühösen röfögő állat egyenesen Tannót vette célba, aki meg se ijedt, csak hátra szólt a többieknek:
- Tüskés disznó szemből, kajára ügyelj!
Mokkó közben azt is látta, hogy ott ugrabugrál egy szöcske a közelben.
- "Szöcske? Honnan tudom ilyen messziről, hogy szöcske? Ilyen messziről látom? Ez egy óriási szöcske!"

Mire Mokkó ezt végiggondolta, a manó méretű szöcske beugrott Tannó és a vérszomjas tüskés disznó közé. Más történt, mint amire Mokkó számított. Azt hitte, hogy a röfi nagy lendülettel félre löki a szöcskét, és Tannó torkának ugrik.

Mokkó nem hitt a saját szemének. A támadó úgy akadt el a levegőben, mintha falnak ütközött volna, és visszapattant a semmiről. Egy pillanatig hevert ott, aztán gyorsan feltápászkodott. Egy másik manót vett célba, és rohanni kezdett felé, ívben kanyarodva, hogy elkerülje a szöcskét. A szöcskeszerű lény ismét beugrott a támadó és a kiszemelt áldozat közé. Már közelebb voltak, mert mindenki futott, ahogy csak bírt, ezért Mokkó szinte hallani vélte a csattanást, ahogy a tüskés disznó pofával egy láthatatlan kőfalnak ütközik. Nem volt ott semmi, az állat orra mégis vérzett. Hevert, ugrott volna fel, de a szöcske kezében... Kezében? Szóval a felső lábait kéznek használta. Fogott valamit, valami fényes botot, és megszúrta, vagy megütötte vele a vadállatot. Az meg felugrott a levegőbe, leesett, és ott maradt fekve, mozdulatlanul.

- Sziasztok! - szólt a szöcske. - Miért fordultatok vissza?
- Azért mert a szél egyre erősebb, és jön a viha... - kezdte mosolyogva egy őr, de közben kapcsolt az agya. - ÁÁÁáááá! Hogy tud egy szöcske beszélni?!
- Miért ne tudnék? - kérdezte a szöcske ártatlan pofával.
- Ha ciripelnél, a szemem se rebbenne, de te manónyelven nyomod! - hüledezett Tannó.

Mokkó is hallotta és értette is a szöcskét, de annak a hangja valahogy belülről jött a saját fejéből. Gondolt egyet, és anélkül, hogy kinyitotta volna a száját, minden egyes szóra nagyon figyelve, gondolatban odaszólt a szöcskének:
- "Hé, te rovar, ha majd a többiek alszanak, és én őrködöm, keress meg!"
- "Jó, rendben, megkereslek" - jött a válasz, tisztán, érthetően, de egy hang nélkül.
Mokkó biztos volt benne, hogy ebből a többiek semmit sem vettek észre.

Éjszaka volt. A fényes, rózsaszínű hold beragyogta a tájat, a másik, a narancssárga a horizont alatt volt ilyenkor, mert ezek pont szemben álltak egymással, amikor az egyik lenyugodott, akkor kelt a másik és viszont. Mokkó őrködött, és várta a szöcskét. Tudta, hogy el fog jönni. A másik őr, akinek nem fájt a lába, járkált végig a kerítés mentén, most éppen a tábor innen legtávolabbi pontján.

Mokkó végre meghallotta a furcsa, hang nélküli hangot.
- "Itt vagyok a közelben, de most inkább nem mennék oda hozzád."
- "Hát ne is. Mindjárt visszaér a másik. Te mindig ilyen szöcske vagy?"
- "Az a kedvenc alakom, de nem. Lehetek egy gyönyörű manó is, ha úgy akarod."
- "Hát jobb lenne, mert bevallom, én egy kicsit félek a beszélő szöcskéktől."
- "Én inkább viccesnek találom magamat olyankor, de ha manó kell, ám legyen!"
- Mit nézel ilyen üveges tekintettel? - hallotta Mokkó közvetlenül a háta mögül.
- A FRÁSZT hozod rám! - rándult össze ijedtében a másik őr igazi hangjától.
- Ne ijedezz már, szólj, hogy váltsanak le, mert már nyitott szemmel alszol.
- Semmi bajom, csak nagyon figyeltem valamit. Hajnalodik. Menj aludni te.
- Ne járkálj, csak maradj itt, és pihentesd a lábad. Pá! - köszönt el a másik.

Mokkó egyedül maradt.
- "Itt vagy még?" - kérdezte gondolatban a semmitől.
- "Persze" - válaszolt a semmi.
- "Most már előbújhatsz. Lehetőleg manó alakban."

"Kitta" jött elő a bokorból.
- "Muszáj minden édes kis titkomat kilesni a fejemből?!"
- "Elnézést" - válaszolt a lény, és "Tannóvá" vált.
- "Ez sokkal jobb, mert legalább nem ugrik ki tőle a szívem."
- "Nagyon szereted őt?"
- "Tudod jól. Próbálj valami idegen manót formázni, ha megkérhetlek."
A másik egy manó alakú bábura kezdett hasonlítani.
- "Ne erőlködj. Jöhet a szöcske, ha neked az a kényelmes. Honnan jöttél?"
Az idegen szöcskévé vált.
- "Nézd a holdat. Messzebbről jöttem, mint az."
- "Egyszerűbbet kérdezek: Adnál nekem egy olyan fényes botot, amivel legyőzted a tüskés disznót? Láthatatlan kőfalat nem kérek tőled, azt úgyse tudnám rendesen használni."
- "A fényes botot se. Villany van benne."
- "Meg se kérdezem, hogy mi az a villany, úgyse érteném. De nagyon kellene az a fényes bot. Meg egy olyan elvarázsolt kerítés, amihez ha csak hozzáérnek ezek a szörnyek, rögtön hanyatt dobják magukat. Ha egy ilyen rettenetesen vad jön megint... Megölted?"
- "Meg bizony. Manót akart enni, és nem lehetett visszacsinálni, amit elrontottál."
- "Én rontottam el?" - csodálkozott Mokkó.
- "Te bizony. Adtál neki gyümölcsös krumplikását. Egy kis manóvérrel fűszerezve."
- "Hűha! Nem tudtam, hogy ez baj. De akkor ez bármikor megtörténhet mással is."
- "A többi manó nem két ballábas."
- "Tudod mi az a tapintat?"
- "Nem."
- "Hát vettem észre."
- "Ha megbántottalak jóvá teszem. Tied a bot. Még elmondok róla egy két dolgot, írd le."

Mokkó előadást tartott a többi manónak a villanyról.
- A villany egy varázserő. Tisztán anyagi természetű, ezért semmiféle varázsige nem kell hozzá. Amióta a tüzet ismerjük, tudunk fémeket és üvegeket készíteni. A villany az, ami a fémben tud ide-oda menni, de az üvegben nem.
Kaptam villanyos lándzsákat attól, aki Tannó életét megmentette. Minden lándzsához tartozik egy bakancs, papucs, bocskor, cipő, csizma vagy ilyesmi. Ha beöltözöl, és a lándzsa hegyét a graszkus, rossz süni, tüskés disznó, (vagy nevezd, ahogy akarod) orrához érinted, a fájdalomtól megijed, és elszalad. Ha nem szalad el, erősebbre kapcsolhatod a lándzsát. Akkor már úgy megüti, hogy felugrik a levegőbe, leesik, ott marad fekve, és mozdulni se tud.
Ha egy tüskés állat megharap egy manót, szörnyeteggé válik, és sajnos meg kell ölni. A lándzsa a legerősebbre kapcsolva arra is képes.
Fémhuzalból és üveggolyókból fogunk majd kerítéseket készíteni, és villanyt vezetünk a drótokba, ami megvéd minket a tüskés disznóktól.
- Honnan lesz hozzá villany?
- Egy villanyos lándzsát egyszerűen a kerítés fémhuzaljához érintünk...
- Akkor nem kell vele hadonászni, és mindenkit megvéd?
- Pontosan!
Óriási taps, fütty, éljenzés tört ki, boldogan ünnepelték Mokkót, és utána még egy puszit is kapott valakitől.

Mokkó Kittától kapta azt a puszit az előadás után, és teljesen megváltozott tőle. Az addig kétbalkezes, kétballábas, szerencsétlen, csetlő-botló Mokkó egy szerencsés, ünnepelt, boldog manóvá vált. Kitta már elköltözött a szüleitől, és csak ebédelni járt haza. Nem lakott messze, csak egy másik szobában ugyanabban a domboldalra épült gyönyörű manóházban. Egyre több és több felfedező utat tervezett Tannóval az ikertestvérével együtt. Mokkó és Kitta együtt jártak, de nem költözhettek rögtön össze, mert Kitta még tényleg nagyon fiatal volt.
- Ahhoz nem vagyok fiatal, hogy reggeltől estig felfedező utakat tervezzek?! - kérdezte a lány az ikertestvérétől dühösen a manóház legnagyobb és legszebb termében.
- Ahhoz nem. Különben sem lenne kötelező ennyit dolgoznod. Tedd le a vizsgát, és legyél tanító! Tanítsd meg a többieket, hogyan kell tervezni, és akkor majd ők dolgoznak kora reggeltől sötétedésig, te meg csak kapod utánuk a fizetésedet, mint feltaláló.
- Tervezni szeretek, tanítani nem - csillapodott le Kitta.
- Akkor meg ne méltatlankodj. Különben is: öreg hozzád.
Tannó füle mellett elsüvített egy karosszék, és csattant a falon.

Kopogtak.
- Bújj be! - kiáltották az ikrek kórusban.
Mokkó jött be, fogta a karosszéket, visszadugta a szék támláját meg az egyik lábát, és szépen leült rá. Elmosolyodott, és csak nézte Kittát. Ameddig össze nem költöztek, a kezét se foghatta meg, sőt, csak Kitta kezdhette el a beszélgetést is, Mokkó ezért Tannóhoz fordult:
- Ki is az öreg, és pontosan kihez?
- Aki hallgatózik. Különben sincs közöm hozzá - mondta Tannó durcásan.
- Na, erről van szó. De elmondanám, hogy miért jöttem. A barátom hazautazott.
- A szöcske?
- Cirrpakk a neve.
- Tipikus szöcskenév - vigyorgott Tannó.
- Az - hagyta rá Mokkó.
- Majd visszajön.
- Nem fog. Csak az odaút annyi ideig tart, hogy addigra megvénülünk.
- Lényeg, hogy kaptunk tőle lándzsákat, és használjuk. Nem kell tudni, hogy mi van benne.
- De kell. Sokkal jobb lenne, ha mi is tudnánk készíteni olyanokat. Sok lándzsát kaptunk, de még több kellene. Meg fémhuzal a sátorvárosok köré. Üzentek nekem, hogy ha be tudnának keríteni nagyobb területeket a legnagyobb sátorvárosok körül, lehetne ott krumplit, babot, tököt, epret termelni. Nem kellene messziről szállítani oda.
- Miért nem tudunk mi magunk fémhuzalt és lándzsát készíteni? - kérdezte Kitta.
- Kell hozzá sok minden. Fémolvasztó, üvegolvasztó, ezekhez pedig szakmunkások.
- Akkor tényleg nem fog menni, mert most minden erőnk arra kell, hogy eljussunk... hova is?
- Ahol nem fázunk, és gyümölcsfaerdőt lehet telepíteni.
- Akkor itt maradtunk szöcske nélkül? - kérdezte Tannó.
- Hát nem egészen. Cirrpakk, mielőtt hazaindult, adott nekem egy másik szöcskét.
- Hogy mit?! - kapták fel a fejüket az ikrek.
- Egy szöcskét. Olyat mint ő, illetve dehogy olyat. Azt mondta, lehet tőle kérdezni és válaszol is, csak egyre nagyobb késéssel. Ahogy távolodik tőlünk az igazi, úgy válik használhatatlanná a másolat. Kérdezed tőle, hogy "Hogy vagy?". Mire ő: "Kösz, jól." Csak éppen a kérdés és a válasz között először órák telnek el, aztán napok, később évek.
- És még mit tud ez a szöcske másolat?
- Sok mindent. Mondod neki, hogy gyere ide, menj oda, vidd el, kérdezd meg tőle... és megcsinálja, ha megérti. Most még okos, mert a másik még tudja irányítani és tanítani.
- Érdekes. Újabb lándzsákat nem adott?
- Nem. Viszont kaptunk tőle egy furcsa növényt. Ha sötét van, kicsire összecsukódik, és olyan, mint egy tojás. Ha fényes napsütés van, a szöcske kiviszi, az meg szétnyitja az óriási fekete leveleit. Ez az, amire a szöcskét nem kell tanítani. Meg az, hogy odahordja a növényhez a lándzsákat. Kérdeztem, hogy miért, és azt mondta, hogy a növény feltölti a lándzsákat villannyal.
- Ezek szerint a lándzsa ki tud fogyni.
- Meg el tud veszni, meg elhasználódik, a pót-szöcske meg idővel megdöglik.
- És akkor nem lesz többé villanyunk.
- De lesz. Elkértem és végre meg is kaptam tőle a villany titkát.
- Mondd el nekem - kérte Kitta.
- Hosszú és bonyolult, de pontosan le van írva. Olvasd el. Holnap elhozom.
- Inkább meghallgatnám az előadásodat.

Mokkó bejárt az iskolába és a csendes, rendes felfedező tanulóknak előadásokat tartott a villanyról.
Mokkót meghívták a Könyvtárba is, ahol próbálta ugyanúgy magyarázni az idősebbeknek , de ez a sok udvariatlan bekiabálás miatt nehezen sikerült:
- Az ecet csíp. Ha egy rézdrótot és egy vasdrótot ecetbe belelógatunk, és mindkettőt egyszerre megnyaljuk, a két drót nem csíp. (Röhögés... Közbeszólás: Persze, hogy nem!) Ha négy ilyen rézdrót-ecet-vasdrót pohárkát, amit előadás után meg lehet nézni közelebbről, egymás mellé teszünk, aztán az egymás melletti fémszálakat (réz-vas) összekötjük, lesz szabadon egy első rézdrót és egy utolsó vasdrót. (Persze! Mi ez a marhaság?) Ha megnyaljuk... (Nyald! Nyald! Nyald! Nyald!) ...ezt a két szabad fémdrótot, érezzük hogy csíp az ecet, mert a fémen keresztül ki tud jönni belőle a csípés. Ez a csípés a villany.
- Csak ennyi? Azt mondtad, hogy ez egy varázserő!
- Ha húsz elemet kapcsolunk sorba, ne nyaljuk meg, mert akkor csomót köt a nyelvünkre a csípés, és két napig nem tudunk rendesen beszélni. (Ezt az anyósomon kipróbálom!) Ha száz elemet kapcsolunk sorba, meg ne fogjuk, mert nagyon megcsípi a kezünket is! Ha háromszázat kötünk sorba, aki megérinti, annak kiugrik a szeme, és az orvos nagyon nehezen tudja visszagyömöszölni. A villany tehát veszélyes.
- És ha egy ilyen háromszázast kap egy tüskés disznó, akkor kifekszik?
- Igen, és pontosan ez a lényeg! Meg az, hogy ha az összes villanyos lándzsánk elveszne, ez a tudásunk akkor is megmarad.

Az összes sátorvárost körül akarták venni villanyvezetékkel, de nem volt annyi drót. Az egyik manó kitalálta, hogy vászoncsőbe szénport önt, felaggatja úgy, hogy karókra bögrét húz, és a bögre fülén fűzi át a zsinórt, aztán meglocsolja sós vízzel. Egy másik manó nem hitte el, hogy ez a primitív szerkezet így is működik, és megfogta. A kórházban három napig ájultan feküdt. Nem halt meg, de azt a kezét soha többé nem tudta rendesen használni.

Hirtelen rengetegen akartak felfedező útra indulni, mert nagyon sok sátortábor lett. A tudósok nem engedték, hogy bárki ész nélkül nekivágjon az ismeretlennek. Kötelező orvosi vizsgálat és felvételi után lehetett az iskolában felfedezőnek tanulni, és le kellett belőle vizsgázni. Az utakat meg kellett tervezni. Kitta és Tannó munkahelyén a falak és a plafon is tele volt rajzolva, és nagy szekrények teltek meg számozott papírokkal.

Egyre több és több sátorváros épült, és a nagyobbak kezdtek önellátóvá válni. A felfedező utak tervezése bonyolult lett, és minden terv nagyon szövevényes, mert az egyik út még véget sem ért, már elkezdődött a másik. Egyes táborhelyek állandó településsé váltak, de ezeknek az úgynevezett városoknak még csak számuk volt, nevük nem, és ha jött a tél, teljesen lebontották azokat, viszont a következő tavasszal ugyanoda építették fel.

A domboldalra nem épített senki manóházat, ott óriási raktárak és csomagolóüzemek voltak. A csomagolóüzemben az ennivalót szárították, aszalták és préselték, és csak utána csomagolták. Ebből az ennivalóból egy manó már 40 napi mennyiséget is el tudott vinni a hátizsákjában, és ha négyen toltak egy szekeret, fejenként 60-100napit is. A sátorvárosokban ezért megteltek a raktárak ennivalóval.

Minden fiatal felnőtt manó vándorolt, és kereste a Még Csodálatosabb Erdőt. Az új felfedezőutak tehát már városokat érintettek, és a városokban az egyik sátorban orvos, ápoló és gyógyszerész is lakott. Az ajtó fölé kiszögeltek egy táblát: ORVOSI ÜGYELET

>>Boldog ünnepeket a manóknak
___
Köszönjük.

Náluk nincs Húsvét. Tavaszünnep van. Fiatalok ismerkednek. Társkeresés, párválasztás.

Boldog ünnepeket a manóknak

MÁSODIK FEJEZET
3.

Kabbó középiskolás lett.
Tanult ruhakészítést, és próbált ruhaszövő gépet szerkeszteni.

Tanult csecsemőgondozást, ahol rábíztak egyszerre három picit, ő meg ugrabugrált köztük, egyiket elaltatta, a másik felsírt, az alvó felébredt, és szintén rázendített. Amikor Kabbó már úgy érezte, hogy mindjárt megbolondul, a három picit egymás mellé rakta, és azt mondta nekik:
- Ezt így nem lehet csinálni. Ezentúl egyszerre fogtok enni, aludni és minden mást. Bármit csinálok az egyikkel, a másik kettő nagyon figyel, én meg mondom, hogy mit, és miért csinálok vele.
Furcsa, de a kicsik mintha megértették volna, mert attól kezdve csend és rend volt. Tanni közben betegápolást tanult, ezért Kabbó is beteg csecsemőkre kezdett figyelni, róluk olvasott, sokat tanult és kérdezett a tanítóitól.

Tanult manófészek építést, és erről egy öreg manó tartott előadást.
- Úgy készül egy manófészek, hogy végigjárjuk azokat a fákat, amikre kúszónövényeket futtattunk fel. Ezek különleges bab és szőlőfajták, a termésük ehetetlen, mert más a dolguk, másra vannak nemesítve. A friss zöld hajtásaikat puha, vattahegyű vékony facsipeszekkel oly módon rendezzük el, hogy amikor tovább nőnek, a fa alsó again egy kosár alakú szövetté rendeződjenek. Rendszeres szöszmötöléssel hosszú idő alatt egészen bonyolult formákat hozhatunk létre. Az én mestermunkám egy három szobás lakás, ami ma már kripta, a leghíresebb tudósok örök pihenőhelye. A célszerű szöszmötölés külön tudománnyá nőtte ki magát, és vannak, akik ezt nagyon könnyen meg tudják tanulni, mert amikor ide vagy oda tesznek egy vékony ágat, el tudják képzelni, milyen lesz évek múlva megvastagodva.
Amikor a fészek elkészül, elvágjuk a kúszónövények gyökerét, szárából létrát, csigalépcsőt vagy függőhidat alakítunk ki, a leveleit száradás után leszedjük, és elkezdjük a falakat tömíteni, burkolni, festeni.
...És beszélt, beszélt, beszélt az öreg...
Néhányan annyira elálmosodtak, majd' lefordultak a székről, tőlük az öreg manó az előadás után elköszönt, kérve őket, hogy ne jöjjenek többet a manófészek építés közelébe. Mások, például Kabbó is, minden szavára nagyon figyeltek, őket meghívta a legközelebbi gyakorlati foglalkozásra, ki, a terepre, a készülő manófészkek közé.
- Mostanában a viharos szél összekócolja, és vissza kell menni a munkához újra és újra, mert ha nem, olyan ronda lesz, hogy senki sem akar benne lakni - fejezte be az öreg.

- Már csak az öregek akarnak manófészekben lakni, mi fiatalok nem - mondta a legálmosabb, aki erre felébredt.
- Úgy van! Télen megfagysz benne, nyáron megdöglesz a melegtől - helyeseltek még néhányan.
- Én már laktam manóházban. Az valami tökéletes.
- Akkor miért nem költözöl át? - kérdezte az öreg tanító.
- Már átköltöztem egyszer, de aztán elfogyott az ennivalóm és vissza kellett jönnöm. Enni bárki ad egy magamfajtának, de ha el akarok vinni ennivalót, csak akkor kapom meg, ha pénzt adok, vagy munkát végzek érte. Munka meg csak itt van a többiek között. Odaát a domboldalon hiába kapirgálom a gyümölcsfák tövét, azok attól nem nőnek gyorsabban.
- Sőt egyik hal meg a másik után, de nem tudom, hogy miért.
- Én tudom - mondta az öreg. - A szél és az eső lemossa a talaj legértékesebb rétegét, és a fák gyökerei nem kapnak tápanyagokat, mert azokat a víz lehozza ide az erdőbe.
- Itt, az erdőben is lehet manóházakat építeni! Kemencék köré. Ha ablakai is vannak...
- Nem olyan egyszerű dolog ám az ablak! A lakkozott papírt egy erős szél beszakítja, csillámkövet nagyon ritkán találni, az üveg meg méregdrága.
- Miért?
- Mert rengeteg tűz kell már egy kis darab üveghez is, meg különféle ásványok és kristályok, mint például mészkő, kvarc, só és szóda...
- Akár van ablak, akár nincs, tavasszal jön az árvíz. Az ősszel nehéz munkával épített kemencék és sárkunyhók szétáznak, a kemencékből csak a kövek maradnak, a fakunyhókat meg elsodorja az ár, ami jött az korábban is, de ameddig fent éltünk a manófészkekben, ez nem érdekelt senkit.

Kabbó egyedül volt a domboldalon álló manóház egyik szobájában. Egy asztalnál üldögélt az ablaknál, és írta a naplóját:
Végiglátogattam a tudósokat. Megértően bólogattak, hogy igazam van. Igazam van, hogy tényleg jó megoldás a domboldalra épült lakótelep, de ez kevés, attól még senki sem fog rám hallgatni.
- Költözz át magad. A példamutatás működik, a győzködés nem.
- Mit fogok enni?
- Viszünk neked.
- Mi lesz a munkám?
- Tudós leszel. Történész.
- A történész régmúlt idők könyveit olvassa, ősrégi tárgyakat vizsgál, és próbál rájönni, mire használták.
- Te pedig leírsz mindent, ami velünk, erdei manókkal történik itt a csodálatos erdőben. A jövő történészeinek írod a könyvedet arról, ami most van. Hogy nekik könnyebb dolguk legyen.

Azóta itt lakom. Másnaponként meglátogatom a feleségemet, amikor meg itt vagyok egész nap, jönnek látogatóba a kicsinyeim, és hoznak nekem ennivalót. Úgy érzem, hogy a tudósok inkább csak kivontak engem a forgalomból, hogy ne idegesítsem a többieket.

Most nagyon kellemes az időjárás és mindenki úgy tesz, mintha ez újra évszázadokig így lenne, és mi, manók gondtalanul élhetnénk manófészkekben, mint régen. Pedig ez csak néhányszor tíz nap. Utána jönnek a viharok éjjel, és a rekkenő hőség nappal.

Aztán újra nagyon kellemes lesz az időjárás, és mindenki újra úgy tesz, mintha az örökké tartana, pedig az megint csak csak néhányszor tíz nap. Aztán jön majd az eső, a hideg és a szél. Amikor gyönyörű az időjárás, azt mondogatják egymásnak, hogy véget ért a rossz idő, és élhetünk boldogan, manófészkekben pontosan úgy, mint azelőtt.

Amikor aztán jön a rettentő hideg (vagy meleg) mindig csodálkoznak, mintha először történne ilyen. Úgy tűnik, kollektív önámítás szövi be az agyukat, mert ezt az évente kétszer néhányszor tíz napot tekintik normálisnak, a többiről meg csak azt mondják, rossz az időjárás, de majd elmúlik.

Rájöttem, hogy a sátor a megoldás. A manófészkek átáznak, a sárkunyhókat pedig elmossa az árvíz. Télen a sátrak azért melegek, mert a tábortűznél megmelegített nagy, gömbölyű cseréphordókat gurítunk be a sátorba. Ezek fűtik a sátrat, mégsem kell odabent félni a tűztől. Két sátrat építünk össze, a belsőt, ami szép tiszta, arra teszünk több rétegben szöszpaplant, és arra jön a külső sátor, erős anyagból, amiről lepereg a víz.
A régi, elhasználódott penészes szöszpaplanok a sátor alá kerülnek, és ha már arra se jók, tűzre dobjuk. Az új szöszpaplanokkal először takarózunk, később matrac lesz belőle, és csak utána a sátor fala. Az egyik tudós barátom azt mondja, hogy elég okos rendszert találtam ki. Oktatja az iskolában.

Megjöttek a kicsik. Kitta piros ruhában, Tannó zöldben.
---
Most mentek el. Híreket hoztak. Azt, hogy az anyjuk holnap ide jön, nem kell mennem sehová. Meg azt, hogy a tudósok ahhoz gyűjtenek ötleteket, hogy mire lehetne használni a domboldalon álló magányos manóházat.
- Azt mondják, kórháznak nem jó, mert mire ideér a beteg, már nincs szüksége kórházra - mondta Tannó.
- Ez morbid - mondtam neki.
- Hát eléggé - tette hozzá Kitta.
- Iskolának se jó, a kicsiknek nagyon fárasztó lenne minden nap órákig menni oda, aztán vissza.
- És ha munkanapokon itt laknának? - kérdeztem.
- Nem értené sok kis manó, hogy ha semmi rosszat nem követett el, miért zárják be egy idegen helyre, távol a családjától.
- Meg ha ketten csúnyán összevesznek, a többiek nem tudnak aludni tőle, sírnak, vagy dührohamot kapnak.
- Lehetne például kutatóintézet a tudósoknak. Én történész vagyok például.
- Orvosok az említett okból nem jönnek - mondta Kitta.
- Ruhakészítőkre gondoltam.
- Az összes alapanyagot levinni a manófészekből a sárba, itt felcipelni a domboldalra, hozni a ruhakészítőknek egy csomó ennivalót, aztán a kész ruhákat, beleértve a rengeteg sátornak valót is, visszacipelni az erdőbe, fel a manófészekbe, így gondoltad?
- Jó, jó, ez tényleg bután hangzik. Vegyészek?
- Ők azt mondták, hogy kár lenne ezért a szép manóházért - vigyorgott Tannó.
- Ezt nem értem.
- A vegyészek a lakott területtől távol, az Erdő túloldalán, az erdőn kívül építették fel a laboratóriumukat. Mosóport akartak készíteni.
- Azt itt is lehetne.
- Nem, mert mint kiderült, a nitrát mosópornak nem jó, viszont könnyedén ledobja egy manóház tetejét.
- Felrobbant? Meghalt valaki?
- Fel, de senki, mert távirányítással dolgoznak.
- Hogyan?
- Hosszú színes zsinórokkal. Fekete, piros, fehér, zöld és kék zsinór.
- Egyszer csak valaki elbotlott a piros zsinórban, hasra esett, az üzem meg nagy dörrenéssel elszállt, és apró darabokra hullott - szólt közbe Kitta.
- Akkor mosópor egy szál se.
- Dehogynem! Kiderült, hogy foszfát kitűnő mosópor.
- Nem robban?
- Nem bizony. Maga a foszforsav nem is mérgező, sőt! - lelkendezett Tannó.
- Szörpöket és lekvárokat lehet ízesíteni vele - szólt halkan Kitta.
- Na, ezt már nem hiszem el.
- Pedig úgy van. Megkóstoltuk - mondták kórusban az ikrek.
Mondtam nekik, hogy nézzenek körül, érezzék jól magukat, aztán próbáltam velük külön-külön beszélni.

Kittáról kiderült, hogy okosabb, mint én.
- Apu, te ezt komolyan gondolod? Arra akarod őket rábeszélni, hogy pakolják fel az összes cuccukat, a kis manókat is beleértve egy kétkerekű kordéra, és vágjanak neki a vakvilágnak, hátha találnak valahol egy másik erdőt?
- Dehogy is! Csak arra, hogy ide a domboldalra építsenek házakat, és csak az maradjon az erdőben, akit a munkája odaköt.
- Mindenkit odaköt!
- Most még igen, de ha itt építkeznek, akik itt dolgoznak, itt is laknak, azoknak enni kell, boltok is lesznek, élelmiszer raktárak, a családjuk ide költözik, iskola kell.
- Szóval két manóváros. Egyik az erdőben, másik itt.
- Pontosan!
- Hiába. Ezek erdőben akarnak lakni.
- A fiatalok is?
- Persze. Csak nem manófészekben, inkább sátorban vagy manóházban.
- Szerinted mi a megoldás?
- Egy másik erdő.
- De hát pont az előbb mondtad, hogy...
- ...hogy nem lehet nekivágni a vakvilágnak ész nélkül, igen.
- Kíváncsian várom, mit találtál ki.
- Fiatal felfedezők innen jó messze építenek egy falut. Odahordanak jó sok ennivalót. Onnan indulnak 10-15 fős csapatok felfedező útra. Megállnak és letáboroznak. Tovább indulnak három irányban 3-4 fős kis csoportok, akik visszatérve elmondják, hogy mit találtak, és hazamennek a faluba. Vagy még tovább, ide. Helyettük meg indulnak újak.
- Tökéletes. Okos lányom van. Most mi van? Mi a gond?
- Meg kellene szervezni.
- Mondd el egy tudósnak.
- Most mondom.
- Egy másiknak.
- Már elmondtam - pityeredett el Kitta.
- És...?
- Azt mondta rá, hogy: Nosza!
- Jól mondta.
- De hát én még kicsi vagyok!
- Akkor szervezd meg a kicsik között.
- Nem értem.
- Mire megnősz, addigra ők is megnőnek. Dajkák és tanítók lesznek. Egyik-másik tudóssá válik. A mostani vezetőket úgysem tudod meggyőzni, a későbbiek viszont veled egyidősek.
- Aha! Így már értem.

A fiammal is beszéltem. A lányomról.
- Mi ez a piros ruha Kittán? Anyátok hogy engedhette el így?
- Amikor bementünk a kórházba anyuhoz, még szolid fehér-sötétkék ruhában volt.
- Utána átöltözött, és indultatok ide, ugye?
- Hát nem egészen. Előbb végiglátogatta az összes barátnőjét.
- Hogy minél többen lássák piros ruhában. Megőrülök.
- Miért baj az? Jó, jó, tudom, a fiúk miatt.
- Pontosan. A legközelebbi ismerkedési tavaszünnepen mindkét kezembe botot kell fognom, hogy el tudjam kergetni a sok látogatót!
- Van egy gonosz ötletem: Zárd be ide őt a tavaszi szünetben, akár velem együtt.
- Zseniális. Ezt fogom tenni. Itt tartjuk az ünnepet.

Gyermekeim elköszöntek tőlem, és másnap megjött az anyjuk. A feleségem, aki nekem mindig az a gyönyörű, kék szemű, aranyhajú puha-meleg marad, aki kicsi korunkban bebújt mellém és aludt édesen.
- Várj, most hivatalos minőségben jöttem.
- A kicsik azt mondták, hogy kikapcsolódni jössz, már készültem rá finom ételekkel, illatos fürdővízzel, virággal, sőt egy buta versikét is írtam neked.
- A főnököd lettem, én vagyok a Tudósok Mestere.
- Mi ez a vicc?
- Teljesen komoly.
- Tudnék róla. Én is tudós vagyok. Mióta?
- Éjfélkor jöttek. Éppen ügyeletes voltam a kórházban. Azt mondták, hogy te a saját feleségedről úgyse szavazhatsz, így a döntésük érvényes.
- Mindenki?
- Egy kivétel. A manófészek építők tudósa.
- Nem csoda. Az életük értelmét vesszük el. A jó múltkor megvertek, mert arról szónokoltam nekik, hogy manóházakat kell építeni.
- Az is durva, amit mások beszéltek rólad: "Szegény Kabbó! Amióta a Tűz Őre megkínálta a tarkóját egy szívlapáttal, folyton hülyeségeket beszél: Hogy költözzünk le a sárba, költözzünk át a domboldalra, vagy keressünk egy másik erdőt."
- Mi az a szívlapát? - terelte a szót Kabbó.
- Szív alakú, és jó nagy. A szíved hasad meg, ha sokat dolgozol vele.
- Hivatalosan miért jöttél?
- Valamit kezdeni kell ezzel a manóházzal, és kell egy hely, ahol megszervezzük az erdei manók jövőjét. Összeraktad?
- Persze. Jövőkutató intézet? Mi lesz a dolgunk?
- Felfedezőutakat kell szervezni. Sok kalandvágyó fiatal kell hozzá, és egy részletes terv.
- Terv már van. Kitta hozta tegnap.
- És ki készítette?
- Ő.
- Ő...?
- Igen, ő maga. Egyedül. Részletes és pontos. Szakértői vizsgálatra alkalmas.
- Elképesztő. És ha senki sem jelentkezik, hogy útnak induljon?
- A tavaszünnep előtti estén ide húszan jönnek. Tudod, a piros ruha miatt.
- Ne is mondd! Miután eljöttek hozzád a gyerekek, meghallottam az első pletykákat. Azt hittem nem élem túl.
- Lehet, hogy ezért csinálta?! Nos, kedves jelöltek, aki túléli a próbát, azé a lányom és fele királyságom!
- Ez nagyon nem vicces! Nem merek találkozni a rokonaimmal. Szégyenemben leég a pofámról a bőr.
- Szerintem meg zseniális. Minden valamire való családból ide csalja a család gyöngyszemét. Neki csak udvariaskodnia kell, választani nem kötelező, ahhoz úgyis túl fiatal. A botrány meg pár napon belül elül.
- Akkor ezt megbeszéltük, de egy alapos dorgálás azért befigyel. Szólhatott volna előre.
- Aha! Ha nincs más, akkor vár téged az illatos fürdő, én az előbb végeztem.
- Nézd, mit hoztam! - mondta Tanni, és kinyitotta hatalmas hátizsákját, és kivette belőle a kétszemélyes alvózsákot.

A manóház a tavaszünnep előtti estén zsúfolásig megtelt. Nem húszan jöttek az érdeklődők, hanem ötvenen. Kitta gyönyörű volt, az anyja az erdei manók vezére lett, és az apjára is sokan kíváncsiak voltak, mert arról meg elterjedt, hogy zseniális bolond. A manóházba csak húsz látogatót engedtek be, a többi kiszorult az éléskamrákba és sátrakba. Sokan hoztak ajánlólevelet a családjuktól, és néhányan magától Kittától kaptak meghívó levelet.
- Hogy merted? - kérdezte Kabbó a lányát.
- Nagyon vigyáztam, hogy semmit se ígérjek a levélben, és legalább ketten el is jöjjenek.
- És ha csak egy jött volna?
- Nem tudom. Talán elbújok, vagy elmenekülök. Nem számít. Mind a négyen itt vannak. Ez olyan, mintha egynek se írtam volna.
- Beszédet kell mondanod. Most.
- Tudom, készültem - mosolygott Kitta és elővett egy ív papirost.
- Olvasni akarod?
- Ezt meg se hallottam. Ez egy vázlat. Gyorsan átnézem.
Kitta kiment egy emelvényre, és még egy sámli is került a lába alá, amit a még így is a padlóig érő gyönyörű színes ruha jól eltakart.
- Kedves vendégeim!
Mint ahogy azt ti is nagyon jól tudjátok,én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy párt válasszak magamnak, de nagyon jól tettétek, hogy eljöttetek. Fontos dologról lesz ugyanis szó, ami mindenkit érint. Keresni kell egy másik erdőt, és erre csak fiatal, egészséges felnőttek alkalmasak. Olyanok mint ti. Ez a Csodálatos Erdő a mi bölcsőnk, de senki sem maradhat egész életében a bölcsőben. Ki kell mászni, talpra kell állni, járni és beszélni kell. Felfedezni a világot. Most egy kis családi ünnepség lesz, pár finom falat és közben beszélgetés. Előbb apuhoz és anyuhoz menjetek, és szépen mutatkozzatok be, azok is, ahol már ismeri egymást a két család, és csak utána gyertek hozzám. A beszélgetés végén egy csengőszót fogtok hallani, akkor mindenkinek azonnal indulni kell haza.

Kitta nagyon sok fiatallal váltott egy pár kedves szót, és megmutatta sorban mindenkinek a felfedező út tervét. Közben nem figyelte, hogy a másik mit mond, csak azt, hogy milyen képet vág hozzá. Két és fél óráig úgysem tudott volna figyelni másra.
A szomszéd asztalnál ült az ikertestvére, Tannó, aki apró magvakat eszegetett. Szemenként. Azért, hogy két és fél óráig tartson. Nem volt zavaró, hogy ott van, az első ilyen beszélgetésnél illett ott lenni valakinek a családból, hogy ha a jelentkező túl rámenős lenne, finoman el lehessen tanácsolni. Tannó a nyomaték kedvéért maga mellé állította azt a szívlapátot, amivel Kabbó apukát billentették helyre annak idején a kőkunyhóban a tüzet őrző tudósok.

Kitta figyelte, hogy ki milyen arcot vág a felfedező úthoz, és közben színes golyókkal játszadozott. Ezzel egyrészt idegesítette a jelentkezőket, másrészt ezzel jelezte, hogy még kicsi, és a párválasztáshoz túl fiatal.
Az sem mellékes, hogy közben Tannó folyamatosan írta, hogy Kitta melyik színes golyóval hogyan játszik. Amikor Tannó egyik keze elfáradt, a másikkal folytatta, mert volt ilyen képessége, csak az bosszantotta, hogy a másik kezével csak tükörírással tudott írni, amit utána nehezebb volt elolvasni. Gyorsírással írt, és már előre utálta, hogy egy egész napja rá fog menni arra, hogy értelmes szöveggé visszaalakítsa azt, amit a jelentkezők, egyik a másik után mondtak, vagy amit Kitta jelzett neki a golyókkal (Például három fekete: Ez buta mint a tök. Nem jöhet).

Az utolsó jelentkező látni sem akarta a felfedező út tervét, viszont elkezdte erőltetni, hogy igazán kaphatna egy puszit, ha már eljött ide az erdő túlsó végéről. Tannó megfogta a szívlapátot, de Kitta mosolyogva Kabbóra nézett, és két fekete golyót mutatott neki. Kabbó meghúzott egy zsinórt, mire megszólalt a csengőszó, és minden látogatónak menni kellett haza, kezében egy kis ajándékcsomaggal, amiben pár falat reggeli volt.

Minden látogató szépen hazaindult, csak ez az egy kóválygott a manóház körül. Mivel ő volt az utolsó, kapott egy nagy doboz finom, illatos süteményt, csak menjen már. Egyszer csak nagy röfögéssel egy tüskés disznó megkergette őt.
- Megöli! Megeszi! Mentsük meg! - sikította Kitta, mert látta őt az ablakból.
- Nem fogja bántani. A szörny a sütire hajt. Figyeld csak! - mutatta Kabbó.
A szerencsétlen epekedő valamiben megbotlott, és hasra vágta magát. Kitta halálra rémült:
- Most fogja átharapni a torkát!
- Dehogy is! Nézd már meg jobban!
A szörny tényleg a sütit zabálta fel, és figyelemre sem méltatta a sárban fetrengő, dühösen káromkodó, pórul járt manót. A kétballábas jelölt vánszorogva elindult hazafelé, Kitta pedig fürödni ment, aztán aludni tért, és csak délután ébredt fel.

A tüskés disznók attól kezdve állandóan ott mászkáltak a domboldalra épített manóház körül. A manóházban nyüzsgött a sok látogató, mert Tanni, a Mester is odaköltözött, aztán az ikrek, akik kora reggeltől késő estig felfedezőutakat terveztek. A tudósok ott tartották a tanácskozásaikat, és odajártak azok a tanítók is, akik tudósok akartak lenni. Ennyi manónak enni kell, ezért jöttek szakácsok, néhány mosogatófiú, raktáros, meg mindenféle más személyzet.

A tüskés disznók egyre többen jöttek, és egyre hangosabban röfögtek, mert valaki konyhai hulladékot adott nekik.
Az egyik tanító kiszögelt egy táblát az egyik ajtóra (Adóhivatal) a tüskés disznók meg odarondítottak az ajtó elé. Tannó valamit tenni akart a mohó és egyre erőszakosabb állatok ellen. Gondolta elcsalja őket jó messze azzal, hogy elcipeli a konyhai hulladékot jó messzire, és mindig pontosan ugyanoda viszi, ezzel ha lehet, átszoktatja a tüskés disznókat az etetőhöz. Kezdett rájönni, hogy miért éltek addig a manók a Csodálatos Erdőben a fákon. Ezek miatt.

Tannó előadást tartott erről:
- A káromkodásokból ismert graszkus, a hegyi manóknak tulajdonított könyvekben említett rossz süni és a tüskés disznó egy és ugyanaz. Korábban az erdőn kívül, a síkságon és a domboldalon legelésztek, mindegyik magányosan őrizte a saját területét, és nem verődtek falkába.

A manóktól kapott ennivaló megváltoztatta a rossz süniket. Lusták legelni, és tőlünk várják az ételt. Ha nem kapnak, erőszakkal próbálják azt megszerezni. Ez azért baj, mert eddig úgy számoltunk, hogy egy felfedező úton lepakolhatjuk az ennivaló egy részét, amit majd a visszaúton fogyasztunk el. Ez már nem megy. Őrséget kell állítani mellé, sőt lehet, hogy a felfedezőket is őrök fogják kísérni.

A felfedezőutakat újra kellett tervezni. Eredetileg 64 manó indult volna, és kettő eljutott volna 24 napi távolságra. Ha őrök is kellenek kísérőnek és a táborokba, ez az arány sokkal rosszabb: 256-an indulnak és 20 napi távolságra jutnak el négyen.

MÁSODIK FEJEZET
2.

Kabbó ebéd után visszament a tanáriba, és megnézte az üzenőtáblát, hogy hol lesznek az előadások a tűzről, és megpillantotta a legalsó sort:
"A Banya nem adott ebédet egy tanárnak, aki az órán az éhségtől elájult"
Alá írta:
"Előbb ájultam el, és utána nem kaptam ebédet, a többi stimmel"
És odarajzolt egy manófejet is nagyon rövid orral, keresztbe bandzsított szemekkel, nagyon hosszú fülekkel és kilógó nyelvvel.

Bement a kettő közül a korábbi előadásra.
A falakon képek: égő manófészek, kettéhasadt fa, égő bokrok, fekvő manóból csak a lába látszik, mert az kilóg egy sűrű fekete felhőből, és egy manó aki ordít, mert ég a ruhája és a haja. Alig nézett körül, egy fehér ruhás, zöld sapkás manólány odaszaladt hozzá, és rákiáltott:
- Velünk, vagy ellenünk?!
- Még nem tudom - mondta megszeppenve Kabbó.
- Üvölts, hogy "Nagy vödör vizet neki!"
- Azért se!
Erre Kabbó kapott egy nagy vödör vizet az arcába, és mindene elázott. A tudós odajött hozzá, és adott neki egy nagy, száraz törölközőt, meg valami ruhát.

Megkezdődött az előadás.
- Szörnyű veszély leselkedik ránk, ami elpusztíthatja az egész Csodálatos Erdőt.
- A tűz, a tűz, a tűz - skandálták a többiek.
- Nem! Én nem a tűzről beszélek. A tűz ritka jelenség és az eső pillanatok alatt eloltja. Én azokról az őrült erdei manókról beszélek, akik babusgatják a tüzet, viszik ide-oda, állandóan etetik, tejesen bele vannak zizzenve. Ők a veszélyesek. Hülye szokásaikkal az életünkre törnek. Nem tudhatod, hogy aki a szomszéd manófészekben lakik, fél-e a tűztől, vagy éppen rejteget egyet. Egyszer csak arra ébredsz, hogy fojtogat a füst, és nyaldosnak a lángok! Kicsinyeid visítva kiugranak a manófészekből, és kezüket lábukat törik! Készíts tehát éjjel-nappal magad mellé egy nagy vödör vizet, mert sosem tudhatod, mikor lesz szükséged rá! Télen járd végig a manófészkeket, kunyhókat és a fák gyökerei alá ásott üregeket, és ha füstöt látsz, akkor nagy vödör vizet neki!
- Nagy vödör vizet neki! - ordították kórusban a többiek.
Valaki Kabbót is bokán rúgta, mire ő is kiabálni kezdett ("júúúj a bokám!"), és öklét rázva az ajtó felé somfordált, kiszökött és elszaladt.

Otthon kiterítette a nagy törölközőt (végre van egy szép nagy) és a saját vizes ruháit, az idegen ruhát bedobta a mosni való közé, utána szépen felöltözött, és visszament az iskolába. Az iskola nem volt messze, hiszen felnőtt korában minél közelebb akart lenni a munkahelyéhez.

Bement a másik olyan helyre, ahol előadást hirdettek a tűzről.
Rengeteg manóanyukát látott, sokakat bébimanókkal, köztük jó pár ismerőst.
- Az előadásra jöttem.
- Az nem itt lesz. Itt csak gyülekezünk. Aztán lábujjhegyen, néma csöndben átvonulunk az előadás helyére. De tényleg nagyon csendben.
- És ha valamelyik bébi visítani kezd?
- Nézd, ezek kicsik, de nem hülyék. Mondtuk nekik, hogy ha elindulunk, csendben kell maradni.
- És megértik?
- Nem tudjuk, de volt már ilyen előadás. Amikor ide majd visszaérünk, és azt mondjuk nekik, hogy most már lehet, akkor kórusban kezdenek bömbölni, de addig meg se nyikkannak.

Egyszer csak elindultak egy hang nélkül, sorban egyenesen be egy pici manófészken keresztül (ejha! ezt nem is tudtam, gondolta Kabbó) egy fa belsejébe, ami odvas volt, mint egy cső, körben csigalépcsővel, alul a gyökerénél egy szűk nyílás, egy bozótba nyílt, és ennek a bozótnak a belsejében, egy sárral tapasztott tágas kőkunyhóba érkeztek meg.

Megkezdődött a második előadás.
- Csodálatos jelenséget találtunk, ami az életünket mentheti meg. Tűznek nevezzük, mert a hegyi manókról szóló könyvekben így nevezik azt, amit mi ebben ismerünk fel. A tűz nem egy lény, hanem egy csoda. Az, amikor a halott, kiszáradt növény visszaadja a lelkét az őt körülvevő természetnek. A növényt évekig cirógatta a meleg és a fény, és ennek egy része a növény testében marad annak pusztulása után is. Ezt mi tudósok gyanítottuk, hiszen testünk melege is abból a gyümölcsből jön, amit megeszünk, de azt nem, hogy ezt a fényt és meleget ki is tudjuk engedni egy halott, kiszáradt növényből.
- És mi van a füsttel? Hallottam olyat, hogy télen (ugye, így mondják, amikor hideg van?) valaki levitt egy ilyet az üregbe, amit korábban a meleg ellen ásott, és a füstnek ugyan nem volt se színe, se szaga, csak valami vibrálás a lángok fölött, mégis majdnem meghaltak tőle.
- Mi magunk is füstölünk - kezdte a tudós, de nem tudta folytatni, mert nagy nevetés tört ki.

Rögtön utána a manóbébik kórusban pisszegni kezdtek.
- De jó, hogy a kicsik és a nagyok közül valakinek még esze is van... - folytatta a tudós. - Szóval belőlünk is füst jön, (ne röhögjetek!) ezért ha tíz manó bemenne egy szűk üregbe, de nem engedne be friss levegőt, nagyon hamar meghalnának, mert az a levegő, amit beszívunk, nem ugyanaz, mint amit kifújunk. A tűz is ilyen. A megoldás egyszerű: be kell hozzá vezetni a levegőt, és ki kell vezetni tőle a füstöt. Íme!

A tudós mutatta az asztalon a csúf, sárból és kövekből tapasztott kúp alakú edényt, amiből két csőfa vezetett ki, az egyik az ablak alá, a másik fölé. Olyan csőfa, amit addig is sok mindenre használtak, legtöbbször valami edénynek vagy vízvezetéknek.

- Ha testünk meleg, és füst jön belőlünk is, akkor miért nem világítunk? - kérdezte Kabbó.
A manóbébik azonnal pisszegtek, mielőtt a nagyok röhögni kezdtek volna.
- Még nem mondtam senkinek, de ha már megkérdezted: Elméleti spekulációim szerint igenis világítunk, csak azt a fényt a szemünk nem látja, mert ha látná, akkor kevés fényben nem látnánk semmit, csak saját magunkat.
- Jó, jó! Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit - mondta Kabbó, és közben az egyik füle rángatózni kezdett.
Sok kérdés és válasz után a tudós így fejezte be:
- Az előadás véget ért, indulhattok vissza, és télen hozzátok a kicsiket!
Elköszönt tőlük, és kis lyukakon keresztül adott enni vékony, hosszú gallyakat az edényben morgó tűznek.

Az orvosi főiskolán egy reggel a legöregebb orvos, aki mindig is pártolta és bátorította Tannit, örökre elaludt. Naplóját elolvasta a Tudósok Mestere, és közölte, hogy az elhunyt végakaratában Tannit nevezte meg utódának.

Ez azt jelenti, hogy Tanni tudós lett.

A többi orvos tanító maradt, és közülük a legidősebb várta legjobban az öreg halálát, hogy tudós lehessen. Amikor meghallotta, hogy a kis, frissen végzett fiatal doktornő lett a Főorvos, üvöltözni kezdett valami igazságtalanságról, meg a szent hagyományokról és szokásokról, aztán összecsuklott. Nem halt meg, de a fél oldala lebénult, és többé nem tudott beszélni.

Tanni, az ifjú tudós kitalálta, hogy kórházat kell építeni. Egy olyan helyet, ahol mindig van orvos, a legjobb ápolók és a legjobb gyógyszerészek dolgoznak ott. Addig a legsúlyosabb betegek az orvosi főiskolán hevertek hol itt, hol ott, és próbálta őket gyógyítani az, aki éppen ráért, úgy, ahogy éppen jónak látta.

Az orvosi főiskola legújabb, legszebb részét alakították át kórházzá. Kiválogatták a legjobb orvosokat, a legjobb ápolókat és a legjobb gyógyszerészeket. A gyógyszerészek laboratóriumot is kaptak, ahová a legnagyobb titokban két tűzhelyet is beépítettek.

Ez a kórház nagyon meghálálta magát később, amikor Tanninak kicsinyei születtek. Ikrei lettek ugyanis, egy fiú, Tannó és egy lány, Kitta. Mielőtt a kicsik megszülettek volna, sokan akik látták rajta, hogy kettő lesz, sírtak, mert az öregek azt mesélték, hogy az ikerszülés a manóknál végzetes, de a kórházban ott volt minden szükséges tudás, eszköz, és patikaszer, mint például a forró víz, amivel fertőtleníteni tudtak mindent. Tanni és a két kicsi túlélte az esetet, és négyen még boldogabbak voltak, mint ketten.

Kabbó tudta, hogy majd jön a hideg, és valamit tenni kell ellene. Addig csak messziről szemlélte, hogy a többiek a tűz mellett és a tűz ellen beszélnek, veszekednek, verekednek, néha még röhögött is rajtuk, de most megijedt. Most már a saját kicsinyeit féltette a hidegtől, a megfázástól és a fagytól. Erősen tűzpárti lett.

A nagy melegben lement, és végigjárta a fák gyökerei közé ásott üregeket, meglátogatta a saját családját, és erősen törte a fejét, hogyan lehetne ezeket a meleg ellen jó kuckókat télen is lakhatóvá tenni. Nem jött rá. "Semmi gond, majd megkérdezem attól a tudóstól, aki a kőkunyhóban lakik" - gondolta.

Bement a bozótba, és ott elkapta az őrség. Fejére hirtelen zsákot húztak, és a fülébe ordították:
- Mondd, hogy "Nagy vödör vizet neki!!!"
- Dehogy mondom!
Erre lehúzták róla a zsákot, bocsánatot kértek tőle, és tovább engedték.
Be akart menni a kőkunyhóba, de meggondolta magát, mert odabentről heves szóváltás hallatszott ki. "Előbb inkább tájékozódom, és csak utána kopogok..." - gondolta, és idegesen megvakarta a fülét. "...mert lehet, hogy odabent alacsonyan szállnak a pofonok." Elvigyorodott, hogy milyen jó verset költött egy ilyen szorult helyzetben. Fülelt és figyelt, hogy le ne füleljék.

- Télen hozzátok a kicsiket, mi?! Van fogalmad róla, mi lesz itt? Ötszázan jönnek majd és ötvenen férnek be. A többi megfagy. Ez nem egy előadás! Még csak nem is olyan, mint amikor pár órára összezsúfolódnak egy szűk helyen, mert nagyon meleg van. Ezek majd itt akarnak lakni! Folyamatosan. Mit fognak enni? Hová fognak szarni? Felfogtad?!
- Jól van na, majd kitalálunk valamit, de gyorsan, mert sürget az idő. Nem akarom, hogy meghaljanak a kicsik! A nagyobbacskákkal nincs gond, mert...
- De van. A lányokkal. Jól felöltöznek, persze, de a vécé hideg. Felfáznak, hamar meggyógyulnak, látszólag semmi bajuk sincs, aztán megnőnek, és nem lehet kis manójuk.
- Ez biztos?
- Nem, de majd húsz év múlva megtudjuk.
- De hát akkor már késő lesz!
- Igen, pont... erről... beszélek!

Kabbó hangosan kopogott.
- Bújj be! - kiáltott odabent idegesen egyszerre mind a kettő.
Kabbó elvigyorodott és felordított:
- Nagy vödör vizet neki!!!
Aztán berontott.
Aztán se kép..., se hang.

Amikor magához tért, érezte, hogy egy nagy, fájó púp nőtt a fején.
- Jól vagy? - kérdezte egy idegen tudós, akit Kabbó még sose látott, legalább is nem emlékezett rá, hogy látta volna. Azt, hogy tudós, a másik sapkáján lévő rangjelzésről olvasta le.
- Csak vicceltem... - nyöszörögte.
- Hát ilyennel inkább ne viccelj. Komoly családapa vagy.
- Egyszerre kettőnek. Nem semmi - szólalt meg a Tűz Őre, akihez jött.
- Most már nem nagy ügy a kettő. A kórházban biztonságos.
- Tanni meg ne tudja, hogy azt mondtad: nem nagy ügy - csóválta a fejét a Tűz Őre.
- Jó, jó! Tudjátok mér' nem szülnek a fiúk?
- Mi?! - nézett össze a másik kettő.
- Mind egy szálig belepusztulnának.
- Inkább mondd el, hogy mi szél hozott... - bosszankodott az idegen.
- Félek a téltől. Féltem a kicsinyeimet. Nagyon! - mondta elkomolyodva Kabbó.
- Épp erről vitatkoztunk az előbb. Ha nem vagy süket, hallottad is.
- Igen. Szerintem le kell bontani ezt a kőkunyhót.
- Hogy mi van?! - döbbent meg a a Tűz Őre.
- Észnél vagy? - kérdezte ijedten a másik, és egymásra néztek.
- Túl nagyot ütöttél, látod?
- Le kell bontani ezt a kőkunyhót - ismételte Kabbó. - A kőből tűzhelyeket kell építeni, és azokat körbe kell rakni sárkunyhókkal, azokat fakunyhókkal, azokat meg sátrakkal.
- Hová? Ha esik az eső, minden elázik. Ez itt egy erdő. A talaj szivacsos.
- Az erdőn kívül van egy domb, az lejtős. A kunyhókat körbe lehet árkolni. Az árkokban lefolyik a víz, és a kunyhók nem dőlnek össze. Majd lerajzolom. Most mi van???
- Az... Erdőn... kívül?! - kérdezte kórusban mindkét tudós, olyan arccal, mintha azt mondta volna nekik Kabbó, hogy a családjuk bennégett egy villám csapta manófészekben.
- Igen. Miért, mi van abban?
- Menj a kórházba, és mutasd meg a fejeden a púpot. Nem fogom letagadni, hogy én ütöttelek meg, de célszerűbb lenne azt mondani, hogy leestél valahonnan. A domboldalt meg felejtsd el - mondta aggódó arccal a Tűz Őre. - Te meg kísérd el, nehogy út közben baja essen - tette hozzá a másik tudóshoz fordulva.

Kabbó lerajzolta, hogy mit képzelt a domboldalra, és nem fogta fel, hogy évezredes tabut sértett meg, mert egy igazi erdei manó nem teszi ki a lábát a Csodálatos Erdőből soha.
Elővette az első rajzot.
- Íme! A középső kőkunyhóban tűz lobog, és egy sárkunyhóból lehet fűteni. Öt másik sárkunyhóban egy-egy manócsalád lakik. De ez nem jó, mert minden kunyhó a szabad ég alá nyílik, ezért... íme a második rajz.
- Minek ennyi éléskamra? Már látom: egymásba nyílnak, és körbe lehet menni.
- Továbbá, ha jól felöltöznek, az éléskamrákban játszhatnak a kicsik, és oda fognak összezsúfolódni azok is, akik nem akarnak megfagyni, de most azt üvöltik, hogy "Nagy vödör vizet neki!"
- De mi van akkor, ha megrepedezik a kemence és füstöl, vagy egyszerűen kialszik a tűz?
Kabbó elővette a harmadik rajzot.
- Nagyobb manóházat kell építeni, két kemencével! Ebben húsz manócsalád lakik, és a kicsiknek is jut bőven hely az alváshoz, a fürdéshez, a játszáshoz, és a tanuláshoz. Bármelyik kemence tönkremegy, vagy kihűl, meg lehet javítani, és lehet a másik kemencéből hozni egy kis tüzet.
- Aha! - bólogatott a tudós. - A tartalékolt rendszerek biztonsága. Értem.
- Ne káromkodj! - szólt rá Kabbó. - Na milyen?
- Zseniális. Ezt már nem lehet fokozni.
- De lehet - vette elő Kabbó a negyedik rajzot. - Lakótelep!
- Anyám, borogass! - szólt elhűlve a tudós, amint meglátta. - Ezek alá már alagutakat kell ásni a szennyvíznek és az esővíznek, el kell terelni a patakot, hogy legyen mindig tiszta ivóvíz, meg kell szervezni az élelmiszer raktározását és elosztását, a szemétszállítást és a takarítást, javítani, ahol beázik, meg ilyenek!
- Pontosan! - mosolygott Kabbó. - De semmi gond. A domboldalon van elég hely.
- A domboldalon? Már megint a domboldal?! Szó sem lehet róla! Milyen erdei manó vagy te? Nem szégyelled magad?! Kifelé! - kiáltotta dühösen a tudós, és jól bevágta a menekülő Kabbó után az ajtót.

Lakótelep nem épült, nagy manóház is csak kettő: egy a sárba a manófészkek alá, egy pedig a domboldalra. Kis manóház öt családnak rengeteg, és amikor megjött a tél, gyorsan körbeépítették mindegyiket éléskamrákkal, a kamrák köré pedig sátrakat húztak fel. A sátrak is, az éléskamrák is zsúfolásig megteltek didergő manókkal.

Abban a nagy manóházban, ami az erdőben épült, iskola és kórház volt és persze rettenetes zsúfoltság. Állandóan javítgatni kellett, mert hol a tető ázott be, hol valamelyik szoba süllyedt meg, és a padlóból jött fel a víz.

A másik nagy manóház, az, amelyik a domboldalon épült, gyönyörű volt, tiszta, kényelmes és meleg. Különleges engedéllyel épült, a Mester védnöksége alatt, a tudósok parancsára. Persze egy kis turpisság azért volt a dologban, mert ahhoz, hogy felépülhessen, sok satnya gyümölcsfa csemetét kellett ültetni a kijelölt terület köré, és így már a domboldalt a Csodálatos Erdőhöz lehetett csatolni, legalább is hivatalosan. Az öreg manók csak a fejüket csóválták, tudták jól, hogy a domboldal már nem a Csodálatos Erdő, bárki bármit is nyilatkozik róla.
- Az erdei manók elhagyták a Csodálatos Erdőt, és ebből nagy baj lesz - mondogatták.

Pedig az a manóház tényleg nagyon jó volt. Nyáron hűvös, télen meleg, és világos volt bent, mert ablakai is voltak. A manók találtak olyan csillámló köveket, amit vékony, átlátszó lemezekre lehetett hasítani, ugyanis üveget még csak a laboratóriumban tudtak készíteni a tudósok manótenyérnyi méretben.
Húsz fiatal manócsalád népesítette be vidám nevetéssel, hogy aztán órákig bámuljon ki a kezdetleges ablakokon. Sóvárogva nézték a Csodálatos Erdőt, és hullott a könnyük. Aztán valaki visszaköltözött. Aztán még valaki. Egyik család a másik után. Közben jöttek újak.

Például a "Nagy vödör vizet neki!" párt beépített ügynöke. Néhány év múlva ő maradt ott egyedül. Egész nap bámulta a tüzet, és mosolygott. Meghívta oda a Párt elnökségét és a leghangosabb hordószónokait.

Megvendégelte őket sült és főtt ételekkel. Előadást tartott, amivel megbotránkoztatta a társait, mert csak jót mondott a tűzről. Hogy a kicsik meleg szobában fürödtek és aludtak akkor is, amikor odakint vésőt és kalapácsot lehetett volna önteni a vízből. Hogy a két kemence közül csak az egyiket állították le néhány napra, mert megrepedt, és füstölt, de könnyen és gyorsan meg lehetett javítani. Hogy a gyógyszerészek húszféle új gyógyszert tudnak készíteni vele.

- Ha olyan jó a tűz, és annyira tökéletes ez a ház, akkor miért nincs itt senki más? - kérdezte a párt elnöke.
- Az ablak az oka. Látták rajta keresztül állandóan az erdőt, és visszavágytak oda. Nagyon.
- Visszamentek fázni és szenvedni?
- Pontosan.
- Akkor mi értelme volt ennek az egésznek?
- Az, hogy a fiatalok megtanulták: lehet házban is lakni, nem csak manófészekben.
- Minket miért hívtál?
- Lenne egy javaslatom. Oszlassuk fel a Pártot.

A következő pillanatban elszabadult a pokol.

Aztán húsz nap múlva ünnepélyes keretek közt feloszlott a párt.
Attól meg Tanni kapott sikítófrászt.
Addig ugyanis nagy titokban és fegyelmezetten bántak a tűzzel hozzáértők, most meg boldog-boldogtalan hozta-vitte ide-oda a tüzet és gyújtott fel vele véletlenül ezt-azt.
Az iskolában például leégett a kétszáz éves tornaterem a falakon és a plafonon rengeteg szép színes szoborral és festménnyel, mert valaki tűztáncot akart bemutatni. Kész csoda, hogy nem égett bent senki. Az alatta lévő emeleten szerencsére volt egy nagy víztároló, abba ugráltak azok, akiknek meggyulladt a ruhájuk, mert nem fértek le időben a szűk csigalépcsőn.

Tanni kicsiket gyógyított, rengeteg apró manót, mint egyedüli gyermekorvos. Tanítványai persze voltak, mert nem győzte volna egyedül. Addig a sok meghűléses eset adott munkát az eső és a jeges szél miatt. Ha meg meleg volt, a hőguta és a mérgezés a romlott ételektől, a vihar utáni reggelen pedig az idegsokk az éjszakai mennydörgés-villámlástól. Ezeket a betegeket már a tanítványok gyógyították, mert Tanninak a tűz miatt más dolga lett.

Ahogy divatba jött a tűz, hirtelen rengeteg kis manót hoztak a kórházba égési sérüléssel vagy füstmérgezéssel. Tanni dühöngött, hogy miért kell sötétedés után mesét olvasni fáklyafény mellett, vagy miért kell bevilágítani a sötét, hűvös üreget, ahová a kicsiket beviszik, amikor rekkenő hőség van idekint.

Azt, hogy hogyan kell bánni a tűzzel, Kabbó és csapata próbálta oktatni az iskolában, vagy különböző munkahelyeken, és közben elkezdték felkutatni a "Nagy Vödör Vizet Neki" párt valamikori tagságát, mert (szó szerint!) égetően nagy szükség lett a tűzoltókra.

A manócskák rekkenő hőségben, tomboló viharban, hideg szélben vagy szakadó esőben építették a manófészkeket, és Kabbónak meg kellett tanulnia manófészket építeni.

MÁSODIK FEJEZET
1.

Az alatt a kilenc év alatt, mire Kabbó és Tanni összeköltözhettek, rengeteg szokatlan dolog történt az erdei manókkal. Addig évszázadokig simogatta őket a meleg szellő, és a kellemes napfény. Finom, érett gyümölcs táplálta a manók testét, a gyönyörű virágok szépsége, a csendes, langyos eső susogása és a kellemes madárdal pedig a lelküket.

Az erdei manók legnagyobb ünnepe az volt, amikor a réten aludtak. Ez a rét egy óriási tisztás volt a gyümölcsfaerdő közepén, oda mentek le egy pihenőnapon. Korán reggel gyülekezni kezdtek, és Kabbó nagyon várta, hogy végre odabújhasson Tannihoz, de a manólány kinevette:
- Nem fogsz hozzám bújni. Ez az egész teljesen másról szól. Mindenki a saját családjával bújik össze. Idegenekkel tilos, pontosabban megszólnak, kinevetnek érte, esetleg el is kergetnek, ha nem veszed észre magad, és az nagy szégyen ám!
- Tanulmányoztam egy könyvből, ami azt írja, hogy akkor a legtökéletesebb egy ilyen alvás, ha összes manónak egyszerre dobban a szíve, de órákig kell összebújni, mire végre sikerül. Viszont megéri, mert nagy élmény. Ha közben nem alszol el.
- Alvás közben nem szabad elaludni? Mi ez a butaság?
- Ha aludni akarsz, azt otthon, egyedül is lehet. Itt az álom és az ébrenlét határán kell maradni.
- Nagyon tudományos könyvet olvastál, de a valóság más. Ne is álmodj rólam.

Kabbó elfogadta, talán beletörődött, illetve bánatában jól teleette magát, aztán leterítették a pokrócokat, rá a plédeket, és leheveredtek. Kabbó kapott egy sötétkék kendőt, amivel beköthette a szemét, aztán amikor elkezdtek dúdolni egy halk altatódalt, próbált nem elaludni és közben nem ébren maradni. Amikor levette a kendőt, mert mindenki ébredezett, és indult hazafelé, akkor döbbent rá, hogy Tanni családja valahogy mégis odakerült melléjük. Kabbó érezte is, hogy valami nagyon ismerős szuszog a hóna alatt, de nem merte elhinni, hogy az aranyhajú kék szemű az.

A következő ilyen ünnepet szétverte a vihar. Szakadt az eső, dörgött, villámlott, mindenki szaladt, ahogy csak bírt, befelé valami száraz helyre. Szerencsére inkább éjjel volt vihar, mindig akkor, amikor nappal nagyon meleg volt.

Annyira meleg, hogy az erdei manók szenvedtek tőle, sokan lyukat ástak a fák gyökerei közé, és oda bújtak a meleg elől. Őket a többiek hegyi manóknak csúfolták. Ezek tűrték, de amikor már azt skandálták a fészeklakók, hogy az üregi manóknak koszos az orruk, mert sarat túrnak vele, csúnya verekedés tört ki. Később sírva kértek tőlük bocsánatot, mert az apró manók már szinte haldokoltak a melegtől. Az üregekbe a sok apró manó, vizeskorsó és sósperec mellé csak néhány dajka fért be.

A nagy hőség után rendszerint jött egy vihar nagy széllel és esővel, ami persze befolyt az üregekbe. A piciket kimentették onnan, a nagyobbacskák pedig futás közben a felnőttektől megtanultak csúnyán káromkodni. Mindenki visszamenekült a manófészkekbe, ahol hinta-palinta várt rá. Erős szél lengette a fák koronáját, a manólakások meg föl-le, jobbra-balra, előre-hátra himbálóztak. A kicsik és a nagyobbacskák élvezték ezt, a felnőtteket sem zavarta, de az öregek hánytak tőle rendesen. Szakadt a kellemetlenül hideg eső, és a manócskák csodálkoztak, hogy azok a kődarabok, amik ilyenkor fültövön vágták őket, lassan vízzé olvadnak a kezük melegétől.

Dörgött az ég, és vakító fénycsíkok ugráltak összevissza a felhők között, bevilágítva az egész erdőt. A dörgést még csak megszokták, de a villámlástól nagyon féltek. Látták ugyanis, amikor egy ilyen villám belecsapott egy fába, és kettéhasította. Az első ilyen fát megsiratták, a másodiknál és a többinél már csak elszomorodtak.

Egyszer csak egy manófészekbe ütött bele egy ilyen.
- Nézd, mi lett azzal a manófészekkel! - mutatta az egyik.
- Elkapta egy fényes csík! Mindjárt kettéhasad.
A manófészek nem hasadt ketté, hanem piros-sárga izgő mozgó szörnyek nőttek rajta, amik egyre nagyobbak lettek, és pillanatok alatt felzabálták az egészet. A tudósok nagy kiabálással mindenkit elzavartak a jelenség közeléből, de ők maguk egyre közelebb merészkedtek hozzá. A manófészekben nem volt senki, szárított, aszalt gyümölcsöket tartottak benne. A sárga szörnyekből szürke és fekete felhők szálltak fel, és ez a füst először kellemes illatú volt, később rettentő büdös.

A sárga szörnyek próbáltak átugrani a szomszéd fára, ahol már manók laktak a fészkekben, és akik most sivalkodva menekültek. Egyik persze visszament a könyveiért, és pont akkor volt bent, amikor egy szörnynek sikerült átugrania, és jó nagyot harapott a gyönyörű, díszes lakókosár egyik oldalába.
- Hagyd már a graszkusba azt a levéltetves könyvet te szerencsétlen! - sikított az egyik manó.
- Gyere ki, mielőtt büdös felhő lesz belőled! - üvöltött a másik.
A tanító (mert az volt) a fogai közt mentette ki élete munkáját, de mire biztonságba helyezte, az otthonából már alig maradt valami.
A szörnyek már a következő manólakást is elérték, a manócskák közben sírtak, sikítottak.

És akkor eleredt az eső. Nem csak csepergett. Néhány óriási csepp csattant, aztán csak úgy zúdult lefelé a víz az égből. Mint kiderült, a sárga szörnyek legnagyobb ellensége a víz. Sziszegve-morogva összehúzódtak kicsire, és elbújtak a manófészkek alá. A tudósok odarohantak, az egyik vízzel próbálta őket locsolni, a másik olajjal. A víztől az egyik szörny kilehelte büdös, fekete lelkét, de a másik az olajtól hirtelen nagy és erős lett a szakadó eső ellenére.
- Suppiájióóóó, így kell ezekkel elbánni! - kiáltotta az, aki a vizet vitte.
- Jaj a ruhám, jaj a hajam, jaj a szemöldököm! - kiáltott az, aki az olajat.

Fél évig tartott az az évszak, amikor nappal nagyon meleg volt, éjjel meg tombolt a vihar, és fél évig az, hogy nappal komor felhők húztak el a Csodálatos Erdő fölött, és szakadt belőlük az eső, éjjel pedig erős, hideg szél fújt. Az erdei manó, ha hideg van, általában felmegy a manófészekbe, és bebújik az alvózsákjába. Ameddig hideg van, nem jön ki. Nem jár dolgozni, koszos és büdös lesz, ennivalója elfogy. Ha kicsinyei vannak, ezt nem teheti meg. Azokat etetni kell, az egészen piciket fürdetni. A hideg fürdetéstől a kicsik megfáznak, és belázasodnak. Orvosok és dajkák rohangáltak mindenfelé. Akik nyáron lementek a fák gyökerei közé, most is lementek, és megpróbáltak valami kunyhót építeni.

Kabbó az iskolában maradt, nem keresett másik munkahelyet. Sokszor a nagypapival együtt tanított, Tanni kutatási eredményeit oktatta, az öreg meg rémtörténeteket mesélt a piros bogyóról. Az előadásokon, amiket már a tornateremben kellett tartani, egyre több felnőtt, sőt öreg manó jelent meg. Mire a nagypapi meghalt, a fiatalok közül kilenc tanítványt sikerült kinevelnie, akik később kiváló orvosok vagy ápolók lettek mind.

Kabbó az elemi iskolából a középiskola helyett rögtön a tanárképzőbe akart tovább menni, de onnan visszazavarták azzal, hogy legalább három szakmát meg kell tanulnia a középiskolában, mert hogy néz már az ki, hogy valaki olyan dolgokat tanít, amit ő maga sem tanult meg rendesen soha.

Híre ment, hogy a tudósok egy tisztásra köveket hordtak össze, és titokban sürögnek-forognak ott valami körül, a tisztás közelében viszont elszánt erdei manók kúsznak-másznak, lopakodnak, kezükben vízzel telt vödrökkel, de nem tudnak közelebb menni, mert a tudósok és az őrök elzavarják őket.

Kabbó egy kicsit kérdezősködött erről, és odament. Egy őr megállította őt, de csak azt nézte, van-e nála vizes vödör. Nem volt. A sárral tapasztott kőkunyhóban egy öreg tudós szunyókált. Kabbó felébresztette őt:
- Azt mondják, hogy egy csodálatos lényt rejtegetsz. Mutasd meg nekem, légy szíves!
- Előbb mondd el, mit hallottál róla - szólt az öreg.
- Azt, hogy veszélyes. Ha kiszabadul, mindent megesz. Téged is, engem is.
- Igen, de ez jól be van zárva, nem kell félni tőle.
- Meg azt, hogy állandóan etetni kell, különben meghal.
- Ez így van. Soha nem alszom, csak szunyókálok, sokszor felriadok és megetetem.
- Nem harapott még meg?
- De, többször is.
- Hagyd éhen halni. Nem kell az nekünk. Sokan félnek tőle.
- Akkor miért akarod annyira megnézni?
- Mert akinek mutattad, az úgy beszélt róla, hogy egyszerűen látnom kell.
- Gyere vissza ma éjjel.
- Nem zavarlak?
- Nem. Úgy is mindig fel kell kelnem hozzá.

Éjjel Kabbó visszament a kunyhóba.
- Vezess, mert nem látok semmit. Hol van?
- Itt, ebben az agyagedényben.
- De hiszen ez... meleg! Hogy fogom látni őt ilyen sötétben?
- Látni fogod. Csak meg ne ijedj tőle.
A tudós leemelte az agyagedény tetejét.

Kabbó sikítása messzire hallatszott az éjszakában.
- Ez világít!
- Bizony!
- És állandóan mozog. Miből van a teste?
- Forró, világító levegőből.
- Mondták, de nem hittem el, ameddig saját két szememmel meg nem láttam. Mikor és hol szerezted?
- Egy nyári zivatar után fogtam, amikor az a villanó dörgés megölte azt a fát, emlékszel?
- Halványan. Engem nem engedtek a közelébe.
- Nem csodálom.
- Mi lesz, ha ez is villan és dörög?
- Nem fog. Ami itt hagyta, az a zivatarhoz tartozik.
- Adnál egy darabot belőle?
- Nem lehet. Ha szétválasztom, az egyik része meghal.
- Talán azért, mert túl kicsi.
- Igen. Egyszer hagytam megnőni, mire leharapott a hajamból és belekapott a ruhámba is. Nagyon veszélyes.
- Miért nem adod tovább?
- Mindenki más hagyná meghalni.
- Te miért nem?
- Mert amikor hideg van, nagyon jó.
- Tudom, halottam róla, melegít.
- Igen, de nem úgy, mint a kabát. Mostanában egy manófészek zárt, és nem fúj át rajta a szél.
- Tudom. Az alvószobánk már nekünk is olyan, mégis fázunk.
- Ez itt bemelegíti ezt az egész házat. Amikor nagyon hideg volt, a legapróbb manókat mindenki ide hozta.
- Nem féltek tőle? Mi a neve?
- Tűz. Féltek, de attól is, hogy a picik megfagynak.
- Én is szeretnék egy ilyet.
- Nem adok. Még megölne.
- Akkor hadd legyek a tanítványod. Ebédet hozok magammal minden nap. Mondj el mindent erről a tűzről. Akarok róla írni egy könyvet.
- Nem!
- Nagyon szeretném!
- Nem!
- Végre kialhatnád magad.
- Hmmm...
- Este lefeküdni, és reggelig egy nagyot aludni.
- Grrrr...
- Gondold meg! Holnap jövök a válaszodért.
Másnap hiába jött vissza. Már ott volt az öreg manó unokája, őt választotta tanítványának.

Kabbó azzal dicsekedett, hogy a középiskolában megtanulta a három legnehezebb foglalkozást: A csecsemőgondozást, a ruhakészítést és a manófészek építést. Tanni a középiskolában tényleg a legnehezebbet, a betegápolást tanulta meg, és onnan az orvosi főiskolára ment tovább.

Végre eltelt a kilenc év, Kabbó és Tanni összeköltöztek, és először is vettek két gyönyörű alvózsákot. Otthon nekiestek késsel, ollóval, szétcincálták mindkettőt, és varrtak belőlük egy jó nagyot. Mindig együtt aludtak és nagyon szerették egymást. Ha valamelyik éjjel a nagy dörgésre felriadt, a másik mindig azt mondta:
- Nem visít, nyugton marad, nem ugrabugrál.
Ezen mindketten nevettek, vagy Kabbó azt mondta:
- Nyugi, már megszoktam a feleségemet.

Az orvosi a manócskáknál is nagyon nehéz. Mivel Kabbó csecsemőgondozást tanult, Tanni is a legkisebbek gyógyítására koncentrált orvosi tanulmányai során, mert így mindent meg tudtak beszélni otthon. Kabbó rájött, hogy a bébifürdetéssel van a gond. Amikor az erdő még csodálatos volt, csak kitettek egy dézsa vizet a napra délelőtt, és késő délutánra, amikor még kellemes meleg volt, langyos víz volt a dézsában, és lehetett fürdetni.
- Most meg fél évig hideg van, és ha egy kis manót fél évig nem fürdetnek, megbetegszik és meghal, ha fürdetik, megfázik, belázasodik és esetleg attól hal meg.

Tanni kitalálta (vagy talán Kabbó mamájától hallotta, mikor az még élt?) hogy az anyamanó a saját szájában melegít egy kis vizet, és kis részét megmossa a babának, és szárazra törli. Sokáig tart egy teljes fürdetés, de a csecsemő nem fázik meg, és mindig tiszta marad. Ilyen újítások miatt vesztek össze vele az öreg orvosok, akik azt sulykolták a tanulókba, hogy hosszú évszázadokig sikeres módszereken változtatni nem szabad.

Mire Tanni megtanulta az gyógyítás alapjait, addigra egy kivétellel magára haragította az összes öreg orvost. Az egy kivétel pont a legnagyobb tekintélyű volt, Tanni ennek köszönhette, hogy nem rúgták ki onnan, még egy egészen rövid időre sem. Az életét persze megkeserítették, és amikor ebbe belefáradt, kifakadt:
- Maga a csodálatos erdő változott meg! Nem csodálatos többé, hanem ellenséges és gonosz! A villámok a fákat ölik meg, a hideg pedig a kis manókat!

Óriási botrány tört ki, és a legöregebb orvos az tanácsolta Tanninak, hogy vegyen ki egy egész hónap szabadságot, mert nagyon durvát mondott. Mire visszajön, addigra talán lecsendesedik a nagy felháborodás.

Alig telt el kilenc nap, egy gyönyörű reggelen Kabbó és Tanni éppen szerelmeskedtek, amikor valaki megrugdosta az ajtót. Mint kiderült Kabbó egyik unokatestvére volt az.
- Mi van már?! Épp a fiamat próbálom összehozni, mire...
- Lány lesz az! - vigyorgott az unokatesó.
- Persze, mert megzavartál! Mi történt, hogy ajtóstól rontasz be mások otthonába?
- Kitört a forradalom. Néhány öreg orvost ma hajnalban tetőtől talpig mustárral kevert reszelt tormával kentek be azok a nők, akiknek egészen kicsi manócskájuk van, mert az egyik kis manó ma éjjel meghalt. Pedig már majdnem meggyógyult Tanni kezei alatt, és elterjedt a hír, hogy sikerült a fiatal doktornőt kiutálni az orvosiról azoknak, akik addig is fújtak rá, és ócsárolták őt új módszerei miatt.
- Ez ráért volna délig.
- Nem, mert visszakövetelik Tannit. Most, azonnal.
- Na jó, mindjárt öltözik és megy, ezt a reggelt már úgyis elvitte a graszkus.
- A... micsoda?
- Graszkus. Általános műveltség. Nézz utána a könyvtárban!
- Én csak a hírhozó vagyok, a bajt nem én csináltam.
- Jó, jó nem haragszom, csak menj már!

Kabbó bement az iskolába. Megnézte a központi naptárat, hogy mit kell aznap tanítania és tanulnia. Persze hogy változott tegnap este óta. Hogy látják éjszaka átírni a naptárat? Na mindegy. Matekot kicsiknek, ezt tudtam. Utána ebéd. Délután két különböző tudóstól meghallgatni a tanárképzőben, hogy mit tanít az úgynevezett tűzről.

A "matekot kicsiknek" nem igazán jött össze. Kabbó lelkesen magyarázott, megszédült, leült, magyarázott tovább, egyszer csak lefordult székről. A kicsik megijedtek.
- Csak nem halt meg?
- Hozzon valaki vizet!
- Szóljon már valaki a tanáriban!
- Itt a víz, de tud-e inni?
- Megyek a tanáriba.

Kabbó magához tért, közben megjött az igazgató.
- Mi történt velem?
- Hoztam egy kis reggelit neked - nyújtott oda egy dobozt az igazgató Kabbónak.
- Köszönöm! Azt hittem, kibírom az ebédig - mosolygott Kabbó, és adott belőle azoknak is, akik szintén nem reggeliztek.

Az ebéd sem úgy jött össze, ahogy gondolta, mert hiába mutatta a megsárgult, olvashatatlan cetlit a konyhás néninek, amire valaha az volt írva, hogy "örökös ingyen ebéd", a új banya (mert valamiért őt is így nevezték a kicsik) csak nézett, hümmögött, és nem tudta, miért mutogat ez a félig tanuló, félig tanár neki egy agyongyötört papírdarabot.
- Nem tudom elolvasni, pénzt kérek.
Kabbónál nem volt pénz, bólintott és elsomfordált, hazaballagott, és otthon megebédelt...
... volna, de már két sarokkal odébb elkapta egy ismerőse, aki behívta és megvendégelte őt egy bőséges ebéddel.

ELSŐ FEJEZET
4.

Az új könyveit nézegető Kabbóhoz visszajött apamanó.
- Nincs tévedés, tanítanod kell az újakat, mint segédtanító.
- Fizetést kapok?
- Igen. Visszaadták a könyveid árát. Az ebéd is ingyenes neked.
- Az eddig is az volt.
- Egyszer-egyszer. De mostantól mindennap.
Kabbó megmutatta az ebédjegyet: "Örökös ingyen ebéd"
- Ezt meg hogy szerezted?
Kabbó elmondta a "mosogatógép" történetét.
- Van még valami - mondta apamanó pajkos mosollyal. - Egy olvasójegy.
- Az mi?
- Korlátlan belépési engedély a könyvtárba.
- Supppiáááájióóóóó! - üvöltött Kabbó.
- Csendesebben! De ezért a könyvtárban takarítanod is kell ám.
- Egyéb jó hír?
- Minden pihenőnapon hazahozhatsz egy olyan könyvet, amiből több van.
- Álmodom.
- Nem álmodsz. Nem ingyen kapod. Másolnod kell érte.
- Hogyan?
- Kapsz egy szép könyvet, meg egy üreset. Év végén visszaadsz kettőt.
- Két egyformát? Képekkel együtt?
- Pontosan!

Az osztályfőnökük Tilla lett. Akik korábban sírva elbúcsúztak tőle, most csak néztek ki a fejükből, és egyik lábukról a másikra álltak.
- Mit vagytok így oda? - kérdezte őket az "új" tanítónéni.
- Mi azt hittük, hogy nem találkozunk többet, csak néha, nagy ünnepeken itt-ott - mondta Kabbó. - Miért nem tetszett mondani, hogy tovább jön velünk az iskolába?
- Én magam sem tudtam. Egyszer csak kaptam egy üzenetet, hogy hívat az iskolaigazgató.
Hivatalosan közölte velem, hogy a tudósok tanácsa küldött nekem egy tanítói oklevelet, és megkérdezte, hogy most, vagy inkább a következő évben akarom elkezdeni az iskolai munkát. Mondtam, hogy most, és tudom, hogy szorít az idő, ezért kérem, segítsen megtenni az első lépéseket. Szóval én magam is elsőéves vagyok itt az iskolában, ezért bánjatok velem kedvesen, és óvatosan.
- Én már másodéves vagyok - kottyantotta el magát Kabbó.
- Akkor kérlek, segíts nekem beilleszkedni.
- Mégis hogyan?
- Mondd el, mit kezdjek veled. Elsősnek már nem vagy jó, mert sokkal többet tudsz, mint ők. Másodikosnak se, mert sok mindent nem tudsz, amit ők már igen. Mondd meg, hogy melyik évfolyamba akarsz járni, és miért?
- A harmadikba.
- És miért?
A legkisebb manócska felkiáltott:
- Mert ott van az aranyhajú, kék szemű...
- Diszkréció, lelkem-bogaram! - dörrent rá Tilla.
A kicsi megijedt ettől a furcsa, idegen szótól, és halkan hozzátette:
- De hát ezt mindenki tudja.
- Akkor is majd Kabbó elmondja, ha akarja - csóválta a fejét Tilla.
- Mert ott van az aranyhajú, kék szemű - mondta Kabbó.
A kicsi vigyorogva a levegőbe bokszolt.
- A szünetben megyünk az igazgatóhoz - mondta Tilla, és elkezdte a tanítási órát.

A igazgató gondterhelten ráncolta a homlokát.
- Ritkán van ilyen tanulónk, és az esete egyedi, ezért nincs rá módszer, hogy hogyan kell őt beintegrálni a többiek közé.
- Nem akarok beintegrálódni! - kiáltott Kabbó, pedig nem is tudta, hogy mit jelent a szó.
- Sejtettem - sóhajtott fel szomorúan az igazgató.
- Szeretnék ugyanúgy járni az iskolába mint eddig. Hol ide, hol oda.
- Összevissza? Ha úgy eszel, hasmenést kapsz. Ha úgy tanulsz, agymenést.
- Akkor kérem, hogy az igazgató úr és Tilla néni készítse el az órarendemet a legjobb tudása szerint.
- Zseniális! - mondta kórusban Tilla és az igazgató.

Kabbó napokig várt, mire kész lett az órarendje, és addig is összevissza járt hol ide, hol oda, még a tanárképző főiskolára is bekéredzkedett egy-egy órára. Azokból az előadásokból persze semmit nem értett, viszont sokat tanult: alázatot, hogy mennyi mindent nem tud még.

Végre elkészült az órarend, és tele volt lyukakkal.
- Ennyi lyukas órám van? Mit kezdjek vele?
- Buta kérdés - kacsintott Tilla.
- Aha! Akkor mehetek összevissza, szabadon. Értem.
- De ami kötelező, az kötelező! És nem fognak mindenhová beengedni.
- Rendben. Az orvosira nem is akartam bemenni.
Kabbó tehát iskolás lett, és elkezdett tanítani is, nem csak tanulni.

Teltek múltak az iskolaévek. Kabbó egyszer még beosont Tanniékhoz, és bebújt a manólány mellé. Tanni ijedtében felvisított, és kiugrott az alvózsákból.
- Hogy képzeled, hogy csak úgy bebújsz mellém?! Ez elképesztő!
- Most mi a baj? Amikor kicsik voltunk...
- Most meg nagyok vagyunk. Nem hiszem, hogy nem érzed a különbséget!
- De hát annyira hiányzol. Menjek és keressek valaki mást?
- Menj, ha akarsz, hülye! De előbb olvasd el a meghívót.
- Melyiket? Tudom már. Amit apád küldött nekem. Itt van valahol.
- Mindig magaddal hordod? Kilenc év alatt olvashatatlan lesz!
- Most sötét van, de mondd, reggel mit nézzek rajta?
- Azt, hogy én is aláírtam. Becsüld meg, mert kevesen kapnak ilyet.
- Tőled? - kérdezte Kabbó, de azonnal tudta, hogy butaságot kérdezett.
- Most sírjak, vagy nevessek? Úgy általában kevesen kapnak bárkitől.

Kabbó meglátogatta a nagyit, és elmondta neki a történetet a kilenc évvel későbbi meghívóról.
A nagyi, aki eddig állandóan csak mosolygott és nevetett, most sírni kezdett.
Kabbó nem értette, és faggatta, hogy miért sír, de hiába. A mami már bömbölt, mint egy csecsemő, és hullt a könnye, mint a záporeső. Kabbó szorosan magához ölelte a vénasszonyt, és duruzsolva kérte, mondja el, hogy mi a bánata.
A nagyi abbahagyta a sírást.
- Ez jól esett. Végre. Eddig nem tudtam sírni, most végre igen.
- Mondd el, ha nem titkos. Miért pont a kilenc éves meghívótól...?
- Apám is küldött egy olyat a nagypapinak. A mienk hétéves volt. Addig sülve-főve együtt voltunk, és mielőtt letelt volna, már számoltuk a napokat. És most bent van a megkukult öregek otthonában. Szörnyű. Mondtam, hogy megyek oda ápolni, de elutasítottak azzal, hogy a szívem szakadna meg, ha mindennap úgy látnám.

Kabbó elmondta Tanninak az esetet.
- Pont ezt kutatom - mondta a manólány. - Már kezd összeállni a kép.
- Segíthetek neked?
- Persze. Látogassuk meg a nagyapádat!
- De hát én még kicsi...
- Hogy mi van?!
- Mindig ezt mondták, amikor meg akartam látogatni.
- Azóta viszont évek teltek el, ha nem vetted volna észre.

Szereztek egy belépési engedélyt a szanatóriumba az egyik tudóstól (korábban ő volt az iskolaigazgatójuk), összekészítették a holmijukat és elindultak. Tanni szigorúan megjegyezte:
- Két alvózsákot hoztunk és külön fogunk aludni!
- Nem kérdeztem - mondta Kabbó.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy magadnak mondod - válaszolta a manófiú gonosz vigyorral.
Tanni fülig vörösödött, és órákig nem szólt hozzá.

Csak akkor, amikor megérkeztek a nagyihoz. Az öreg, csúf manófészek teljesen át volt nedvesedve, már csak egy kis alvókuckó volt benne száraz, abban aludt a mama.
- Jaj drága gyermekeim, inkább nyáron jöttetek volna, most hol fogtok aludni? Amikor én fiatal voltam, mindig jó idő volt, nem ázott át a manófészek, de nem ám!

Félrehívta Kabbót és suttogva mondta neki:
- Nagyon szép menyecskét szereztél, drága kis unokám, de aztán megbecsüld ám!
Tanni is oda jött.
- A temetőbe mentek?
- Még annál is messzebb - mondta Tanni.
- Csak nem oda, ahol a nagyapád van bezárva? - kérdezte a mama Kabbót.
- De igen. Tényleg nagyi, miért van a megkukult öregek otthona még a temetőn is túl?
- Talán azért, mert ami velük történt, az a halálnál is rosszabb. De most van az otthonnak egy új vezetője, aki nagyon elszánt: meg akarja őket gyógyítani. Valami Kottinak hívják.
- Kotti?! - kiáltott fel Kabbó és Tanni egyszerre.
- Ismeritek? Azt beszélik, hogy dajka volt, de a kicsik kirúgták. Az öregekkel viszont jól bánik. Nem velük veszekszik, hanem a tanítókkal és a tudóssal, akihez be van osztva. Írt egy könyvet "Hogyan bánjunk a magányos öregekkel?" címmel. A tudósok elolvasták, és küldtek neki egy tanítói oklevelet. Kotti meg visszaüzent, hogy nem akar tanító lenni, inkább az öregekkel marad. Írt egy új könyvet, amiben a kutatási eredményeit tette közzé, mire meghívót kapott a tudósok Mesterétől... Képzeljétek, azt válaszolta rá, hogy "Nem hagyom itt az öregeket egy percre se. Ha akar valamit, jöjjön ide!" A Mester meg ahelyett, hogy megsértődött volna, összepakolta a cókmókját, és meglátogatta őt a megkukult öregek otthonában.
- Nem alszunk itt - mondta Tanni, de aztán jött egy jégeső és az jobb belátásra bírta.

Kerestek és találtak a büdös manófészekben egy majdnem száraz helyet, és ott próbáltak aludni, nem sok sikerrel. Reggel mondták a mamának, hogy ha itt marad, csak beteg lesz, mire az elkergette őket egy nagy seprűvel.

A következő éjjel a temetőben aludtak egy pihenőhelyen. Kabbónak futkározott a hideg a  hátán, amikor arra gondolt, hogy a környező manófészkekben halottak alusszák örök álmukat. Az éjszaka egyre hidegebb lett. Kabbó talált valami pokrócot, és betakarta vele Tanni alvózsákját, aztán bebújt a sajátjába, és reszketett. "Nem félek, csak fázom" gondolta, mielőtt elaludt volna.

Reggel még csukott szemmel elmosolyodott, mert észrevette, hogy az édes, gyönyörű, kékszemű, aranyhajú, szuszogó puhameleg ott horkol a hóna alatt. "Ha most megpuszilom a fülecskéjét, visítva kiugrik az alvózsákból." - gondolta, és úgy is lett.
- Nem visít, nyugton marad, nem ugrabugrál - mondta kissé csúfolódva Kabbó.
- Nem puszilgat, nem ijesztget! - replikázott Tanni.
- Bújj vissza, de rögtön!
- Melléd nem!
Kabbó gyorsan kimászott, Tanni gyorsan visszabújt.
- Itt a ruhád, dugd be a lábadhoz, hogy átmelegedjen, és öltözz. Miért bújtál mellém?
- Egyszerű: Nagyon fáztam. Öltözz te is gyorsan!
Mindketten jól felöltöztek, ettek valamit, és tovább mentek a szanatórium felé.

Este az irodában hárman voltak: Kabbó, Tanni és Kotti.
- Rájöttem! - kiáltotta Tanni. - Nincs kivétel! Egészen biztos! Kétszer átnéztem mindent.
Kotti leült és csak nézett maga elé. Lassan beszélni kezdett.
- Szóval a pirosbogyó. Azt állítod, hogy mindazok, akik rászoktak, és nem tudtak róla többé lemondani, vénségükre mind egy szálig megkukultak. Ez döbbenetes.
- Ezért jöttem. Erre keresek bizonyítékot.
- És kísérletezni akarsz az öregekkel...
- Gyógyítani akarom őket!
- És ehhez az első lépés...
- ...hogy a baj gyökerét megkeressük - bólogatott Tanni.
- Akkor szerezni kell valahonnan ilyen átkozott pirosbogyót! - szólt közbe Kabbó.
- Van - mondta Tanni határozottan.
- Honnan? - csodálkozott Kabbó.
- Loptam! - csattant fel Tanni.
- Kitől? - kérdezte egyszerre Kotti és Kabbó.
- Apámtól - mondta szomorúan Tanni.
Kotti majdnem elsírta magát.
- Akkor ezért dolgoztál ezen ilyen kétségbeesetten.
- Így van.

A nagyi berontott Kottihoz, és majdnem leordította a haját.
Szegény Kotti halkan, nagy türelemmel próbálta megmagyarázni a helyzetet.
- Értsd meg Mutti, a diagnózis még nem terápia. Hiába tudjuk, hogy a pirosbogyó okozta, meggyógyítani még nem vagyunk képesek. Az orvostudomány mai állása szerint, ha harminc év alatt ment tönkre, harminc év alatt gyógyul meg. Ezeknek az öregeknek viszont nincs harminc évük. Őket már elvesztettük. A fiatalokkal kell megértetni, hogy a pirosbogyó rettenetesen veszélyes.
- Te mondasz ilyet, aki a legjobban értesz hozzá?!
- Pont azért mondom, mert tudom, hogy mit beszélek!
- Akkor is csinálj valamit! Kérlek!
- Mit?!
- Tőlem akár szerelmeskedhetsz is vele, csak gyógyítsd meg valahogy!
Néhány nap múlva a nagypapi meggyógyult, de hogy hogyan és mitől, azt soha nem mondta el a mamának, ő meg nem kérdezte.

Azt viszont elmondta, hogy milyen kukának lenni.
- Egyik nap arra ébredsz, hogy a pirosbogyó nélkül is színes karikákat látsz, és csilingelő hangokat hallasz. Talán meg sem ijedsz, ha valaki már előre mondta neked, hogy ez valamikor bekövetkezik. Ha szólnak hozzád, vagy figyelsz valamire, ezek a képek-hangok egy időre még eltűnnek, de csendben és egyedül újra előjönnek.

Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de én innentől sokat jártam a többiek közé, és rengeteget beszélgettem velük, szinte túl sokat, már unták, ha megláttak, menekültek és elbújtak, de egy valamiről nem beszéltem senkivel soha: a pirosbogyóról. Le sem bukhattam vele, hiszen már nem volt rá szükségem.

Egy reggel arra ébredtem, hogy a színes karikák mögött alig látom a szobámat, nehezen ismerem fel a többiek arcát, és a csilingelő hangoktól nem hallom és nem értem, amit mondanak nekem. Legszivesebben üvöltöttem volna, ezért inkább meg se szólaltam. Igy, és ezért lettem kuka.
- És most? - kérdezte Tanni.
- Iskolába fogok járni, és beköltözünk a város közepébe. Itt hagyjuk ezt a büdös manófészket, jó lesz koporsónak. A mamit már nem arra emlékezteti, hogy milyen boldog volt benne fiatalon, hanem arra, hogy mennyit szomorkodott benne nélkülem egyedül.
- Mit tanulsz az iskolában? - kérdezte Kabbó.
- Tanítok. Én vagyok az egyetlen élő személy, aki visszajött a temetőn túlról.
- Hoppá, tényleg! Képzeld, én is tanítok. A piciket, az iskola házirendjére.
- Akkor holnap ebédeljünk együtt! - mondta egyszerre Kabbó és a nagyapja.

Együtt ebédeltek és ebéd után a nagypapi adott Kabbónak pár szem piros bogyót, hogy egye meg.
Kabbó azt hitte, ott helyben lefordul a székről.
A papa röhögött.
- Edd meg nyugodtan, nem az, aminek látszik.
- Akkor mi?
- Fürtös paradicsom a neve, és teljesen veszélytelen.
- Örülök - mondta Kabbó és átölelte az öreget.
- Hogy?
- Hogy már tudsz nevetni rajta.

ELSŐ FEJEZET
3.

Kabbó kereste Tannit, és végre megtalálta.
- Nem mehetek hozzátok többé - mondta Tanni szomorúan.
Kabbó elszontyolodott.
- De te bármikor eljöhetsz hozzánk, és ott is alhatsz - tette hozzá a lány mosolyogva.
Kabbó vigyorogva a levegőbe bokszolt.
Garró szívesen fogadta, de miután egész nap sülve-főve együtt voltak, megfürödtek és pizsamára öltöztek, megkérdezte, hogy ki, melyik szobába akar aludni.
- Én a bal oldaliban - vágta rá gyorsan Tanni.
Az ajtót rájuk zárták, és amikor Tanni nagyon hisztizett, közölték vele, hogy nem jöhet ki, és az éjjeliszekrényben fedeles éjjeliedény is van. A falon keresztül jó éjszakát kívántak egymásnak, és Kabbó lepihent. Hamar elaludt.

Természetesen arra ébredt, hogy egy édes kis szuszogó puha-meleg alszik a hóna alatt, és halkan horkol. Kabbó már nem is csodálkozott ezen. Cirógatni kezdte az aranyhaját és  puszilgatni a fülecskéit, Tanni meg még jobban hozzá bújt és belemotyogta a párnába:
- Nem visít, nyugton marad, nem ugrabugrál...
- Nyugi, már megszoktam a feleségemet.
Aludtak tovább.
Arra ébredtek, hogy az éjjeliszekrény félremászik a helyéről, és mögötte egy falba vágott nagy, szabályos, ovális lyukon Garró kandikál be:
- Kedves lányom, drága, gyönyörű gyermekem! Miért is pont a bal oldali szobát választottad tegnap este?
- Mert abban van a láda az összes manófészek építő szerszámmal.
- És hol tanultál meg tökéletes ovális lyukat vágni vaksötétben?
- Sehol. Úgy tűnik, a szívem vezette a kezemet.
Kabbó az eset után kapott Garrótól egy hivatalos meghívót...
...kilenc évvel későbbre.

Kabbó minden pihenőnap után bement az iskolába, rögtön az étterembe, és ott megreggelizett.
Volt egy órarendje, ahová fel volt írva, mikor, hová melyik órára ül be.
Már tudott írni, olvasni, számolni, hihetetlen gyorsan tanult, és a többi napokon szenvedett, hogy "evés előtt kezet mosunk, ebéd után aludni kell, visszapakoljuk a játékokat a helyükre" módon ovisnak kell lennie.

Amikor iskolában volt, ebédelni sem jött haza. Amikor először ebédelt bent, azt mondták neki, hogy a reggeli ugyan ingyen van, de az ebédért fizetni kell, otthon meg azt, hogy nem kap pénzt, ebédeljen otthon az ovisokkal. Hazamenni és vissza nagyon fárasztó volt, és a délutáni foglalkozásokról (ének, zene, rajz, tánc, torna, varrás, tudományos előadások, szakkörök) gyakran elkésett.

Egyszer csak támadt egy ötlete.
Odament a banyához (a konyhás nénit becézték így), és mondta neki, hogy pénze ugyan nincs, de szívesen mosogat. A konyhás néni nagyot nevetett, és azt mondta: meg fogod bánni. Kabbó meglátta a mosogatnivalót és megrémült. De a következő alkalommal hozott egy rajzot a néninek (mert mi azért mégse nevezzük úgy őt, mint a rosszcsont kis manók), ahol öt dézsa volt egymás mellett, az ötödikből folyt a víz a negyedikbe, onnan a harmadikba, onnan a másodikba, onnan az elsőbe, az elsőből meg a lefolyóba. Az edények meg az elsőből a másodikba (és így tovább) csúszdán kerültek át. A leírásból kiderül, hogy öten mosogatnak egyszerre, másik öt manó pihen, aztán tízpercenként cserélnek.

A konyhás néni megnézte a rajzot és a leírást, aztán megkérdezte:
- Hányadik évfolyamba is jársz te?
- Ovis vagyok.
- Ezt ugye te rajzoltad és te írtad?
- Igen.
- Akkor én most megyek az igazgatóhoz.
Ezzel elrohant.
Jött vissza és átnyújtott Kabbónak egy borítékot.
- Üzenet az igazgatótól, bontsuk ki, még én se láttam.
Az üzenet rövid volt:
"Örökös ingyen ebéd"

Kabbó sokszor csak futólag találkozgatott Tannival, és amikor kérdezgette a manólány társait, az mondták, hogy Tanni most nem ér rá, mert rengeteget lót-fut, kezében egy kockás füzettel, és öreg manókkal beszélget.
- Miről beszélget velük?
- Nem tudjuk.
- Miért beszélget?
- Mert ez a dolga. Van egy elmélete, és ahhoz gyűjt adatokat.
- Vizsgamunkát majd tizedikben írunk, ő még csak másodikos... - kerekedett ki Kabbó szeme.
- Beszéltem vele erről, és azt mondta, hogy időben kell elkezdeni - mondta az egyik manólány.

Kabbó bement egy délutáni előadásra, főleg, mert Tanni is ott volt.
Bejött egy öreg manó, közölte, hogy a neve Mannó, és a tanító hozzátette, hogy ő lesz az, aki elmagyarázza, miért kell megtanulni azt a sok unalmas részletet az Erdőről, amit elmondott, és elköszönt tőlük.
- Mert mindent az Erdőnek, az erdő növényeinek köszönhetünk. A növények látnak el bennünket ennivalóval, növényekből vannak a ruháink, a cipőink, a bútoraink, az edényeink és a lakásunk - mondta az öreg a kicsiknek.
- A könyveinket is a növényeknek köszönhetjük! - kiáltott a legkisebb. - Amikbe az a sok szép kép és az a sok buta betű van.
- Te vagy a buta! A betűk okosak, a képek csak díszítik a könyveket! - szólt rá egy nagyobb.
- Mit ér egy könyv képek nélkül? - kérdezte a kicsi.
- A tudás a betűkben van, a képek csak szépek.
- Te el tudnál képzelni egy olyan könyvet, amiben nincs más, mint százezer szürke betű?
- El bizony! És el is olvasnám az egészet!
- Én meg nem. Ahhoz, hogy egyáltalán el akarjam olvasni, szép képek kellenek bele.
Az öreg közbeszólt:
- Elég. Később majd vitatkozhattok tovább, de most én, az öreg Mannó manó visszakérem a szót.
A kis manók szégyenkezve megszeppentek, és az öreg folytatta:
- Igen, a könyveink anyagát is az Erdőnek köszönhetjük, de a könyvekben nem a papír és a festék a lényeg, hanem az a rengeteg munka és tudás, amivel elkészítik azokat. Ha könyvet készítesz, előbb írd le a szöveget, és csak utána díszítsd képekkel, hogy szép is legyen, hogy a többiek el is akarják azokat olvasni. Mert hiába írtál akármilyen okosakat, ha azt a többiek nem olvassák el, a tudás bezárva marad a könyvedbe és nem lesz értékes mások számára soha. Egy titok marad, ami csak a tiéd. Az ilyet nem könyvnek, hanem naplónak nevezzük.
- Csodálatos dolog naplót írni! Én már próbáltam - szólt közbe Kabbó.
- Kérek ilyen udvariatlan közbeszólásokat másoktól is!
- Miért? - kérdezte a legidősebb.
- Mert ha nem kapok, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy cserfes kis barátunk nem tud illendően viselkedni - duruzsolta mosolyogva az öreg.
- Csak kérdésre válaszolhatunk? - kérdezte Kabbó.
- Nem, saját gondolataidat is elmondhatod, amikor ott a helye. Ha én, az öreg elhallgatok, és te számolsz hatig, és én még nem szólalok meg. Még udvariasabb, ha előbb körülnézel, mert lehet, hogy más is szólni akar, főleg, ha eggyel korábban is te válaszoltál a fel nem tett kérdéseimre. Én, az öreg manó nem vagyok okosabb mint ti, csak tapasztaltabb és higgadtabb. Azért vagyok itt, hogy terelgessem a gondolataitokat, válaszoljak a kérdéseitekre, és megakadályozzam azt, hogy a vita veszekedéssé fajuljon közöttetek.
- Nagyon köszönjük! - mondták kórusban a manócskák.
- Ez kölcsönös - szólt az öreg.
- Te mit köszönsz nekünk? - kérdezte a legidősebb.
- Köszönöm, hogy itt lehetek közöttetek, és és csekély tudásomat megoszthatom veletek. Letehetem azt, ami nekem már teher, nektek még kincs, és nem kell magammal vinni.
- Hová? - szeppent meg a legkisebb.
- Ne beszéljünk a halálról! - mondta villámló tekintettel Tanni.
- Nem számoltál hatig - emlékeztette a barátnője.
- Te se!
- Rendben. A halálról holnap délután fogok beszélni, de azon a foglalkozáson nem kötelező mindenkinek ott lenni.
- És most?
- Most várunk, amíg azok is összeszedik a gondolataikat, akik ezen a foglalkozáson még meg se szólaltak, és meghallgatjuk őket is. És nem fogadok el tőlük olyat, mint a múltkor. Amikor hárman is azt mondták, hogy "Nincs semmi mondanivalóm." Ti pedig, akik sokat nyüzsögtök, de nem mondhattok el mindent, amit szeretnétek, írjatok naplót, hogy okos gondolataitok ne vesszenek el. A foglalkozás után pedig zenélünk, tudva, hogy a hangszereinket is a növényektől kapjuk, de ne feledjétek, hogy a hangszerekben benne van a hangszerkészítő tudása és munkája is.
A legkisebb szólalt meg:
- Nincs semmi mondanivalóm.
- Megértem és tiszteletben tartom ezt, de gondolj arra, hogy ha te itt rögtön elsőként ilyet mondasz, a következő sokkal könnyebben mondja ugyanazt, és esetleg fontos és értékes gondolata veszik el számunkra.
- Erőltessem, és mondjak valami butaságot?
- Semmiképp! Csak ne szólalj meg elsőnek, ha nem tudsz mit mondani. Udvarias mosollyal ints, hogy mehet tovább a szó, beszéljen más.
- Beszéljünk a halálról! - mondta vigyorogva a legnagyobb.
- Nem fogunk - mondta komoran az öreg. - Szavaid sértik azt, aki nem akart róla hallani. Holnap délután várlak, addig szedd össze a gondolataidat és a kérdéseidet.
- Rendben.

Közelebb jött a többiekhez az, aki addig nem szólalt meg.
- A könyvekről volt szó. Beszélj nekünk arról a könyvről, amiből zenélni fogunk.
- Nem fogok, mert annyira be tudok lelkesedni, ha könyvekről beszélek, hogy nem maradna időnk zenélni. Tartok majd a legközelebbi pihenőnapon egy előadást a nagyobbacska manóknak, de azt ti kisebbek még unnátok.
- Hol lesz, mikor lesz?
- Mi is meg szeretnénk hallgatni!
- Nem lehet, mert kirándulással lesz egybekötve, és lemegyünk a rétre, később a folyópartra.
- Juj de izgi! Mi is menni akarunk! - kiabált az összes kismanó.
- Eljön majd annak is az ideje. Még itt, a lombkoronában, a manófészkek között sem tudtok jól tájékozódni. Ha kéritek, nektek is tartok majd egy kiselőadást a könyvekről. Mondjuk holnap délután.
- De hát akkor... a halálról...
- A kettő összefügg, és mint mondtam, nem kell mindenkinek ott lenni, de a két téma egy előadás keretében lesz megbeszélve.
- Hogyan függ össze a kettő?
- Ne beszéljünk róla! - mondta haragos tekintettel Tanni.
- Egy mondatot kérek csak, mert addig nem tudom eldönteni, hogy ott akarok-e lenni.
- Egy mondatot szabad? - kérdezte Mannó.
- Befogom a fülem - mondta Tanni.
- Hülye! - szólt rá a kicsi.
- Büntit kapsz, ha hülyézel! - mondta a legnagyobb.
Az öreg manó közbeszólt:
- Hülyézni tilos. Akkor is, ha jogos.
- Miért lenne jogos?
- Mert csak egy mondatot kért.
- És?
- Lehet, hogy életed egyik legfontosabb mondatát szalasztod el, ha befogod a füled.
- Hát akkor halljuk azt a fontos mondatot! - mondta Tanni.
- Aki meghal úgy, hogy egyetlen könyvet sem írt, abból utána semmi nem marad.
Hosszú csend ereszkedett közéjük.
Tanni szólalt meg először:
- Mégis itt akarok lenni veletek holnap délután.

Tanni az előadás után gyorsan elköszönt Kabbótól, és elrohant.
A következő ilyen foglalkozáson beszélgettek a halálról, Kabbó is megemlítette, hogy járt a nagyival a temetőben, és kiderült, hogy Kabbó elhunyt rokonai soha nem írtak semmiféle könyvet. Mások viszont igen. Kabbó elmesélte a nagymamájától hallott vicces történeteket a megboldogultakról, és ezzel megbotránkoztatta a társait, anélkül, hogy ezt észrevette volna.

Mannóval együtt bementek a könyvtárba. Előtte az öreg elmondta azoknak, akik most voltak ott először, hogy ünneplő ruhában jöjjenek, ott fehér, tiszta bolyhos papucsot kapnak, aztán kézmosás van, és pár perc tökéletes csend az előtérben. Odabent csak suttogva szabad beszélni, és bármi kérdés van, azt utána, idekint tegyék fel.

Kabbó nézte a sok gyönyörű kincset (a könyveket), Mannó pedig szedte le a polcról, és adta oda nekik, mindenkinek egyet-egyet, és lehetett cserélgetni egymás között. Kabbó nem akarta odaadni az elsőt, mert elkezdte olvasni, de elszedték tőle, pont annál a résznél, hogy "...a hegyi manók...", és tovább adták. Kabbó legszívesebben üvöltött volna, de suttogva nem lehet üvölteni, ezért inkább csendben maradt.

Kimentek a könyvtárból, és végre lehetett hangosan beszélni.
- A hegyi manókról szóló mendemonda csak mese! - mondta szigorúan Mannó.
- De...
- És aki mást állít, annak elment az esze! - folytatta az öreg, mintha verset mondott volna.
Kabbó elszomorodott. Pedig már azt hitte...
- Még hogy hegyi manók! Sötét és nedves helyen? Bogarak és csúszómászók között?! Jegyezzétek meg: Manó kizárólag erdőben élhet. Az Erdő gyümölcsökkel táplál minket. Gyümölcsökkel és nem gombákkal vagy férgekkel! Ruha terem a bokorban, csak egy kicsit fel kell dolgozni. Manófészkek nőnek a fákon, csak egy kis észt, meg egy kis munkát kell hozzátenni, hogy szépek legyenek. Mindent megkapunk az Erdőtől. Mindent!
- Akkor manók csak itt vannak, sehol máshol? - kérdezte halkan Kabbó.
- Én ezt nem mondtam - enyhült meg az öreg. - Rengeteg erdő lehet még a világon itt-ott. Akár az óriási vizek túlsó partján is. Tőlem akár feketék is lehetnek azok a manók, de hogy erdőben élnek, az biztos!

Mannó nyáron egy rövid betegség után meghalt. Nagyon öreg volt már, szerették őt és megsiratták. Utolsó kívánsága az volt, hogy azt az ősrégi manófészket alakítsák át sírhellyé, amiben egész életében lakott. Ez felvetett némi problémát, a szomszédok ugyanis kissé nehezen vették tudomásul, hogy amikor kérdezik őket, hogy hol laknak, ezentúl nem azt kell mondani, hogy egy nem túl jó, de azért még lakható helyen, hanem azt, hogy a temető mellett. Ilyenkor a környék gyorsan elnéptelenedik. Az öreg manófészkek kriptává válnak, a szépek pedig pihenőhellyé azoknak, akik messziről jönnek, hogy a szeretteikre emlékezzenek.

Ahogy ilyenkor szokás, kihirdették, hogy az öreg manófészekből minden mozdíthatót vihet bárki, mert a család az értékeket már elszállította. Jöttek néhányan, és csendben, mély tisztelettel az elhunyt iránt elhordtak mindent, csak a falak maradtak.

Tanni korábban még beszélt Mannóval, pedig a többiek azt mondták rá, hogy nincs már észnél, csak a szája jár szegénynek. Csak suttogott, és Tanni nagyon figyelt rá.
- Várd meg, amíg mindent elvisznek, aztán vágj egy ovális lyukat a falba, és keresd a kincset. Ha a kezedet a szíved vezeti, megtalálod. Csak annak mutasd meg, akit nagyon szeretsz.

Tanni a falban egy könyvet talált a hegyi manókról. Megmutatta az apjának, akinek nem tetszett, csak a fejét csóválta:
- Inkább hagytad volna ott. Még bajt hoz rád.
- Csak ha komolyan veszem.
- Te mindent túl komolyan veszel. Rejtsd el valahová, és senki másnak ne mutasd meg.

Kabbónak azért mégis megmutatta.
Kabbó döbbenten olvasta titokban újra és újra egész nap, reggeltől sötétedésig.
-.-.-.-.-.-.-
Az Óperenciás tengerbe ömlő folyó partján, a tengertől nem messze, egy hegy belsejében manócskák éltek. A hegy belül nagyon szép volt, rengeteg apró barlang, folyosó, csörgedező patakok, kis tavak. A hegy üvegszerű anyagán nappal átszűrődött a fény, így odabent ilyenkor nem volt teljesen sötét. Amikor egy résen vékony sugárban besütött a napocska, gyönyörűen ragyogott a sok cseppkő és kristály. A hegyi manók nagyon szerették szép és titokzatos otthonukat. Sokat veszekedtek, de ha egy idősebb, okosabb, vagy erősebb rájuk szólt, hamar kibékültek. Semmit sem tudtak a tengeri manókról. Volt ugyan néhány ősrégi meséjük az úgynevezett erdei manókról, de hogy ők kik lehetnek, és hol laknak, azt nem tudta a hegyi manók közül senki.

Hosszú évszázadokig minden nyáron végigvonultak a hegy melletti folyó völgyében, és egészen az Óperenciás tengerig összeszedtek és megettek minden ehetőt. Az állatokat nem ölték meg, de a madárfészkeket kirabolták, mert nagyon szerették a tojást. Amíg kevesen voltak, a terület bőven ellátta őket minden jóval, de ahogy egyre többen lettek, a völgy már túl kicsi lett nekik. Volt köztük egy manó, aki azt mondta, hogy nem szabad többé kirabolni a völgyet, inkább minden tavasszal el kellene ásni magvakat és gyökereket. Csak azt kellene összegyűjteni és felhalmozni, ami ezekből kihajt, és őszre megterem. A többiek kinevették őt. Azt mondták rá, hogy az is bolond, aki nem megeszi, hanem elássa az ételt.

A Manóhegy körül néha tüskés hátú, manó méretű gyíkok kóboroltak. A hegyi manók megfigyelték, hogy általában növényeket esznek, de nagyon veszélyesek, mert ha éhesek, a magányos manót is megkergetik, és a kis manókra szinte vadásznak. Tüskés hátuk miatt a gyíkokat a hegyi manócskák rossz süniknek nevezték. Sok manó ugyan el tudott kergetni néhány rossz sünit, és bent, a hegyben biztonságban voltak tőlük, de ha túl sokan jöttek a völgybe, mindent megettek, és a manócskák éheztek miattuk.

Az egyik hegyi manó egyszer azzal dicsekedett, hogy ő húsz rossz sünit is el tud kergetni egyedül! A többiek kinevették. A duzzogó manó nagy, színes szárnyakat készített magának, és leugrott a hegy tetejéről. Nagyon félt, hogy összetöri magát, ezért sivalkodott, ahogy a torkán kifért. A rossz sünik meglátták a sivalkodó, repülő manót, és pánikszerűen elmenekültek a völgyből. Mire nagy sokára visszajöttek, minden hegyi manó szárnyakat készített magának. Ha le is zuhant kezdetben valaki, senki sem halt meg, mert a nagy szárnyak lassították az esését. A nagy repülés a hegyi manók legnagyobb ünnepe lett. Minden évben megrendezték a versenyeket, és a győztest miniszterré választották. A miniszterek királyt választottak maguk közül és szolgákat toboroztak.
-.-.-.-.-.-.-
Eddig a mese, és a könyvben semmi kép, csak rajzok, színek nélkül, mintha... mintha nem is erdei manó rajzolta volna. A manóknak túl kicsi füleket és túl nagy szemeket rajzolt valaki. Rémes! Ilyen manó nincs is. Kabbó gyorsan becsukta a könyvet, és visszaadta Tanninak.

Másnap Tilla, a dajka elköszönt Kabbóéktól, és búcsúzóul közölte, hogy mindenki iskolaérett lett, viselkedjenek jól, mert ha nem, szégyent hoznak rá.
Nagy sírás-rívás és búcsúzkodás kezdődött, közben előkerültek azok az ajándékok, gyümölcsök és virágok, amiket a szülők már előző nap összekészítettek neki.

Kabbónak nem kellett beiratkoznia az iskolába, hiszen azt már az előző évben megtette, és teljesen más tankönyveket kapott, mint a társai.
- Méregdrága volt, vigyázz rá! - mondta apamanó.
- Mást kaptam, mint a többiek. Számolás helyett például ilyet.
- Itt valami tévedés van - mondta apamanó, és elsietett.
Megérkezett Tanni.
- Voltam az igazgatóiban, és na, kit láttam? Tippelj!
- Kottit.
- Ki az a Kotti? Ja, már emlékszem! Ő az a dajka, akit kirúgtatok. Nem, nem őt.
- Ne mondd ilyen csúnyán. Kit láttál akkor?
- Tillát. Rólad beszélt. Azt, hogy elsőben te már csak tanítani tudsz, tanulni nem.
- Azért kaptam ezt a furcsa könyvet?
- Mutasd! Hogyan tanítsunk számolást kicsiknek?
- A másik kettő is ilyen.
- Pedig te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy taníts másokat.
- Meg akkor fizetést kellene adniuk.
- Jól mondod, és ebből ne engedj! - kacsintott rá Tanni.
Jót nevettek ezen mind a ketten.

ELSŐ FEJEZET
2.

Kabbó az igazgatói manófészekben csak várt, és várt, és várt...
A sürgős szükség gyötörte felnőtt manó csak nem jött.
- Úgy látom egyedül kell boldogulnod - mondta végül az igazgató. - Menj le egy emelettel lejjebb, ott keresd meg azt az ajtót, ahol egy ilyen van kirakva - mutatott egy papírlapot számokkal - várd meg, amíg kijönnek, aztán menj be, és kérd meg a tanítót, hogy megnézhesd a következő tanítási órát. Ha megengedi, maradj ott, ha nem, gyere vissza ide.
- Ha azt mondom, hogy az igazgató küldött...
- Pont ez a lényeg.
- Mi?
- Hogy megengedi-e anélkül.
- Szóval ne mondjam el neki.
- Csak ha kérdezi.
- Jó. Mire ügyeljek még?
- Figyeld, hogy mit tanulnak a többiek, de ne szólj bele, ne is kérdezz, mintha ott se lennél. Aztán gyere vissza, mert ki fogom kérdezni, hogy mit sikerült megjegyezni, megérteni abból, amit a többiek tanultak.

Kabbó elindult, de lassan, kicsit várt, kicsit nézelődött, hátha előkerül a kísérője, de hiába. Lement a csigalépcsőn, végig a folyosón, és nézegette az ajtókat. Végre megtalálta a lapot a számokkal, és ott csendben várakozott. Lassan múlt az idő, de volt látnivaló bőven. Fogasok manósapkákkal, polcok könyvekkel, kis asztalkákon kosarak, zsákok, táskák...

Odabentről hirtelen zsongás, nevetés, beszélgetés hallatszott ki, bent elhúztak egy függönyt, az ajtó felpattant, és rengeteg kisebb-nagyobb manó tódult ki a teremből. Valahol a tömeg közepén például az a kék szemű, aranyhajú, akit Kabbó annyira megbámult. Az utolsó is kijött, rámosolygott Kabbóra, betette maga mögött az ajtót és tovább ment. Alig eltűnt a forduló mögött, Kabbó berontott a terembe, meglátta a tanítót és egy szuszra megkérdezte tőle:
- Tanítóbácsikérem_kivoltazaz_aranyhajúkékszemű...?

Itt elhallgatott, mert a tanító nagyon nézte őt, szinte felnyársalta a tekintetével. Amikor végre megszólalt, valahogy nagyon lassan kezdett beszélni:
- Kimegy... cipőtvált... sapkát fogasra... kopog... bejön... köszön.
Kabbó behúzta a nyakát, és kimenekült. Cipőt vált? Mire? Meglátta a bolyhos papucsokat. Aha. Na lássuk. Saját cipőjét a pad alá, felette fogas, manósapkát rá, kopogott, várt.
- Szabad!
Bement. Köszönt. Elmondta, hogy megnézné a következő tanítási órát.
- És mi van az aranyhajú kék szeművel?
Kabbó fülig vörösödött, és a tanító megkegyelmezett neki, nem firtatta tovább az előbbi berobbanásának részleteit. Kabbó nagyon szégyellte magát és beült a sarokba.

Megjöttek a többiek és megkezdődött a tanítás. Kabbó végig nagyon figyelt, aztán elköszönt a tanítótól és a szép, fehér, bolyhos papucsban betipegett az igazgatóhoz, aki így fogadta:
- Jó a cipőd. Én annak idején rózsaszínűben mentem be az igazgatóhoz. Mit jegyeztél meg a tananyagból?
- Kék szemű, aranyhajú, bolyhos cipő, orrom vérzik, végem van.
- Nem ezt kérdeztem. Mindenkit érhet baleset.
- De így szégyent hoztam apámra.
- Ha nem jegyeztél meg semmit abból, amiről a többiek tanultak, akkor igen.
- Azokról a számokról, amik úgy keletkeznek, hogy az egyszerű számokat önmagukkal szorozzuk, mintha egy egyenlően négyoldalú területen kirakható egyforma kis lapokat számolnánk meg, például a kétszer kettő, a háromszor három, a négyszer négy, vagy az ötször öt, tehát a négy, a kilenc, a tizenhat, a huszonöt, és így tovább és így tovább, amiket ha sorba rakunk, akkor öttel, héttel, kilenccel, tizeneggyel, tizenhárommal, tehát mindig kettővel nagyobbal nagyobb mint az előző szám...
Az igazgató döbbenten leült... volna, de nagy robajjal melléült a székének, és bezuhant az asztal alá.

Kabbó óvatosan odamerészkedett, és megszeppenve kérdezte:
- Segíthetek? Nem ütötte meg magát?
- Jól vagyok - mondta az igazgató, és előmászott. - Keresd meg az apádat. Mondd meg neki, hogy ezentúl minden pihenőnap utáni napon bemehetsz egy órára bárhová.

- Hogy ment? Ugye nem hoztál szégyent rám? - kérdezte apamanó.
- Remélem nem - mondta Kabbó, mert eszébe jutott a kimegy-kopog-bejön-köszön.
- Üzenet van?
- Minden pihenőnap után bejöhetek egy órára.
Apamanó vigyorogva a levegőbe bokszolt.
- Most menjünk haza - mondta nyűgösen Kabbó.
- Várunk.
- Mire?
- Kire.
- Kire?
- A volt iskolatársamra.
- Akivel mindig is utáltátok egymást
- Szeretjük egymást.
- Akkor mi ez az állandó szurka-piszka?
- A barátságunk része.
- Nem bántjátok meg egymást vele?
- Nem. Pontosan érezzük, hogy hol a határ és soha nem lépjük át.
- És most?
- Végre megérkezett a volt iskolatársam.
Kabbó megfordult.
Az idegen jött...
...kézen fogva az aranyhajúval!

- Tanni, a lányom - mondta az idegen.
Kabbó csak dadogni tudott:
- Ka... Ka... Ka...
- Kaka? - kérdezte a lány.
Kabbó azt hitte, nem éli túl.
Tanni apja nyüszítve röhögött.
- Kabbó, a fiam - segített apamanó. - És nem vicces.
- Apja lánya - mondta mosolyogva a másik.
- Látszik - mondta apamanó.
A másik apa arcáról lefagyott a mosoly.
- Ezt hogy érted?
- Mielőtt baj lenne, kiengesztelhetlek? - kérdezte Tanni Kabbót.
- Kabbó vagyok. És szerintem nagyon vicces. Tessék, engesztelj ki.
Tanni odalépett hozzá, és megpuszilta az arcát. Aztán odaszólt az apjának:
- Velünk jön.
Most apamanónak fagyott le az arcáról a mosoly.
- Hová?
Kabbó közben már nem tudta, hogy álmodik-e, mert valahogy túl sok minden történt vele nagyon rövid idő alatt. Meglátta ezt a gyönyörűt, aztán betört az orra, kizavarták, hogy jöjjön be újra, kiderült róla, hogy matekzseni, és bejárhat az iskolába, és végül most kapott egy puszit. Összecsukott.
Apamanó felnyalábolta őt (fáradt a kicsike), közben Tanninak odasúgta az apja:
- Én mondtam, hogy végzetes hatással vagy rá.
- Apa ne hülyülj már!
- Mások előtt nem tűröm, hogy ilyet mondj, de amúgy bocsi.
- Viszem haza - mondta apamanó.
- Mondom, velünk jön - ismételte nyomatékosan Tanni.
- Kizárt - replikázott apamanó. - Még egy-két puszi, és vége. Az anyja meg engem öl meg. Miért menne veletek?
- Tanni holnap 2000 napos. Szülinapi parti. Meghívjuk hozzánk.

Apamanó odaadta a másik manóapának Kabbót.
- Akkor vidd.
Tanni vigyorogva a levegőbe bokszolt. Apamanó a fejét csóválta.
- Még a végén rokonok leszünk.
- Na még csak a' hiányzik! - hőkölt hátra tettetett ijedséggel a másik.
- Jót ne halljak rólad! - búcsúzott tőlük apamanó.
- Holnap este gyere el a fiadért.
- Jó az ott nálad - vigyorgott apamanó.
- Így van, de azért csak gyere.

Kabbó nyöszörgött. Az apja odahajolt hozzá.
- Mit mond? - kérdezte aggódva Tanni.
- Hogy még be sem mutatkozott az, aki magával viszi.
- Ne! Tudod, milyen hülye nevem van.
- Essünk túl rajta.
- Muszáj?
- Akkor én mondjam meg neki?
- Kakka Garró - sóhajtott fel Tanni apja.
Kabbó rázkódni kezdett.
- Vajon miért sír? - kérdezte ijedten Tanni.
- Görcsöt kapott? - lepődött meg apamanó.
- Szerintem a fáradságtól már alig él, de annyi ereje még van, hogy kiröhögje a másikat.
- Apja fia!
- Látszik...
- Ezt hogy érted?
Nagyot nevettek mind a ketten.
-  Na pá, mert sose érünk haza.

Otthon finom gyümölcssalátával várta őket Zinni, Tanni anyukája. Kabbó elmondta, hogy mi történt vele egész nap, és amikor ahhoz a részhez ért, hogy Garró nem tudta őt elkísérni az igazgatóhoz, mert... akkor Garró kézzel-lábbal integetni kezdett, hogy hallgasson már, ne mondja tovább, de hiába.
Kabbó legnagyobb megrökönyödésére Zinni ütni-vágni kezdte Garrót, csépelte, csak úgy porzott, az meg nem ütött vissza, hanem inkább kicsire összegömbölyödött, és biztos nem fájt neki, mert a felesége valami párnával, vagy mivel ütötte őt:
- Piros bogyó?! Nesze! Nesze! Nem szégyelled magad?!
Kabbó leginkább azon csodálkozott, miért kell megszégyeníteni a lánya és pláne egy idegen manógyerek előtt a férjét egy hasmenés miatt.

Tanni később megmagyarázta:
- A piros bogyó egy nagyon furcsa és veszélyes dolog lehet. Mi manógyerekek csak gyomorrontást kapunk tőle, amikor a nagyobbacskák titokban megkínálnak vele, de a felnőttek állítólag mindenféle színes karikákat látnak, és csilingelő hangokat hallanak, ha megeszik.

Kabbó fürdés után kapott egy nagy pizsamát (térdig-könyékig felhajtották, de még így is lógott rajta) aztán ágyba fektették (és nem alvózsákba, ami rettentő furcsa volt), még hallotta kintről, hogy: "Adhatok neki puszit?"---"Szó sem lehet róla!", aztán csend lett. Nem tudott rögtön elaludni, pedig sötét volt, mert azok a manófészkek, amikben Tanniék aludtak, teljesen zártak voltak, azt mondták rá azért, hogy ne essen be egy csepp eső se, akármilyen erős szél van. Kabbó most Tanni helyén aludt, Tanni pedig odaát a szüleinél.

Kabbó arra ébredt, hogy erős szél rázza a manófészket, és odakint szakad az eső. Egy idő után megszokta a himbálózást és visszaaludt. Félálomban még hallott néhány nagy reccsenést és dörgést (de fura álmom van), de annyira fáradt volt már, hogy nem ébredt fel teljesen.

Csak reggel.
Alvózsákban volt, pedig nem is úgy aludt el. Tudta, hogy nem otthon van, de akkor hol? Gyönyörű szépet álmodott valami aranyhajú kék szeműről. Még nem nyitotta ki a szemét, hátha tovább álmodhat... De várjunk csak! Mi ez a szuszogó puha-meleg, ami befúrta magát a hóna alá?
Megnézte.
Tanni volt az.
Kabbó ijedtében felvisított, és kiugrott az alvózsákból.
Tanni felébredt.
- Mi a baj?
- Hogy képzeled, hogy csak úgy bebújsz mellém?!
- Ez a gond? Éjjel vihar volt, még villámlott is! Nagyon féltem. Bebújtam anyu mellé, de azt mondta, hogy menjek vissza a saját ágyamba, aztán apuhoz próbáltam, de azt mondta, hogy már nagy vagyok. Visszakérdeztem, hogy ezt komolyan gondolja-e, és azt mondta, hogy igen. Ez adta az ötletet, hogy átjöjjek hozzád.
- Alvózsákkal együtt?
- Persze. Kicsit nehéz volt magunkra húzni, de így már biztonságban éreztem magam, és már aludtam is. Te miért ugrottál akkorát az előbb?
- Még sosem aludtam lánnyal!
- Ennyire rossz?
- Csak megijedtem. A nagyobbacskák azt mondták, hogy szörnyű következménye lehet.
- Például?
- Elvesztem a szabadságomat.
- Hogy mit?!
- A szabadságomat. Mert utána másik lányra rá se nézhetek.
Tanni nevetett, mit nevetett, szívből kacagott, a könnye is hullott.

Bejött Zinni.
- Remélem, nem aludtatok együtt.
- Miért, mi van abban? Különben is: Mi ahhoz még kicsik vagyunk.
- Kérsz egy pofont?
- Kérem, ne bántsa! Nem csináltam vele semmit.
Zinni röhögött.
- Nem, dehogy, a szemtelensége miatt kapná.
- Kapná?
- De a vendégünkre való tekintettel az előadás elmarad, igaz?
- A születésnapodra való tekintettel marad el.
- Én nem hoztam semmi ajándékot! - mondta rémült arccal Kabbó.
- Te magad vagy az ajándék - szólt közbe Tanni.
- Na indulás rendet rakni, teríteni, mert nemsoká jönnek a vendégek - mondta Zinni szigorúan.

Rohangálni kezdett mindenki, és gyorsan átpakolt mindent máshová, mint ahol volt. Rengeteg ennivalót szedtek elő valahonnan, és szétporciózták a legszebb, legdíszesebb tányérokra és tálcákra. Kabbóra ügyet sem vetettek, aki ide-oda bújt, hogy átöltözzön a brutális méretű pizsamából a saját ruhájába, de Tanni valahogy mindenhol megtalálta, egészen addig, amíg az anyukája véletlenül be nem zárta valahova.

Végre lerogytak a terített asztal mellé, hogy kilihegjék magukat, de bezúdultak a vendégek. Valami elképesztő mennyiségű ajándékot hoztak, amit a reggeli közben bontogattak, minden ajándékhoz versike is dukált, aztán vidám zene szólalt meg, mert az ajándékok között hangszerek is voltak.
- Moso-gatás-férfi-munka-moso-gatás-férfi-munka! - skandálták a manólányok és asszonyok.
Kabbó beállt a dézsa mellé, és derekasan munkához látott.
- ...mert a mai fiataloknak fogalmuk sincs az igazi házasságról! Rögtön ágyba bújnak! - hallotta az egyik nagybácsit, aki úgy látszik, túladagolta magának az alkoholtartalmú gyümölcslevet, amit csak felnőtteknek volt szabad inni, nekik is csak olyan ünnepeken, mint például ez a születésnap.
Kabbónak égnek állt a haja, amikor meghallotta, hogy Tanni szól vissza az öregnek:
- Hiába. Ha a lány bebújik a fiú mellé, a fiú kiugrik a lány mellől!
- Miért ugrana ki? Legfeljebb ha kap egy mélyütést!
A harsány röhögés közben Kabbónak olyan vörös és forró lett a feje, hogy komolyan fontolgatni kezdte, hogy benyomja-e a dézsába, az öblítővízbe, az edények közé.

A szülinapi buli délutánig tartott, megjött apamanó, és indulni kellett haza.
- Találkozunk az iskolában! - kiáltotta oda Kabbó Tanninak búcsúzóul.

Aztán csak nem találkoztak. Kabbó először azt hitte, hogy csak bemegy az iskolába, és keresnie sem kell, Tanni ott lesz. Hiszen a lány már egy éve iskolába jár, meg tudja találni őt, ha akarja. Nem így lett. A következő alkalommal már komolyan keresni kezdte, de hiába. Rá kellett jönnie, hogy az iskola óriási, szinte egy külön város.

Ráesteledett, mire rászánta magát, hogy kérdezősködjön, de úgy érezte hiába, már úgyis hazament a lány.
- Tudodmár_kiaza_kékszemű_aranyhajú? - szólalt meg valaki hirtelen Kabbó mögött.
- Már feleségül is vettem, legalább is együtt aludtunk - felelte Kabbó, és csak utána nézte meg, hogy kinek mondja.
A matematikatanár volt az.
- Szóval nem csak matekból vagy jó - mondta az öreg egy kimegy-kopog-bejön-köszön tekintettel.
Kabbó meg égett, mint egy rongybaba a szenes kályhában.

Hazament, és dühös volt magára. Elhatározta, hogy másnap meglátogatja Tanniékat.
Vacsorázott, megfürdött és azonnal ment aludni, hogy minél gyorsabban másnap legyen.
Mielőtt elszenderült volna, arra gondolt, hogy ha vihar lenne, és ott lenne náluk, vagy ő itt, újra összebújhatnának. Mosolyogva aludt el.

Arra ébredt, hogy valaki befúrta magát a hóna alá, és halkan horkol.
Ijedtében felvisított, de valaki elkapta, és szorosan átölelte, mielőtt kiugrott volna az alvózsákból.
Odaát, a másik szobában mocorgás volt, és manó anyu jött be.
- Rosszat álmodtál? - kérdezte.
Kabbó nem tudott neki válaszolni, csak a szeme guvadt ki, mert egy kis tenyér a szájára tapadt.
- Alszol?
- Ühüm - válaszolta helyette Tanni.
- Akkor hogyan beszélsz? Na mindegy. Majd holnap elmondod, hogy mit álmodtál.
Kabbó végre kapott levegőt.
- Hogy kerülsz ide? - suttogta Kabbó.
- Mit ugrabugrálsz? - kérdezett vissza suttogva Tanni.
- Még nem szoktam meg a feleségemet.
- Hülye!
- Aki mondja. Mikor jöttél?
- Az előbb.
- Éjjel? Egyedül? Sötétben a város másik végéről? Normális vagy?
- Nem. Hiányoztál. Nem tudtam iskolába menni, mert beteg voltam.
- Mi bajod volt?
- A szülinapi partin mindenfélét összevissza ettem.
- Piros bogyót?
- Rossz vicc.
Összebújtak, és aludtak tovább.

Még sötét volt, amikor újra felébredtek.
- Ha otthon észreveszik, hogy eltűntél, halálra aggódják magukat, azt hiszik, hogy lezuhantál, kitörted a nyakadat, és megettek a tüskés disznók. Lehet, hogy már el is sirattak.
- Nem sirattuk el - szólalt meg egy hang a sötétből.
- Apa?! Hogy kerülsz ide? - kérdezte boldogan Tanni.
- Érted jöttem - morogta Garró.
- Hogy találtad ki hogy itt vagyok?
- Bekapcsoltam az agyamat.
- Mi lesz a büntetésem?
- Egy kis dorgálással megúszod.
- Mikor indulunk?
- Most.
- Még sötét van.
- Idefelé nem zavart.
- Nem várhatunk reggelig? - mondta kicsit nyafogva Tanni.
- Nem. Ez is része a büntetésednek. Meg botrány is lenne otthon.
- Botrány? De hát én még kicsi vagyok.
- Miattam lenne botrány. Én sem szóltam senkinek, csak jöttem. Na, induljunk.
Összekészülődtek, és elindultak haza.

azért figyelek, mégha csendben is vagyok

...egy erdei manónak kicsi szeme, méghozzá manószeme van és nagy fülei, kézzel kell rajzolni és nem szemből, a jó manónak szép a mosolya de nem bárgyú, szóval kellene nekem egy társ, aki tud rajzolni.
Most visszamegyek a kaptafához, és írom a mesét.

Hosszú meserészeket be tudok rakni, az első például kinyomtatva 5 oldal.
Tudok manóneveket-manófejeket generálni géppel, egyik rondább, mint a másik.
Kabbót én is szeretném látni, de amiket rajzolgattam, mind jellegtelen, bárgyú vagy giccses.
Negatív szereplőket, gonosz manókat tudnék rajzolni.
Most próbálok saját gépről feltölteni valami képet.

Ez is olyan mint a Képfeltöltés_hu, gondolom. Kabbó, első próbálkozás, de