Mi a manó?

Boldog új évet az unokáknak!

Trikkáék leértek a tengerpartra. Elég meredek út volt, a gép megcsúszott, mindenki megijedt, de szerencsére a „domboldalról leguruló lábtörőgép” ahogy ellenzői csúfolták, jól vizsgázott.
Prut gépe a tengerben, a parthoz közel egy szigeten volt. Prut és Nirka énekelt, Trop és Cvak boldogan sírt, mert meglátták a nagy tengerparti hegyet, és rögtön el is döntötték magukban, hogy az ott csak egy manóhegy lehet, semmi más, az új otthonuk, ahol egy új város lesz, és ahol lakni és élni fognak ezután.
- Mentsük meg őket! - kiáltott rémülten Tippa.
- Felesleges. Ha elcsitul a szél, a pici szigetből újra félsziget lesz, és ki tudnak jönni a partra.
- Ezt ők is tudják, talán ezért énekelnek ilyen boldogan – mondta mosolyogva Trikka.
- Nem tudják, hogy szigeten vannak – mondta Zutti. Fel se fogják, hogy a tenger foglyul ejtette őket, mert csak a hegyet látják, minden más megszűnt a számukra.
- Semmi gond, mert mire feleszmélnek, addigra ki is tudnak jönni – tette hozzá Gaddó.

Elcsitult a szél, kijöttek a partra, és Prut összehívott egy rendkívüli tanácskozást.
- Bejelentem a Tengerparti Manóváros megalapítását.
- Éljen! Éljen! Hurrá! - ordították a hegyi manók.
- Suppíájió – mondta unott hangon Trikka.
- Lelkesebben, hé! - mordult rá Prut.
- Nagyon elfáradtunk. Pedig holnap hajnalban indulni kell, körüljárni a hegyet, felfedezni a patakokat és a barlangokat, feltérképezni, leírni és lerajzolni mindent.
- És kihajtani a törpéket a barlangokból – mondta Cvak.
- Meg egy-két sárkányt, amit háziállatként tartanak - nevetett Trop.
- Nincs a barlangokban se törpe, se sárkány – mondta Gaddó.
- Csak mérges pók és csörgő kígyó – vigyorgott Zutti.
- Ha nincsenek barlangok, akkor ásni kell.
- Ásni?! A Nagyterem kiásása mennyi is lenne? Ezer év?
- Csak száz. Pontosabb számítások szerint nyolcvankilenc. Gépekkel.
- Az nem is olyan sok, de mi csak felfedezők vagyunk. Térképezünk, aztán indulunk haza, majd jönnek mások barlangokat kutatni vagy alagutat ásni.
- Ez a város egy külön ország lesz – mondta határozottan Nirka.
- A tengerparti város szebb és nagyobb lesz mint a manóhegyi – tette hozzá Prut.
- A tengerparti város kicsi és gyenge lesz sokáig. Még a gyufát és a gombostűt is a régi városból kell áthozni ide, a ruhákról és az ennivalóról nem is beszélve – mondta Tippa.
- Majd jönnek az erdeimanók és lesz ennivaló bőven – mosolygott Zutti.
- Nem jönnek – jelentette ki Prut.
- Miért ne jönnének?
Prut nem válaszolt.

**********************************************

Prut és a másik három hegyi manó félre vonult, és súgdolózott.
Trikka fogta az egyik nagy mosdótálat, élére állította, beirányozta a hegyi manók felé, és beült a közepével szemben, ezért jó messziről is tökéletesen hallotta, hogy mit beszélnek.
- Miért ne jönnének ide az erdei manók?
- Mert nem jöhetnek. Nem engedjük őket ide. Megleszünk nélkülük.
- Azt akarod mondani, hogy majd mi magunk túrjuk a talajt, vetünk bele magvakat, babusgatjuk a növényeket egyenként, és beszélünk hozzájuk, hogy jó nagyra megnőjenek?
- Szó sem lehet róla! A hegyi manó nem paraszt, hogy a trágyás talajt túrja, és nem bolond, hogy beszéljen a bokrokhoz. Majd gyűjtögetünk bogyókat, mint 100 évvel ezelőtt.

_FK írta:...és szóljon ha még kószál.
off
Cilkének boldog új évet kívánok.
_FK

Mind a 7 unoka kíván Önnek is boldog újévet

...és szóljon ha még kószál.
off
Cilkének boldog új évet kívánok.
_FK

Ha még kószál erre valaki, aki várja a manót, akkor hozok még, ahogy lesz új.
_FK

8.5.6 Ebéd a Domboldalon állóban

A vágtázó sárkányok megtorpantak, mert szembe jött velük két világító szemű szörny. Természetesen a Csodálatos Erdő nevű sós mocsár melletti domboldal tövében Takkó csapata indult volna hazafelé a két járkálógéppel. A két gép között átrohant a nyugati erdei manók két gépe, kicsit még szaladtak, aztán mindkettő lelassult és megállt.
A sárkányok fújtak, prüszköltek és toporzékoltak, aztán elkezdtek hátrálni, mintha félnének a világító szeműektől. A két gépben a rettegő manók kórusban bíztatták egymást:
„Nem félünk a sárkánytól, nem bánt az csak megkóstol!”
- Ne mondjatok már ilyet! Még viccnek is rossz - kiáltott rájuk Takkó.
- Hajrá, csak előre! - hallatszott a gépházból.
- Ők jobban félnek, mint mi, ahogy látom. Hátrálnak.
- Gyorsabban! Nyomás! - halatszott át a másik világító szemű gépből.
A gépházban meghallotta Zilla, hogy „nyomás” és mind a négy reaktor cekász csatlakozójára rákapcsolta a legerősebb villanyt tápot. A gép hirtelen meglódult a sárkányok felé. A vezérlőben Takkó megijedt, és fékezett egy nagyot, mire mind a négy biztonsági szelep egy retteneteset dudált a túlnyomástól.
Több se kellett a sárkányoknak, sarkon fordultak és menekülőre fogták.
A manócskák mind a négy gépben felszabadultan, boldogan nevettek.

Bementek a bozótba a Domboldalon Álló Manóházhoz, és mind a tizenhatan bebújtak annak kibontott ablakán. Szépen kitakarították az étkezőt és megterítették az asztalt.
- Mi ez a dolog azzal a bizonyos halott égetéssel? - kérdezték szigorúan a nyugatiak.
- Inkább ti meséljétek el, hogy mivel tudtátok ennyire magatokra haragítani ezeket a sárkányokat! - mondták nevetve az északiak.
- Én Tinni vagyok és én fogom irányítani a beszélgetést, ha ezt Takkó is elfogadja. Először együnk és gondolkodjunk, hogy ki mit fog kérdezni. Utána leírjuk a kérdéseket, és sorban megkérdezem, hogy ki akar rá válaszolni. Ha senki, jön a következő kérdés. Takkó?
- Részemről rendben.
- Annyira jó itt, mindig is szerettem volna megnézni az eredeti Domboldalon állót.
- Már nem az igazi. Nincs melette a Csodálatos Erdő.
Mire megbeszélték a hamvasztást is, a sárkányokkal kergetőzést is, este lett.
- Holnap itt reggelizünk, egy napot várunk, és ha a sárkányok nem jönnek vissza, hazaindulunk.
- Láttuk, mi maradt a Csodálatos Erdőből, és megtudtuk, hogy nyugat felé nem mehetünk.
- Siessünk haza! Nézzük meg a törpéket, akik eljöttek keletről hozzánk látogatóba.
- Nem olyanok a törpék!
- Kíváncsi vagyok, hogy a déliek találtak-e manóhegyet a tengerpart felé.
Az alvószobákat rendbe tenni nagyon nagy munka lett volna, és féltek hogy éjjel előmászik valami, ezért inkább visszamentek, mindenki a saját járművébe.

8.5.7.
Egyre sűrűbb lett a köd, és egyre szélesebb a folyó ahogy közeledtek a tengerhez.
Prut járműve alig tudott megállni, mindenfelé víz, csak arra nem ahonnan jöttek. Majdnem beleszaladtak a tengerbe.
Trikka gépe lassan haladt felfelé egy enyhe emelkedőn jó sokáig. Néha megálltak, és jeges vízzel locsolgatták a külső radiátorokat, hogy tovább tudjanak menni, de megérte, mert egyszer csak kibukkantak a ködből. Lejjebb felhőket láttak, az volt a ködnek a teteje, és a gyönyörű napsütésben ott volt előttük egy óriási hegy.
- Az új manóhegy! Ez lesz az otthonunk.
- Még nem biztos. Meg kell nézni közelebbről.
- Prut gépe hol lehet?
- Úszik a tengeren.
(Nagy röhögés...)
- Na-a! Több komolyságot, ha kérhetem.
- Tényleg akkora lendülettel mentek, hogy azóta a tengerparton vannak és a köd miatt nem látják az Új Manóhegyet, pedig ott magasodik fölöttük. Mi láttuk meg először. Hogy ebből mekkora botrány és micsoda örök harag lesz!
- Annyit nem ér. Visszamegyünk. Nagy vihar lesz, és el fogja fújni a ködöt. Hadd lássák meg először ők. Persze ha már itt vagyunk, akár le is fényképezhetnénk.
Felállították a három fényképező dobozt, a pirosat, a kéket és a sárgászöldet. Csináltak néhány felvételt üveglapokra, aztán összepakoltak, és elindultak le, a völgybe.

A törpe kijött, megigazította a nadrágját, és elindult a távoli kis sátor felé.

A sátorban Brob, a hegyimanó a bejáratnak háttal ült egy kispárnán egy alacsony asztalka mellett és gyertyafénynél könyvet olvasott a törpékről. A törpe belopakodott mögé és két oldalról közelítette a kinyújtott ujjait a manó dereka felé, aztán hirtelen egyszerre mindkét oldalról megbökte és azt mondta, hogy: „HuH!”
Brobnak a szeme se rebbent. Hangosan olvasott tovább a könyvből:
- Az ijesztegetés módja különböző. A legismertebb és legkellemetlenebb az, amikor a törpe a manó háta mögé oson, és annak mindkét fülére tenyérrel egyszerre csap egy tapsoló mozdulattal. Ettől a manó füle csengni kezd, belehasít a fejfájás és pisilnie kell egyszerre.
- Korba bugra mornor horkara gumorg varkubormon! - szólalt meg a törpe.
- Megkínálhatlak egy kis gyömölcsös krumplikásával – mondta Brob mosolyogva.
- Mokorogon bröfka vugyurge vakkor! - folytatta dühösen a törpe.
- Nem alhatsz itt, mert büdös vagy, de kaphatsz egy külön sátrat.
- Noborogomor kargara hümér! - morogta a törpe egy kicsit halkabban.
- Majd szépen megtanuljuk egymás nyelvét.

A törpe kijött a sátorból és elsietett a tüskés bozót felé.

- Számíthatsz rá, hogy holnap este jönnek többen is, dobokkal és csörgőkkel. Egész éjjel zajongani fognak, hogy ne tudjunk aludni. Egy ősi legenda szerint volt egy manó, aki ezt tíz napig bírta. Pontosan leírtad, amit mondott? Szótár az nincs, hiába keresnéd. Varrjunk neki egy szép nadrágot, hátha attól megszelídül.
- Ha nadrágot hordanak, azt szövik is valahol. A hangja is beszédre hasonlít, szóval értelmesnek tűnik, csak én valahogy nem hiszem, hogy együtt tudnának élni manókkal.

Másnap egy másik törpe jött, kövérebb és nagyobb, és asszony volt, már amennyire ezt egyáltalán egy manó meg tudja saccolni.
A kis sátorban már ketten voltak, mert Grom is kíváncsi volt a törpékre.
A jövevény bement.
- Hogy fogunk vele beszélni? - kérdezte Brob.
- Bozót alá bújt és a fű között… - kezdte Grom.
- ...egy dinnyét talált és bele költözött – folytatta a törpe.
Brob hátradőlt a sámliján és hanyatt esett.
- Ez hogy lehet? – kérdezte Grom.
- Azérjövök... én… mertudokegy… párszót.
- Azta!!! Na idefigyelj! De jó hogy tudsz menónyelven, már azt hittük, hogy meg kell tanulnunk azt a… szóval, ahogy a másik beszélt, ugyanis az nekünk kimondhatatlan. Elindultunk felfedezni a világot, és erre is jött egy csapat, hogy felvegye veletek a…
- Dugul!
- Mi van?
- Sokatbeszél... nemtudok… Pár szómanó.
- Szeretnénk beszélni a törpék királyával, ennyi.
- Mondjad, mondjad!
- Törpék királya. Eddig érted?
- Van olyan.
- Hívd ide!
- Nem jön.
- Jöjjön csak!
- Nem akar manót.
- Mit akar?
- Takarodjatok.
- Menjünk vissza?
- Tegnap.
- Tegnap jöttünk.
- El innen!
- Mikor?
- Inkább tegnap, mint holnap.
- Te Brob, te is ugyanúgy érted mint én?
- Hát, elég világosan beszél.
- Nézd barátom…
- Harcos pofánver! - mondta a törpe, és elővett egy manófej méretű gömböt, és valahogy beledugta az egyik kezét.
- Nézd ellenségem... Királlyal beszélünk, oszt ittse vagyunk.
- Ez jó. Megyek oszt jövök. Királlyal.
- Valami ajándékot?
- Hozok.
- Nem úgy gondoltam. A királynak mi adnánk valamit…
- Dugul! Megyek. Hozom.
A törpe asszonyság (?) elcsörtetett.
- Ezek elég jól beszélik a nyelvünket. Szerinted?
- Azt olvastam, hogy ezek mindig is kémkedtek utánunk, és lopkodták a kajánkat.
- És közben megtanulták a nyelvünket?
- Úgy tűnik.
- Na mindegy, írjunk le mindent gyorsan és pontosan, hogy el ne vesszen, aztán olvassuk össze.
Grom elfújta a gyertyát, Brob felkapcsolta a villanyt, aztán fogtak egy-egy papírt, és elkezdtek írni egyszerre mindketten.

Néhány nap múlva a két járkálógép szorosan egymás mellé volt leparkolva, és a manócskák kimentek az udvarra tudományos előadást tartani. Az udvar a járkálók teteje volt, ahová egy kis kunyhón keresztül lehetett felmenni, ha ki akartak egy kicsit mozdulni a zsúfolt, szűk kuckók közül. Körben kerítés, a kerítés mentén ládák, dobozok és csomagok, bennük minden olyan dolog, amit ki lehetett rakni az esőre, mert nem lett baja, ha elázott. A két gép udvarát összenyitották, pallókkal összekötötték, az egyik udvar fölé sátrat feszítettek, így nem kellett lemenniük a sárkányok közé.
Lent néhány sárkány közelebb jött és nézte a manókat. Amikor Gurp a sátorban egy iskolai tábla fölött felkattintotta a villanylámpát, az egyik sárkány még közelebb jött, és nagy, csodálkozó szemekkel nézte a zöld fényű, hosszú üvegcsövet.
Megkezdődött az előadás.
- A sárkányok békések és növényeket esznek. Itt nincs erdő, csak nagy facsoportok, egymáshoz hol közel, hol távol. Minden facsoport valamelyik sárkányfalkáé, és valahogy megosztoznak, néha összevesznek rajtuk. A kis fákat megenni tilos, ez náluk törvény. Lepusztítanak egy facsoportot, és mennek eggyel tovább. Őrzik az ennivalót, ameddig meg nem éheznek, vagy el nem kergeti őket egy erősebb csoport. Néhány tag elmegy az itatóhelyre, jól teleissza magát, és visszatér, vagy elkóborol, és csatlakozik egy másik csoporthoz. Van olyan facsoport, amit nagyon őríznek, de nem eszik meg. Az lehet a fészkelőhely, ott költik a sárkánytojásokat, ugyanis rengeteg ágat-bokrot hordanak be oda.
- Én azt olvastam, hogy ezek lángot fújnak – szólt közbe az egyi hallgató.
(Nagy röhögés…)
- Nem fújnak lángot, mert vagy nem tudnak, vagy nem akarnak. Ha nem tudnak, az abból adódik, hogy ugyan nagyokat büfögnek, és a büdös gáz, ami kijön belőlük, akár éghető is lehet, de semmivel nem tudják azt meggyújtani.
Ha nem akarnak, akkor értelmesek, mert leégne a növényzet, és nem lenne mit enniük.
Itt nincs összefüggő erdő, talán azért, mert így könnyebb megosztozni a területen, vagy a múltban volt egy-két erdőtűz, és rájöttek, hogy így, az egymástól elkülönült facsoportok között a tűz nehezebben terjed tova. Végül is ez itt nem lett egy „csodálatos erdő”. Nem jöhetünk ide, mert ha gyümölcsfákat telepítenénk, a sárkányok, miután megkóstolnák a gyümölcsöt, nagyon rákapnának, és állandóan harcolni kellene velük.
- De én azt olvastam, hogy ezek lángot tudnak fújni… - erősködött a korábbi beleszóló.
- Hallgass már! - szóltak rá.
- Hagyd már abba!
- Nem figyeltél, mit mond?
- Ki szeretném próbálni, és csak egy kis gyújtószerkezet kellene hozzá…
- Meg ne próbáld!
- Ha megvadulnak, mind meghalunk!

Másnap ketten titokban lopakodtak a sárkányok felé. Kúsztak és másztak, vittek egy fényképező dobozt, egy villanólámpát és egy villanyos gyújtót, hosszú zsinórral. Az egyik alvó sárkány elé letették a villanólámpát és a gyújtót, aztán visszamásztak a bozótba.
- Az első villanásra majd felébred, a második belevillan a szemébe. Attól megijed és büfög egy nagyot, mi pedig meggyújtjuk a gázt. A fényképező be van kapcsolva, és rögzíti a lángcsóvát.
- Ezzel bebizonyítjuk a sok mitugrásznak, hogy a sárkányok igenis tüzet fújnak.
- Lássunk hozzá!

8.5.4
A két járkálógép rohant északkelet felé, és húsz sárkány csörtetett utánuk. A manók sírtak, vagy csúnyán káromkodtak. A buta kísérlet túl jól sikerült, a lángcsóva le lett fényképezve, de meggyulladt a facsoport szélén egy száraz bokor. A többi sárkány is felébredt, megijedt, büfögött, a tűztől az a gáz is meggyulladt vagy berobbant, mire óriási pánik tört ki a sárkányok között.
Aztán a két manó rájött, hogy nagy a baj.
Ez a facsoport volt a fészkelőhely.

Menekültek, de nem haza, a Manóhegyi város felé, hanem azokhoz, akik a Csodálatos Erdőt jöttek újra felfedezni, de azt suttogták róluk, hogy „valami sötét varázslatra is készültek, valami halott égetésre, vagy mire, jobb nem tudni az ilyet”.
- A Manóhegyi városhoz nem mehetünk vissza a sarkunkban dübörgő sárkányokkal. Elcsaljuk őket minél messzebb a városunktól, akkor is, ha bogyókon és gyökereken kell élnünk, mire haza tudunk kecmeregni valahogy. Ez a két szerencsétlen pedig készülhet a fegyelmi tárgyalásra.
- Aminek az eredménye nem kétséges. Meg fogják vágni a fülüket.
- Az egyik erdeimanó, csak szólok.
- Akkor híres lesz. Bekerül a történelemkönyvbe, mint az első vágott fülű erdei manó.

8.5.5
- Meddig körözünk még a bozót körül?
- Ameddig ki nem jön valaki és meg nem kérdezi…
- Te érted a törpék nyelvét?
- Ha adok neki gyümölcsös krumplikását, és megeszi, már el is kezdődik a kölcsönös nyelvtanulás. Ahhoz persze találkozni kellene az egyikkel.
- Ott ni egy! Kapjuk el! Csak vicceltem…
- Megállunk. Odakint sátrat állítunk, benne alszunk.
- Itt bent biztonságosabb.
- Ide nem jönnek be.
- Megijesztik és elkergetik a manókat a legenda szerint.
- Azért alszunk kint, hogy meg tudjanak ijeszteni és próbáljanak elkergetni bennünket.
- Egy nagy sátorba nem fognak bemenni nyolc manó közé.
- Azért lesz három sátor. Egy nagy, abban leszünk hatan, egy kicsi a nagy mellett és egy másik kicsi a többitől távolabb. Ez a kicsi és távoli lesz a csapda.
- Miért lesz két kis sátor, miért nem elegendő egy?
- Mert úgy nyilvánvaló, hogy csapda.
- Honnan ismered te a törpék észjárását?
- Olvastam könyveket.

Szépen kihordták a sátortáborhoz való cuccot a gépekből és elkezdtek tábortüzet rakni, gödröt ásni, és fapados pottyantóst építeni. Egy asztalra közben kiraktak ennivalót és egy kis tűzhelyet, amin karikára vágott gyümölcsöket lehetett sütni.
- Hadd illatozzon, és csalja ide őket…
- Nem süthetnénk inkább tojást?
- Nem jó ötlet. Nem tudjuk, hogy bűznek vagy illatnak érzik-e a szagát.
Épültek a sátrak a nagy és a két kicsi. A két kis sátor lakója csúnyán összeveszett, de hogy meg ne sértsék egymást, egy színdarabból tanultak be egy jelenetet, mégpedig azt, ahol egy piros sapkás őrminiszter Grommal veszekszik.
Az öreg Grom röhögött és tapsolt, mire fejére zsákot húztak, és a fülébe súgták, hogy fékezze magát, mert elrontja a törpéknek szóló játékot. A veszekedést tilos megtapsolni, a törpék hadd higgyék azt, hogy a két manó komolyan megharagudott egymásra, és az egyik azért viszi a sátrát messzebb.
Leszállt az éj.
Megjött a törpe, és az első útja a fapados pottyantóshoz vitte. Kinyitotta és bement.
- Ne!!! - suttogta az egyik manó a hat közül.
- Nem lát semmit odabent.
- Akkor se kellene felkapcsolni az udvari villanyt.
- Szerinted mit csinál?
- Egyet találgathatsz.
- Vagy kettőt.
- Az nem lehet, hogy rendeltetésszerűen használja.
- Lehet, hogy elővesz egy kis edényt, mintát vesz, és ledugaszolja.
A hat manó a nagy sátorban kékült a visszafojtott röhögéstől.
A törpe kijött, megigazította a nadrágját, és elindult a távoli kis sátor felé.

- Nem volt egyszerű megtalálni, mert egy bozót veszi körül. Nem költözünk be, indulunk vissza. Itt enni se lenne mit. Érdekes, hogy a bozóton belül nincs tüskés disznó.
- Rá kell jönnünk, miért.
- A bozót büdös bokrokból van, talán azért.
- Ezek nagyon éhesek és nagyon vadak. Egy rossz szag nem állítja meg őket.
- Tegyünk egy próbát: menjunk vissza a másik géphez, és rakjuk körbe büdös bokrokkal.

A próba sikerült.
- Szépen befoltozzuk a robbanás helyét, ti addig gyűjtsetek ilyen magvakat. Rengeteg van. Visszük haza, óriási ajándék. Kiváltja majd a villanyos kerítést... legalább is egy részét.
Néhányan szedték reggeltől estig a magvakat, mások javították a sérült gépet, Zilla pedig kézen fogta Takkót és elindult be a Csodálatos Erdőbe.
Tépte őket a jeges szél, néha eleredt az havas eső, de ők csak mentek tovább.
- Holnap jöhetnénk géppel.
- Géppel? Temetőbe? Hogy nézne már az ki? Gyalog illik megtenni ezt az utat.
- Hoztam egy hordó acetont. Fúrunk két lyukat. Ha elcsitul a tűz benne, két nap múlva szét lehet szedni. Az aranyozott mintás cserépfazékba berakjuk a hamvakat, és hazavisszük. Illendően el fogjuk temetni. Neked pedig végre lesz hová virágot vinni.
Mentek tovább, és megkeresték azt a manófészket, amibe Tannó felesége volt eltemetve.
Az egyik lyukon beöntötték az acetont és behelyezték a villanyos gyújtást, a másikon keresztül a belül égő manófészekbe egyenletesen pumpálták a levegőt.
A hamvasztás után a manófészek külső sár borítása olyan lett, mint a cserép vagy a tégla.

- Hogy haladtok?
- Szépen befoltoztuk, alig lehet látni, hogy mi történt vele. És ti?
- Holnap újra ki kell menni, ha nem esik az eső és locsolgatni vízzel, hogy hűljön.
- Szomorú dolog ez. Mások nem akarták áthozatni a dédpapát vagy valakit?
- Nem tud róla senki.

Négy nap múlva elindultak vissza a Manóhegyi városba. A sérült gép ment elől, mert az volt a lassúbb. Hárman laktak benne, Tannó, Zilli és Pukkó és alig szóltak egymáshoz. Velük volt a díszes cserépfazék Tannó feleségének hamvaival. A második gépben öten voltak és vidám, boldog nevetés, néha veszekedés, vagy énekszó hallatszott ki belőle.  


8.5.3

Gurp félt.
Sárkányok. Tényleg vannak sárkányok. Egy előnyük azért van. Tüskés disznó nem fog idejönni soha. Esznek ezek tüskésdisznót? Manót esetleg?
Gurp hátán jeges borzongás bizsergett végig.
Nézte a tájat. Ott is egy. Ott jön egy másik. Egyik nekidől egy fának, a másik lehúzza a fa ágait. Jön egy harmadik. Lefektetik a fát. Nagy reccsenés, eddig bírta. A sárkányok zabálnak. Falevelet esznek. Már vagy tízen vannak.
Gurp őrködött, a többiek aludtak.
Ébressze fel őket? Majd ha világosabb lesz. A parancsnok a másik gépben van, ott is őrködik valaki. Gurp nem mert jelzőfényt indítani, hogy figyelmeztesse őket, mert ötlete sem volt, mennyire ijednének vagy vadulnának meg tőle a sárkányok. Kimenni aztán végképp nem mert közéjük. Le kell írni, amit lát. Viszont nem lát írni. Ha felkapcsolná a lámpát, akkor a sárkányokat nem látná innen bentről a vezérlőből. Kitapogatta a vezérlőpult alatt az írógépet. Nyomkodta a billentyűket és bízott abban, hogy csak annyi hibát vét, amennyitől még el tudja olvasni a feljegyzést később.
Alig írt le két mondatot, Bikkó zuhant be a vezérlőbe. A füle remegett, a foga vacogott.
- Rosszul vagy? - kérdezte Gurp.
- Aha! - nyögte a másik.
- Balra fent van zacskó, abba hányjál. Mitől vagy rosszul?
- Attól, amit írtál - nyöszörögte Bikkó.
- Hogy olvastad el? - csodálkozott Gurp.
- Tudok lyukszalagot olvasni csak úgy, szabad szemmel. Hadd nézzem!
- Mindjárt elájulsz, ne nézd meg.
- Eressz! Sárkányt akarok látni! - mászott keresztül a szűk helyen Bikkó.
- Ott vannak, látod? - mutatta Gurp.
Bikkó azt mondta, hogy igen, és elájult.

Pukkó aludt és azt álmodta, hogy Trikka kiabál neki messziről, de teljesen érthetően:
„Pukkó, hol vagy, merre jártok, mit csinálsz, találtatok már valamit? Mikor indultok vissza?”
Akart neki válaszolni, és keresni kezdte őt valami sűrű, fehér ködben, fekete manófészkek között, de nem találta. Nem mert neki visszakiabálni, mert meghallott valami röfögést.
„Tüskés disznók? Lehet, hogy Trikka veszélyben van? Mit is kérdezett tőlem az előbb?”
Hirtelen erősen rázkódni kezdett minden, amit egy hatalmas dörrenés követett, mint amikor egy reaktor felrobban. Manósikolyt hallott és kiabálást.
Pukkó páros lábbal ugrott a nadrágján keresztül a cipőjébe, és leszaladt, vagyis inkább lecsúszott és leesett egy kislétrán az étkezőbe. Hirtelen teljesen sötét lett körülötte, mert kialudt a villany. Pár pillanat múlva a tartalék vészvilágítás gyenge sárgás fénye kapcsolt be itt ott.
Hátrafutott a gép végébe, ahol éles sziszegés volt, és nagy gőzfelhő a szétspiccelő forró víz miatt. Egy nagy lyuk tátongott a gép oldalán, odakintről sok villogó szempár nézett be, tüskés disznók rögfögtek és csattogtatták a fogukat.
Pukkó elzárt két csapot, mire megszűnt a sziszegés, és a forró víz is egyre lassabban folyt a törött csövekből. Három másik manó villanyos lándzsákkal próbálta megakadályozni, hogy a rosszsünik betörjenek hozzájuk.
Pukkó kerítésdrótot vett elő az egyik ládából, és kezdte befoltozni az óriási lyukat a jármű oldalán. Csak néhány szálat fűzött hosszába és keresztbe, aztán rákiáltott a többiekre:
- Villanyos lándzsát a dróthoz, másik végét a villámhárítóra!
A többiek nem értették, hogy mit akar, de pontosan azt tették amit Pukkó mondott.
Jöttek a agresszív állatok sorban, de ahogy hozzáértek a dróthoz már dobták is hanyatt magukat, és estek vissza a mélybe, de mindig jöttek újak.
- Túl gyorsan fogy a villany a lándzsából, aztán megesznek minket!
- Addigra ide építünk egy falat!
- Miből?
- Ajtóból, asztalból, székből, ami van.

Hajnalra megjött a másik járkáló, mert látták a piros vészjelző fényeket.
Átköltöztek az ép járműbe, és a sérültet ott hagyták egy kis frissen kiolvasztott gőzölgő ennivalóval, hogy a tüskés disznók ott keringjenek körülötte, amíg be nem tudnak törni, és ameddig a nyolc manó el nem tud pucolni onnan.
- Találtatok valamit?
- Persze! Megtaláltuk a Domboldalon Álló Manóházat. Ajtaja-ablaka be volt falazva. Kibontottunk egy ablakot. Nagyon csúnya belül. Nem lakjuk be, indulunk vissza, mert enni se lenne mit.
- Nem volt egyszerű megtalálni, mert egy bozót veszi körül. A bozóton belül nincs tüskés disznó, és rá kell jönnünk, miért.
- A bozót büdös bokrokból van.

Másnap sűrű köd ereszkedett le körülöttük. Trikka megnézte a legutóbbi bejegyzést. Számláló, iránytű, a szögmérő, és a szöveg: „körben minden fehér”.
Este Sidda beült a vezérlőbe, a többieket pedig elküldte aludni.
- Semmit nem lehet látni, és nem tudjuk, meddig tart a köd. Szép egyenletesen haladni fogunk egész éjjel. Prut csapata előttünk jár, ha segítséget kérnek, ott kell lennünk a közelben.

Trikka arra ébredt, hogy az éjszaka közepén hirtelen megáll a gép. Meleg ruhát kapott magára, és megnézte, hogy mi történt. Utolérték a másik járkálót. Majdnem nekimentek.
Mindenki átment Prutékhoz. Nyolc manónak nagyon szűkös volt a hely, de finom ételeket szedtek elő és sokáig vidáman daloltak.

- Különös, hogy a második járműben három erdei manó és egy keverék megy a hegyek felé.
- A hegyi manók közt óriási harc volt az első három helyért – mondta nevetve Trikka.
- A második gépbe annyira nem akart bekerülni senki, hogy azt átengedtétek nekünk, erdeimanóknak. A köd miatt álltatok meg? - kérdezte Zutti.
- Nem. Valami elromlott, és egy kis idő, mire meg tudjuk javítani.
- Akkor mi előre megyünk. A mi gépünk jó, és tudunk vele haladni.
- Szó sem lehet róla! A kettes gép mehet tovább, de csak velünk.
- Az egyeset meg kell javítani. Mi haladni tudunk, de javítani nem.
- Akkor sem hagyjuk, hogy megelőzzetek bennünket!
- Nem értem a kétségbeesés mértékét – csodálkozott Sidda.
- Azért is mi fogjuk először megpillantani az új manóhegyet! - mondták kórusban a hegyi manók.

Egy keresztbe költözés után a mozdulatlan az egyes gép Trikkáékkal ott maradt ahol volt, a kettesel Prut és a másik három hegyi manó tovább ment a ködben.
- Elment az eszük? Együtt kellene maradni – csóválta a fejét Gaddó.
- Annyira türelmetlenek, hogy nem tudnak rendesen gondolkodni. Megnéztem, nem is romlott el a gépük. Annyi történt, hogy a négy külső reaktor egyszerre kihűlt. Ha bármelyiket be tudnánk indítani, azzal fel tudnánk fűteni a másik hármat, és mennénk tovább. Ezek egymást fűtik, viszont hidegen nem indul egyik se. Ezt a helyzetet úgy nevezik, hogy csapda – mondta Trikka.
- Esetleg tüzet rakni alá? - kérdezte Sidda.
- Hajrá! A járkáló porig ég, a reaktor felrobban, mi pedig utána repülünk a többieknek.
- Valamelyiket forró vízzel locsolgatni? - kérdezte Zutti.
- Kevés. De van helyette itt valami. Két fémlemez. Az egyikre az van írva, hogy „cekász”, a másikra pedig az, hogy „csak végszükség esetén”.

Megnézték a rajzot.
- A hőszigetelés alatt az egész tartály körbe van tekercselve dróttal. Ha áramot kapcsolsz a drótra, az összes villanyunk kifogy, de közben szépen felfűti a reaktort.
- Ez azt jelenti, hogy ha el tudunk indulni, akkor…
- … utána gyertyával kellene világítani, és a mosógépet kézzel kellene tekerni.
- Nem gond, kezdjünk hozzá.
- Jó hír! Van egy kis plusz villanyunk. Annyira erőszakosan sürgettek, hogy egy áramfejlesztőt elfelejtettem átvinni hozzájuk. Nem volt szándékos, de most vigyorog bennem az ördög.
- Van benned ördög?! Nem is tudtam. És miért vigyorog?
- Hamarosan ők fognak gyertyával világítani és a mosógépet kézzel tekerni.  
- Hol követték el a hibát?
- Amikor a köd miatt megálltak, mind a négy reaktort lekapcsolták nullára. Nem alapjáratra, hanem nullára.
- Mi miért nem jártunk ugyanúgy?
- Azért mert ők kályhával fűtenek, mi pedig két alapjáratra kapcsolt reaktorral.  
- Tényleg, mondták is nekünk, hogy ha nem hoztunk kályhát, meg fogunk fagyni.
- Hogy ilyen, meg olyan buták vagyunk. Most meg rohannak bele a ködbe. Ész nélkül.
- Fűtés indul. Figyel mindenki? Mindig legyen itt valaki, és ha nagyon megy felfelé a hőmérő vagy a nyomásmérő, lejjebb kell tekerni a villanyt ezzel a fogantyúval. Most megyek aludni, és majd időben jövök vissza.

A király és a mester arról beszélgettek, hogy lehetne kiválasztani a jelentkezők közül a legjobbakat, amikor még azt sem tudni, hogy milyen képességei legyenek a felfedezőknek.
– Több ezer fiatal közül kellene kiválasztani néhányat. Hogy legyen?
– Természetes kiválasztódással. Éjjel oktatás lesz a járkáló működéséről, nappal lehet gödröt ásni, gerendát cipelni, szögelni, csiszolni, festeni. Aki belefárad és itthagy bennünket, az nem közénk való. Ha kettő veszekszik, mindkettőt elkergetjük, amelyik visszakönyörgi magát, azt visszavesszük.

Elkezdték építeni a nyolc gépet. Úgy kezdték, hogy előszedték a rajzokat, aztán az egyik fogott egy zsinórt és kifeszítette két kis oszlop közé.
– Ez lenne a gép hossza.
– Kevés. Be kell férjen egyszerre nyolc manó. Kétszer ekkora gép kell.
– Ez csak egymillió fitying lenne, a kétszer hosszabb gép pedig…
– Kétmillió?
– Nem. Nyolcmillió.
– Viccelsz.
– Nem viccelek. Kétszer hosszabb, kétszer szélesebb és kétszer magasabb lenne. Ez pontosan nyolcszor annyi anyag és munka. Kétszer annyi manó négyszer annyi idő alatt megépíti.
– A háromszor hosszabb ezek szerint huszonhétmillió fitying lenne. Értem.
– Nem az ára a gond. Háromszor annyi manó kilencszer annyi idő alatt építené meg a huszonhetest, így az indulás több, mint egy évet csúszna.
– Akkor marad a nyolc darab nyolcmilliós gép. Az hatvannégymillió fitying. Rettenetes.
– Talán kezdjünk hozzá. Tartógerendák kellenek és acélhuzalok.
– Jön egy kis eső és vetemednek a tartógerendák. Az acélhuzalok meg elpattannak.
– A acélhuzal nagyon erős.
– A vizes fa még erősebb. A követ is szétrepeszti.
– Kezdjük összerakni és bízzunk abban, aki kitalálta. Az első gép építése az enyém. Ha jól halad, lehet szétmásolni kétfelé, de a másik két építőbrigád három nap késéssel követ bennünket, hogy ha valamit elrontunk, ne másoljuk szét a hibát. A többiek újabb öt nap késéssel követnek bennünket.

8.5. Úton a tenger felé
8.5.1.
Trikka ébredezett az alvókuckójában. Félálomban tudta, hogy nem otthon van, érezte azt a furcsa vibrálást maga körül, amiről eszébe jutott, hogy a manóház, ahol ébredezik, mozog.
Az alvókuckó szűk és kicsi volt, egy matrac, egy alvózsák, és egy pici ablak, amin beszűrődik a világosság. Egy kislámpa is világított, mert az bekapcsolva maradt, amikor Trikka este elaludt. „Még lehetne aludni”, - gondolta Trikka, mert a kislámpával egybeépített óra mutatta, hogy még korán van a reggelihez.
Trikka arra ébredt fel, hogy elindultak. Negyedik napja voltak úton a tengerparti hegyek felé. A motorok szuszogását már megszokta, de az indulásra mindig felébredt. Pukkó nem erre jött. Egy másik csapatba került, abba, ami a Csodálatos Erdő felé indult.
Úgy tudta, hogy legalább négy napig fognak még menni. Trikka délutános volt, ebéd után kellett váltania a vezérlőben az egyik társát. Délelőtt főzni kell valami ebédet, elindítani a mosást, meg ilyenek.
- Reggeli! - halotta kintről.
Trikka morogva még jobban bebújt az alvózsákba.
- Trikka, ébredj!
Trikka kiugrott az alvózsákból, mert Pukkó hangját hallotta meg. Életében nem öltözött még ilyen gyorsan. Kifordította az alvózsákot, hogy szellőzzön, és lement a kislétrán az étkezőbe. Sehol senki. Az étkező asztalán volt egy furcsa doboz, tetején néhány kis színes lámpa világított és a doboz oldalából egy nagy tölcsér lógott ki. Trikka fel-alá rohangált, ide-oda benézett, és végül bekukkantott a vezérlőbe is.
- Pukkó?
- Mi van vele?
- Hol van?
- Egy másik csapattal úton a Csodálatos Erdő felé – mondta a vezető, de továbbra is az ablakon nézett kifelé a menetirányba, és szép egyenletesen tekert egy fogantyút.
- Halottam a hangját.
- Én is – dörmögte Gaddó, a vezető egy ravasz mosollyal az orra alatt.
- Hol van Pukkó?
- Egy másik csapattal úton a Csodálatos Erdő felé – ismételte Gaddó.
- Akkor hogy hallhattam a hangját?
- Kérdezd meg Zuttitól, ő szórakozik vele.
- Mivel szórakozik?
- Pukkó hangjával.
Trikka visszament az étkezőbe, és ott találta Zuttit. Zutti vigyorgott, valamit babrált a tölcséres dobozzal, mire tölcsér felordított: „Reggeli!… Trikka, ébredj!”
A reggelire hívó hang Zuttié volt, de a „Trikka ébredj” egészen biztosan Pukkóé.
Trikka belekiabált a tölcsérbe:
- Pukkó, hol vagy, merre jártok, mit csinálsz, találtatok már valamit? Mikor indultok vissza?
- Hiába kiabálsz, nem hallja – mondta Zutti nevetve. - Olyan dobozt én még nem tudok csinálni. Talán majd később. Ez csak egy egyszerű hangrögzítő. Na, milyen?
Trikka nem válaszolt, csak halkan sírdogált.
- Most meg miért sírsz? Tudtad, hogy nem velünk jött. Azt is, hogy ez csak a hangja.
- Azért sírok, mert amit én kiabálok, azt ő nem hallja.
- Inkább szedjük elő a reggelit.
- Van másik hang?
- Pukkótól csak ez az egy. Van még valami madárcsicsergés, békakuruttyolás, a zivatar dörgése, meg egy dübörgés, tudod, amikor ledőlt egy nagy könyvespolc.
- Más nincs?
- Van még egy káromkodás, amikor Gaddó rácsapott a saját ujjára egy kalapáccsal.

Összekészítették a reggelit, de Gaddó nem jött, csak kérte, hogy vigyék be hozzá a részét.
- Azt mondja, hogy ha mindig megállunk, sose érünk oda. Menet közben reggelizik.
Ettek, és közben megbeszélték, hogy a másik járkálóban Prut kora hajnaltól késő estig hajszolja a csapatát, virradatkor is, szürkületben is bekapcsolja a nagy lámpákat, hogy lásson haladni.
Lementek az alsó szintre, bepakolták ruhákat a mosógépbe és elindították. Viaszos papírból előszedték a hozzávalókat, és elkezdtek ebédet főzni.
- Sidda? - kérdezte Zutti.
- Ő még alszik.
- Nem biztos, lehet, hogy csak lapít, mert nem szeret térképet rajzolni.
- Pedig nem bonyolult. Megnézem a számlálót, az iránytűt, a szögmérőt, kitöltöm a táblázatot és leírom, amit látok. Rajzolni nem kötelező. Képzeld, a múltkor láttam egy törpét. Haladtunk egy bokor felé, az meg kiugrott belőle és futott, ahogy csak bírt.
- Törpét? Itt? Mi délnek megyünk a folyóval párhuzamosan a tenger felé, ők meg kelet felé laknak a Nagy Tüskés Bozótban. Mit keresnének erre? Ők is elindultak volna felfedezni a világot? Ugyanakkor jut eszükbe, mint nekünk manóknak?

Ebéd után Trikka vezette a járkálót. Prut gépe messze előttük járt, de minden éjjel látták a jelzőfényeket, hogy fehér-fehér zöld-zöld fehér és ugyanaz még egyszer. Ez azt jelenti, hogy „Minden rendben, semmi különös dolog nem történt.” A két gép enyhén lejtős sík terepen haladt, a süppedős mocsarak és az áthatolhatatlan tüskés bozótok lejjebb és távolabb a folyó partján váltogatták egymást.
Mióta úton voltak, volt két-három eső és éjjel egy kis hideg szélvihar, de nem ázott be semmi, és éjszakára bekapcsolva hagytak alapjáraton két reaktort, hogy ne fázzanak. Olvasták, hogy a hőskorban amikor Kabbó idejében a felfedező utakat még gyalog járták, sátrakban laktak, ennivalót cipeltek hátizsákban, az eső és a szél tépte őket, közben a tüskés disznók jöttek a kajára, és villanyos lándzsákkal kellett őket valahogy elkergetni.

Milyen más most nézni a vezérlőből, ahogy a két erős lámpa messze megvilágítja előttük a tájat, és a tüskés disznók halálra rémülve menekülnek a világító szemű óriási fabogár elől.

Amikor beköltöztek ebbe a furcsa járkáló manóházba, ami hat lábával egy nagy bogárra hasonlított, rácsodálkoztak, hogy mindenhol villanylámpák vannak. Az egyik kuckó ajtaján (vékony tolóajtó, más nem fért el a szűk helyen) egy felirat: KÖNYVTÁR
- Minek ide könyvtár?
- A tornateremhez nincs hely, a kocsmára pedig nem kaptunk engedélyt.
- Nem is kértél! Milyen könyvek vannak itt? Egyet se látok. Lapos kis dobozok vannak csak.
- Lyukszalagokon az összes olyan könyv és térkép, ami felfedezésekről szól.
- Mennyi köny van itt?
- Tízezer körül. A plafon nyitható, ott a raktár.

Kezdett sötétedni. Trikka bekapcsolta a nagy, külső lámpákat.
- Megállunk. Miközben te látod, hogy nincs előttünk akadály, mi itt hiába nézünk kifelé, nem látunk semmit és így nehéz térképet rajzolni – mondta Sidda.

Összejöttek vacsorára az étkezőbe mind a négyen.
- Mi volt reggel az a sírás? - kérdezte Gaddó.
- Hiányzik Pukkó – vallotta be Trikka.
- Még félúton se vagyunk odafelé. Aztán ugyanannyi idő visszajönni. Mondtam, hogy…
- Kibírom. Király leszek. Kötelességem jönni. Látnom kell a jövőt.

8.5

A kocsmába bement a paraszt, Grom, Tinni és még egy öreg hegyimanó.
– Én Tinni vagyok, egy vegyész tudós, téged hogy hívnak?
– Én vagyok a Paraszt, aki „kinn él a tanyán”.
– Mi az igazi neved?
– Azt nem árulom el.
– Ez biztos?
– Biztos.
– Ez így nem fog menni. Kapjátok el! – intett Tinni a két hegyimanónak.
A paraszt sivalkodott és vergődött, Tinni pedig odahozott egy tálat és egy pohár vizet.
– Nyughass, akkor előbb szabadulsz!
– Lecsukatlak! Hogy mersz kezet emelni rám? – üvöltött a paraszt.
– Maradj már csendben és figyelj inkább! Egy nagy beszélő szöcske azt mondta, hogy egy másik világban akinek nevet adnak, annak vizet öntenek a fejére.
– Eresszetek el, vagy nagyon megbánjátok!
– Legyen a neved Takkó – mondta Tinni, és ráöntötte a paraszt fejére a pohár vizet.
– Vááááá!
– Mától a neved Takkó, ameddig el nem árulod, hogy mi volt az igazi. Mi a bajod?
– Az a bajom, hogy hideg, és a fülembe folyt. Honnan veszed, hogy Takkó vagyok?
– Megvetted a kocsmát. A Gazolványod számát ráirtad a szerződésre.
– Na és?
– Bementem a nyilvántatóba és megkerestem, mert valami emlék motoszkált bennem.
– Az ördög vinne el!
– Téged most hozott vissza. Köszönd meg nekem, hogy visszakaptad a nevedet!
– Eresszetek! – kiáltotta Takkó, a paraszt, aki kinn élt a tanyán.
– Eresszétek! – kiáltotta Tinni, aki Boggó csapatából ismerte Takkót.
A két hegyi manó leült a sarokba egy asztalhoz. Takkó halkan sírdogált egy másik sarokban.
– Én Grom vagyok és király voltam. És te?
– Én annak a piros sapkás méregzsáknak vagyok a testvére, aki király akart lenni, és akit a halálból hoztak vissza az erdeimanók egy villanyos landzsával.
– Megmondod a neved, vagy te is kérsz egy pohár vizet? – kérdezte Tinni.
– Prut vagyok, és egy kis gyümölcslevet kérek – mondta az öreg hegyimanó.
– Köszönöm – jött oda Takkó, és rámosolygott Tinnire. – Köszönöm, hogy visszadtad a nevemet.
– Szívesen. Tinni vagyok és ugyanabban a felfedező csapatban voltam Boggónál, amelyik megtalálta a hegyi manókat. Onnan ismerjük egymást. Én megyek a Csodálatos Erdő felé.
– Szó sem lehet róla! – vigyorgott Takkó.
– Grom vagyok és én fogom megtalálni a csapatommal az új manóhegyet.
– Csak szeretnéd! – pattant fel Prut. – Azért sem fogok törpékkel kergetőzni, vagy sárkányok elől menekülni a tengerparti hegyek felfedezése helyett!
– Nincsenek sárkányok, mese az egész!
– De vannak! Nyugat felé, a nagy köves síkságon túl.
– Veszélyesek legalább? Tudnak például tüzet fújni? – kérdezte Tinni.
– A manókat nem bántják, csak zabálják a növényeket és nagyokat büfögnek.
– Akkor veszélyesek, mert ha minden növényt megesznek, a manók éhen halnak.
– Miért nem jönnek át ide?
– Azért, mert senki sem kergeti őket, és a nagy köves síkságon nincs mit enniük.
– Továbbá nem tudnak térképet rajzolni, krumplikását és vizespalackot készíteni.
– A törpékkel mi van?
– Ők a sós mocsáron túl laknak egy óriási tüskés bozótban. Elbújnak ha manót látnak, éjjel megijesztik, és elkergetik a manót. Védik a bozótot, mert az az otthonuk.
– Szinte semmit nem tudunk róluk, de valószínűleg értelmesek.
– Uraim, egy csepp figyelmet kérek – mondta Tinni, és letett egy nagy, halványpiros tálcát az asztal közepére borral, vízzel, gyümölcslével és többféle aprósüteménnyel.
– Mi vagy te, hogy így parancsolgatsz? – kérdezte Prut.
– Én vagyok a pénzügyminiszter felesége. Tőlem függ, hogy mikor és mennyi pénzt kapunk ezekre a felfedező utakra. Egyéb kérdés?
– Uppsz! Akkor inkább meg se szólaltam – húzta össze magát Prut.
– No, azért! A király és a Mester perceken belül itt lesz. Helyzet a következő: Lázadoznak a fiatalok, mert sokan vagyunk és kinőttük a hegyet. Manóházakat ugyan építünk de kétfélét. A nagy és erős ház ellenáll a viharoknak, és évszázadokig lehet benne lakni, de lassan készül, és nagyon sok munkával. A másik fajta olcsó, könnyen összeszerelhető és pillanatok alatt átépíthető, vagy lebontható, de a hóvihar széttépi és szétszórja, mint a szalmát.
– Egyszerű: Keresni kell egy hegyet, és be kell népesíteni. Ha nincsenek benne barlangok, akkor fúrni, faragni kell bele folyosókat, lépcsőket, kuckókat és termeket. A Nagyterembe kell egy tó, a közepére egy sziget, arra egy nagy tüzet kell rakni…
– Gondolom, nagyon fognak neki örülni az erdeimanók.
– Ültessenek gyümölcsfaerdőt és építsenek rá manófészkeket, mit bánom én!
– Ne csúfolódj! Most felfedező utakat kell tervezni. Lehetne ugyanúgy mint régen.
– Persze. Sok ezren húsz évig mászkáljunk ide-oda gyalog a sátortáborok között.
– Dehogy is! Inkább építsünk városokat, és a városok közé vasutat.
– Hogyne. A városokban meg legyen minden utcasarkon villanyoszlop lámpákkal.
Nevettek mind.

Megbeszélték, hogy az egyik csapat északnak indul, mert az erdeimanó fiatalok feje tele van az ősi csodálatos erdő színes-fényes álomképével. Addig nem nyugszanak meg, ameddig a saját szemükkel meg nem győződnek arról, hogy a Csodálatos Erdő ma már csak egy sós mocsár, kiszáradt gyümölcsfákkal.

– A másik csapat délnek indul. Eljut a hegyekig és rájön, hogy barlangok nincsenek bennük, ha igen, akkor van bennük lassan ölő gáz, mérges pók és csörgő kígyó.
– Nincsenek csörgő kígyók, ki találta ki ezt?!
– Akkor viszont sárkányok sincsenek!
– Törpékről nem is beszélve. A bozótban madarak motoszkálnak. Éles karmuk és csőrük van. Lehet,hogy manókat esznek. Olvastam valami sasról…
– A sas nem eszik manót!
– Persze, de csak azért, mert ott nincs manó.
– Miért nincs?
– Mert manó itt van. Mi vagyunk a manók.
– Ki fog menni a Csodálatos Erdő felé?
– Valamelyik hegyimanó csapat.
– Több komolyságot, ha lehetséges. Egy kis kávét kér valaki?
– Takkónak kell arra mennie. Dolga van ott. Van a lelkében egy elvarratlan szál.
– Takkó?
– Lehet leszállni a lelkemről.
– Megyek én – mondta Tinni.
– Dél felé is kérek egy jelentkezőt!
– Én megyek arra. Grom már volt király – mondta Prut
– Mi köze ennek ahhoz?
– Én leszek a Tengerparti Város királya.
– Nem lesz minden városnak saját királya!
– De bizony lesz!
– Nagy, kerekes járművet kellene inkább építeni, mert a járkáló könnyen felborul. A fiatalok egymás közt ide-oda rohangáló, domboldalról lebukfencező lábtörőgépnek nevezik.
– Ez lassan, egyenletesen megy, nem billeg, járás közben nem mozog föl-le.
– Az olyan nagyon sok hajtóanyagot fogyaszt.
– Nem gond. Ha jön a szélvihar, majd megállunk. Lekucorodik és maga mellé húzza a lábait. Odabent fűtünk, főzünk, jól elvagyunk, a vihar elvonul, aztán továbbmegyünk.
– Aha, értem. Konyha és éléskamra. Villanyvilágítás és könyvtár.
– Így van. Sőt, mosógép is lesz benne.

vegyünk kocsmát!

8.4
A „Kocsma” világító felirat alatt egy másik jelent meg.
---------------
Eladó, irányár: 200ezer fitying.
--------------
– Hiába. Akinek kellene a kocsma, annak úgysincs rá pénze – vigyorgott Pukkó.
– Olyan jól viszitek a kocsmát, minek adnátok el? – kérdezte Trikka.
– Miben vagyunk mi annyira jók? – kérdezett vissza Gurp.
– Abban, hogy finom bor is van, olcsó is van, és nem keveritek össze.
– Ezt bárki utánunk tudná csinálni – legyintett Pilló.
– Persze. Csak mindenki más, ha kocsmát visz, pancsol, hazudik, csal és lop.
– Megveszem ötvenezerért – szólt közbe az egyik hegyimanó a sarokból.
– Annyiért nem eladó! – mondta kórusban a két testvér.
– Miért adjátok el? – kérdezte újra Trikka.
– Azért, mert mi megyünk világgá – kacsintott titokzatos mosollyal Pilló.
– Adjátok el a parasztnak, neki megszámolhatatlanul sok a pénze – mondta Pukkó.
– Nagyon is számolható. A villanyfogyasztásból van, ami kétévente duplázódik.
– Nem csoda. Mindenki feltaláló lett. Az egyik őrült villanyvonatot akar építeni.
– Nincs is hozzá villanymotor!
– De van. Én láttam. Egy művirág, aminek minden szirma különböző színű, és ha a virágcserépből kilógó cipőfűzőre áramot kapcsolsz, világít, zenél, és forognak a szirmai.
– Ilyen egy varázslat – suttogta Pilló.
– Dehogy is! Lámpa van benne és olyan szerkentyű, mint a zenedobozban. A zenélő részét nem felhúzott rugó hajtja, hanem az, ami a virág közepét és a szirmait forgatja: három vaslemez, három mágnes, és három tekercs drót. A könyvtárban van róla egy könyv, onnan tudom.
– Honnan tudod, hogy nincs benne varázslat? – kérdezte idegesen Pilló.
– Kipróbáltam. Ha fordítva kapcsolsz rá áramot, visszafelé forog, és nem zenél, csak kattog.
– Miért, milyen lenne, ha mégis varázslat lenne benne?
– Akkor mindig ugyanúgy forogna, és ugyanolyan szépen zenélne.
– Mindig neked van igazad – legyintett Pilló, és bement a függöny mögé mosogatni.
– Egy buta, méregdrága játékot akar valaki egy vonatba beépíteni? – kérdezte Trikka.
– Csak a forgó részét, de azt tízszer vagy százszor nagyobbra készítené.
– Nem fog menni – mondta Trikka.
– Miért? – kérdezték a többiek.
– Akkora áramforrás kell hozzá, hogy a lejtőn felfelé megáll és visszagurul.
– Igazad van. Tényleg ostobaság a villanyvonat, több szót nem érdemel. Térjünk vissza inkább a kocsmához. Százezer – mondta egy erdeimanó.
– Beszállhatok? – kukkantott be a paraszt.
– Persze.
– Százötezer – vigyorgott a paraszt.
– Smucig… tüskés… disznó – motyogta a hegyimanó a sarokban.
– Ezt nekem mondtad?! – horkant fel a paraszt.
– Nem, láttam egy olyat idefelé jövet egy bokorban. Száztízezer.
Megérkezett Prap, a király.
– A paraszt nem veheti meg – jelentette ki határozottan.
– Egy király egy licitbe nem szólhat bele – mondta Gurp.
– Ez valami új szabály? – csodálkozott Prap.
– Nem. Csak bunkóság – mondta Gurp.
– Nem a király szól bele. Prap vagyok, egy magánszemély.
– Prapnak már nincs saját, külön pénze.
– Hogyne lenne. Krupnál van a családi pénzesláda kulcsa.
– Ha az aranybojtos sapkádat a fogasra akasztod, akkor beszállhatsz a licitbe.
Prap levette a sapkáját, mire többiek is mind.
– Kettőszázezer – mondta a paraszt.
– Háromszáz…ezer! – mondta Prap, mert Pukkó a háromszáz után le akarta csapni a fakalapácsot. – Ilyen könnyen nem vertek át. Mindig mondani fogom az ezret.
– Pedig a paraszt hiába veszi meg. Mennie kell világgá.
– Egy… millió – szólt a paraszt.
– Senki többet? – kérdezte Pukkó.
– Kettő – mondta Prap.
– Egymillió. Senki többet? – kérdezte újra Pukkó.
– Mondom kettő – morogta Prap.
Lecsapott a fakalapács.
– Megvette a paraszt. Nem mondtad a milliót, csak azt, hogy kettő.
– Átvertetek? – nézett nagy, kerek szemekkel Prap.
– Magadat verted át – mondta halkan Trikka.
– De hát én vagyok a király! – mondta Prap miután visszavette az arnybojtos sapkáját.
– Persze. Ez meg egy licit volt – mondta vigyorogva Gurp.
– Belefutottam arccal egy kőfalba – ismerte be Prap.
– Csak úgy csattant – bólogatott a paraszt.
– Pedig a paraszt tényleg nem tudja vinni a kocsmát, mert világgá kell mennie.
– Attól még megvettem. Azonnal bérbe adom.
– Kinek? – kérdezték tőle kórusban.
– Neki – mutatott a sarokba arra, aki száztízezernél szállt ki.
Az említett hegyimanó a pulthoz tántorgott, és kért egy dézsa vizet. Beledugta az arcát, kicsit bugyborékolt, aztán kiemelte és megrázta a fejét.
– Brrrrr! Most ezt még egyszer és lassabban, ha kérhetem.
– Tied a kocsma, ameddig vissza nem jövök – mondta a paraszt. – Ha sose jövök vissza, rád hagyom, a jelenlévők a tanúim erre. Majd írunk egy papírt.
– Feltétel van? – kérdezte az ázott fejű hegyimanó.
– Nem ihatsz többet, csak vizet.
– Gyümölcslé?
– Csak tiszta vizet, semmi mást.
– Mert?
– Mert a borra például kitalálnád, hogy erjesztett szőlőlé.

8.3

Télen kiderült, hogy egy kisváros nem fér be a borospincékbe. Szétszedték a legszebb faházakat és felpakolták egy vonatra, a többit meg ott hagyták a parasztnak, hogy vigyázzon rá, vagy ha gondolja, fűtse el télen, aztán vonatra szálltak, és elcsattogtak a domboldal és a manóhegy felé.
A fiatal erdeimanók fantázája meglódult: Arról beszélgettek, hogy vissza kell menni a Csodálatos Erdő melletti domboldalra és építeni kell manóházakat, a domb belsejébe pedig ilyen borospincékhez hasonló helyeket, ahol át tudják vészelni a telet. Manófeszkekben már nem akartak lakni, csak készíteni egyet-kettőt, hivatalosan azért, hogy a történelemoktatás keretében a kicsiknek mutogassák, titokban meg azért, hogy az öregeknek legyen hová elbújni meghalni.
A hegyi manó fiatalok is arról beszéltek, hogy a szűk alvókuckókban nem lehet élni. Azt mondták, keresni kell olyan hegyet, ami belül hasonló, mint a manóhegy, vagy ha nincsenek benne barlangok készen, legalább könnyen faragható kőből legyen.

Tavasszal egy új nagy faházat is építettek a nyaralók és feltettek rá egy világító feliratot, hogy „Könyvtár”. Már másnap hosszú sor kígyózott előtte. Valaki bádogtölcsérrel üvölteni kezdett, hogy mindenki menjen haza, mert a könyvtár még nem működik, mire a sorban állók vigyorogva mutogatták, hogy könyveket hoztak. Volt aki deszkát hozott és szögeket, durva polcokat ácsolt és már vitte is befelé, de kizavarták, hogy fesse le.
– Hol találok én itt festéket? – kérdezte az ács.
– A falu főterén – mondták neki.
Kereste, de ott csak egy hirdetőtábla volt. Aztán csak megtalálta az egyik papírfecnin, hogy: "Festék eladó, 17.faház, Zutti és Gaddó".
A könyvtárban volt egy mesekönyv, ami arról szólt, hogy a Manóhegytől nyugatra sárkányok élnek, keletre törpék. Rengetegen akarták ezt a könyvet olvasni, ezt úgy oldották meg, hogy bezsúfolódtak a könyvtár versmondó termébe, és ott néhányan felolvasták a többieknek. Minden olyan könyv nagyon kelendő lett, ami távoli, ismeretlen vidékekről szólt.
A vonaton hozott valaki magával száz kinyomtatott példányt a "Kirajzás" című aranyokleveles szakdolgozatból. A példányokat megszámozták, és adták kézről kézre, a könyvtár oldalán egy nagy hirdetőtáblára pedig kiírták, hogy melyik példány éppen kinél van. A fiatal manók ettől a könyvtől megbolondultak. Kisebb-nagyobb csoportok álltak össze azokból akik el akartak indulni világgá. Sokan be akartak menni a Mesterhez.

A Manóhegyben, a Kisterem melletti folyosón ki volt szögelve egy nagy tábla:
------------
Vasárnap: általános pihenőnap
Hétfő: a Mester erdei manókat fogad
Kedd: a Király hegyimanókat fogad
Szerda: a Mester és a Király együtt fogad bárkit
Csütörtök: Hivatalnokok adnak időpontot hétfőre, keddre vagy szerdára, de ha a Király vagy a Mester minden perce már be van táblázva a következő pihenőnapig, akkor egy miniszterhez vagy egy tudóshoz küldik tovább a kérelmezőt.
------------
Fiatal erdeimanók azt üzenték a Mesternek, hogy felfedezőútra akarnak menni, vissza a Csodálatos Erdő mellé. A Mester végre fogadta őket, és megtiltotta nekik, hogy útra keljenek:
– Értsétek meg, hogy nincs ott semmi, csak hideg, eső, köd és rengeteg rosszsüni!

Fiatal hegyimanók mentek a királyhoz, hogy a folyó mentén a tengerhez akarnak indulni egy másik manóhegyet keresni. A király megtiltotta nekik, hogy útra keljenek:
– A tengerpartra?! És aztán?! Onnan nincs tovább út! Előbb keleten és nyugaton is meg kell nézni, van-e ott helye a manóknak.

Akiket egy tudós tovább küldött egy tanítóhoz a tanító pedig egy dajkához, azok úgy érezték, hogy nevetségessé váltak, mert lépésről lépésre szépen beledöngölték őket a padlóba.
A hegyimanókat is tovább küldték a miniszterek a szolgákhoz, de azok már nem tudták tovább küldeni a panaszkodókat sehová. Nagy veszekedés tört ki köztük, és tüntetések kezdődtek a miniszterek ablakai alatt. Megszólalt a „Válasszunk egy új királyt!” skandálás is.

A Mester bezörgött a királyhoz.
– Te Prap! Tudod hogy már lázadoznak ellened? – kérdezte a Mester vigyorogva.
– A kémeim jelentették a Királyi Panaszirodákból. Rendkívül idegesítő.
– Igen, egy lázadás mindig az – komolyodott el a Mester.
– Nem a lázadozás idegesít, hanem az, hogy Trikka még kicsi és zöld.
– Ezt nem tudtam követni.
– Még nem tudja átvenni a helyemet.
– Szólni kellene a lázadozóknak, hogy pakoljanak össze és induljanak el világgá.
– Addig se lázadoznak, értem.
– Nem azért. Menjenek, amerre látnak, nézzenek jól körül, jöjjenek hamar vissza, és mondják el, hol lehet és hová érdemes új manóvárosokat építeni.
– Dolgozd ki szépen a részleteket.
– Nagyon szívesen.
– Holnap reggelre.
– Akkor én ma éjjel nem alszom? – lepődött meg a Mester.
– Nem bizony. Sürget az idő. Kapsz egy vödör kávét.

Másnap reggel elővánszorgott a Mester a Kisterem egyik szobájából. Nagy, fekete karikás szemekkel úgy nézett ki, mint aki benéz.
– Kidolgoztam – mondta, és feltett egy falitáblára egy papírlapot néhány mágnessel:

Felfedezőutak tervezése
Ami lehetetlen: Gyalog mindenfelé, mint amikor a Csodálatos Erdőből jöttek mert:
1. Nagyon sok manó kell hozzá,
2. Lassú, mert mindig le kell táborozni, és
3. Veszélyes, mert egyre kisebb csoportokat egyre dühösebb tüskés disznók vennének körül.

Ami lehetséges: Járkálógéppel menni
A gép egy nagy mozgó manóház, tehát nem kell sehol letáborozni, csak megállni vele.
A négylábú járkáló gyorsan megy, de könnyen felborul. A hatlábú lassúbb, de nem borul fel, nagyon nagy lehet és minden belefér, ami kell. A járkáló is csak egy gép, ami elromlik, a bozótban elakad, a mocsárban elsüllyed, ezért kettő kell belőle. Ha az egyik gép elromlik, mindent át lehet pakolni a másikba és mindenki azzal megy tovább. Úgy kell megtervezni a gépet, hogy:
Nyolc manó kényelmesen elférjen benne, de
Négy is elegendő legyen a működtetéséhez. Például
Két manó felváltva irányítja, hogy folyamatosan tudjon haladni,
a másik kettő a gépházban van, vagy főz, mos, takarít.

Legolcsóbb, ha három irányba, és a legtökéletesebb, ha hat irányban indulnak.
A legjobb megoldás, ha négy irányba mennek észak, kelet, dél és nyugat felé.
Ez azt jelenti, hogy összesen 32 felfedező kell, és nyolc darab hatlábú gép.

Északra erdei manók indulnak a Csodálatos Erdő környékére.
Délre a tengerpart felé hegyimanók fognak menni, új manóhegyet keresni.
Keletre törpék, nyugatra sárkányok lehetnek, meg kell nézni, mi van ott.

Azt, hogy ki merre megy, majd eldönti négy vezető. Kell négy bölcs öreg, két erdeimanó és két hegyimanó. Velük megy huszonnyolc fiatal, ebből 14 erdeimanó és 14 hegyimanó. Keverékmanó nem lehet köztük, mert olyan „nem létezik”. Ha mégis nagyon akarna lenni egy olyan, akkor választania kell, hogy mi akar lenni.

Prap , a király kihirdette:
– Halljátok parancsomat! Válasszatok ki azok közül, akik világgá akarnak menni, tizennégy hegyi manót és tizennégy erdei manót! Van rá mostantól húsz napotok.

A Manóhegyi város felbolydult, mint egy méhkas. A Nagyteremben csoportokba verődve nyüzsögtek a fiatal manók, és nézték a hirdetőtáblát, ahol óránként vagy sűrűbben cserélődtek a hírek. Az újság már nem csak reggel és este jelent meg, már volt déli kiadás is belőle.
Csak a főcímek:
A leggazdagabb családok döntik el, hogy milyen útvonalon kik mennek
A járkálógép balesetveszélyes, az utazás az ismeretlenbe nyaktörő
A legbátrabb, legügyesebb fiatalok fognak menni

– Kaptam egy táviratot. Miért ne bántsam?
– Azért mert ő küldte a táviratot. A tüzijátékot már csak ritkán használják erre.
– Persze, mert már nem kell semmire se a távíró.
– Pedig van olyan. Az újságot öt helyen nyomtatják. Tízezer rőf cipőfűzőt pocsékoltak el arra, hogy ne egy futár vigye a lyukszalagokat a nyomdákba, szerte a városba, hanem dróton menjen a szöveg, ami ugyan tök felesleges. Most öt futár vécét pucol.

Trikka elment a legtávolabbi újságnyomdába és megnézte közelebbről. Az újságosbódé mellett volt egy Királyi Panasziroda. Az ablaka mellett egy hirdetmény lógott.
-------
Amennyiben önnek bármilyen észrevétele van
a törvényekkel és azok betartásával kapcsolatban,
vagy kérése-kérdése van a Királyhoz, azt itt
megteheti egy hivatalos bejelentés formájában.
-------
A „királyhoz” után egy beszúrásjel mögé kézzel odaírta valaki, hogy „és a Mesterhez”.
Trikka átment egy másik újságos bódéhoz és ott is talált egy ilyen királyi panaszirodát. Ez így már nagyon gyanús lett neki. Próbaképpen írt egy bejelentést:
„Csavargók téma. Felséges Uram, Kedves Prap-király! Mi az oka annak, hogy egy csavargó azonnal kap egy alvókuckót, egy fiatal párnak viszont nagyon sokat kell várni rá? Üdvözlettel: Trikka(Brik,Ticci), mert a Gazolványom most épp nincs nálam”

Bedugta a kisablakon a papírt, és elköszönt. Meglátott egy fagyizót és bement. Vett valami olajos magvakból és mézből gyúrt színes, vicces figurát Pukkónak, evett egy fagyit, és visszament a Panaszirodához.
– Mikor kapok választ a királytól és hová? – kérdezte, és közben arra gondolt, hogy teljesen mindegy, mert Prap a rokonságban van, úgyis találkoznak hamarosan.
– Már válaszolt – mondta a hivatalnok, és mutatott egy papírt.
– Az hogy lehet? Mikor kapta meg a kérdésemet?
– Az előbb.
– Hogyan?
– Dróton. Ahogy beírtam, azonnal megjelent nála az asztalán egy képernyőn.
– Kérem azt a papírt!
– Itt tessék aláírni, hogy átvette.
--------------
(A Király szól.) Kedves Trikka, ez azért van, mert egy fiatal pár mindkét tagjának van hol aludnia külön külön is. A csavargó viszont mindaddig rombolja a közösséget, lopással, durva tréfákkal, hangoskodással, a puszta megjelenésével és a szagával, ameddig meg nem kapja azt a helyet, ételt és italt, amire vágyik. (A Király szólt.)
--------------

Pukkó vidáman majszolta otthon azt a piros sárkányfigurát, amit Trikkától kapott.
– Ezek szerint az újságosbódéktól visszafelé is tud menni a szöveg dróton. Ez nagyon érdekes!
– Igen, ezért a király azonnal tud minden lázadozásról, mert a panaszirodák jelentik neki.
– A tűzoltóparancsnokság is be van kötve a király asztalára?
– Tíz az egyhez fogadok...
– Felesleges, mert szerintem is.
– Az összes miniszter is. Oda-vissza.
– Az iskolaigazgató szintén. A tudósok is.
– Egy valaki biztos nem. A paraszt a tanyán.
Nevettek.

Pukkó betanította az utódát, és így kiköltözött a tanyára. Tetszett neki nagyon. Pincéket ásott, persze nem egyedül. Ameddig rajta volt a járógipsz, mások is jöttek és segítettek neki. A pincékben tüzet rakott, és a meleg levegő áramlásokat hosszú csöveken üveglapokkal burkolt palántanevelő gödrökbe terelte.

Beköszöntött az új esztendő. A pince fölötti dombon álltak kinn a sötétben hárman, és nézték a messzeségben a sziporkázó újévi tűzijátékot. Az öreg paraszt közben motyogott:
– Szeretettel kívánok mindhármótoknak Boldog új esztendőt: Prap, Zrippa, Brik, Ticci, Krup, Vidda és Brob.
Trikka megszólalt:
– Tévedtem. Már ide is elér a távíró. Válaszolni tudunk nekik?
– Én mindig csak olvasok. Nincs rakétám, mert nem kéne, hogy a kezemben robbanjon.

Télen, amikor odakint dühöngött a hóvihar, ők hárman a boros pincében babot fejtettek, sálat szőttek, fabútorokat és kapálógépet készítettek, vagy régi újságokat olvasgattak a tűz mellett.

Tavasszal egyre többen jöttek a Manóhegyből, sok faházat építettek maguknak, és raktárakat, egy bogyópréselőt, tisztító és szűrőkamrákat, aztán egy palackozót, ahol hordókba lehet tölteni a kész savat. Egyszer csak elkezdtek vasutat építeni.
– Mi ez már? – kérdezte ingerülten a paraszt.
– Eddig a bogyót vittük le a Manóhegybe, most a feldolgozó üzemet hozzuk ki ide, és csak a kész savat fogjuk levinni a reaktorokba – mondta az egyik építésvezető hegyimanó.
– Tiltakozom! – ordított a paraszt. – Azért költöztem ide ki, hogy egyedül legyek, és most nyüzsögnek itt ezren. Az egész környék éjjel fényárban úszik, faházak százai, raktárak és boltok, már csak a kocsma és az orvosi rendelő hiányzik!
– Jé, tényleg! – kiáltott fel egy villanyszerelő és elrohant, hogy készíttessen az üveggyárban egy „Kocsma” és egy „Üzemorvosi Rendelő” világító feliratot.
– Persze, majd pont egy világító felirattól lesz itt egy kocsma és főleg egy orvosi rendelő! – duzzogott a parasz.
Éjjel bezörgött hozzá Pilló és Gurp. Keverék manók voltak és testvérek. Gurp egy hegyi manóra hasonlított, Pilló egy erdeimanóra.
– Mikéne ha az ördög el nem vinne benneteket?! – morogta mérgesen.
– Két hordó bor. Az egyik hordó bor legyen nagyon finom, a másik nagyon olcsó.
– Felvertetek az álmomból. Ezért felárat kérek ám. Drága mulatság lesz ez nektek.
– Üres pénzt adunk érte. Nagyon kell az a bor.
– Négyezer fitying lesz a két hordó.
– Értem. Az hordónként kétezer.
– Meg amit a rosszsüni himbál.
– Az a fejét himbálja. Mér, nem úgy van, ahogy mondom?
– Nem bizony. A jó bor a négyezer, a másikat ingyen adom.
A paraszt visszaaludt.

A testvérpár szerzett száz poharat és egy mosogatószekrényt. Egész éjjel ácsolták az asztalokat, a polcokat és a padokat, végül odakint egy fapados pottyantóst, és reggel kinyitott a kocsma.
– Hol van az orvosi rendelő? – kérdezte a paraszt Gurpot a kocsmában.
– Vallja be, csak azért jött, hogy összekeverjük-e a jó bort és azt a másikat – mondta Gurp.
– Bevallom, tényleg azért jöttem. Meg ne tudjam.
– Miért, mi lenne ha megtudná, hogy pancsolunk?
– Látod ezt a hosszú, vastag botot, végében egy kristállyal? – mutatta neki.
– Megverne vele? – kérdezte csodálkozva Gurp.
– Nem. Csak a hasadra mutatnék, aztán nem maradna meg benned még a víz se.
– Nem hiszek én az ilyesmikben, öreg – röhögött halkan Gurp.
– Ne ingereld, ne ingereld, mert utána sírni fogunk – suttogta valaki egy függöny mögül.
– Az öcsédnek úgy hallom, több esze van.
– Á, dehogy, csak gyávább, mint én. Tegyünk egy próbát!
– Nem, mert nem szolgáltál rá. A jó bort üvegpohárba öntöd, az olcsót fapohárba, ahogy kell.
– Adózni viszont nem fogok, mert akkor nem tisztelnének ezek a gazfickók, akik itt isznak.
– Fogsz adózni. Üres pénzt adtál. Négyezer-ötszázat írtam rá. Négyezer az enyém...
– Jaj ne! Meg ne tudják, mert oda a rosszhírem!
– ...ötszáz pedig megy a kincstárba.
– Hagyjon békén! Menjen innen a dolgára!
– Hová?
– A hetvennégyes faházba.

A paraszt odament és megnézte. Az ablak fölött világított egy felirat.
------------------
74. Üzemorvosi Rendelő és Gyógyszertár
------------------
Az ablakba könyvek voltak kirakva az ápolásról és a gyógynövényekről.
Az ajtóra ki volt szögelve egy tábla: „Orvos és gyógyszerész még nincs”.
A paraszt, aki valaha kinn élt a tanyán, de most már egy népes falu volt körülötte, bekukkantott az ablakon. Látott odabent üvegajtós szekrényeket, bennük kötszert, sokféle gyógyszert, egy zsák gipszet és néhány tekercs fáslit. Volt még ott egy asztal, az asztal körül néhány szék, beljebb polcok, egy kézmosó és két ágy.
– Orvos honnan lesz ide? – kérdezte váratlanul Trikka a öreg háta mögül.
A paraszt nem rezzent össze.
– Szerintem ez itt egy csapda. Elbújunk, és kifigyeljük, hogy működik-e.

Elbújtak és vártak. Jött egy erdei manó orvos nyaralni.
– Nem! Nem fogok dolgozni! Nyaralni jöttem – mondogatta és közben egyre szűkebb csigavonalban keringett az orvosi rendelő körül, aztán egyszer csak bement, mintha valami varázslat beszippantotta volna oda.

Eljött a nyár és hosszú tömött sorokban világító szemű szörnyek érkeztek a faluba. Amelyik szörnynek csak az egyik szeme világított, annak megjavították a másik lámpáját, a szörnyek hasából pedig nyaraló manók kászálódtak ki, és sátrat vertek, vagy a faházak padlására költöztek be sok-sok pénzért.
Pukkó folyamatosan dolgozott, javította a járkálógépeket, és ha nem volt javítani való, akkor is hívták ide-oda, hogy nézze át a járkálókat, hogy amikor azok majd elindulnak, akkor nagy biztonsággal bírják ki a hosszú utat. Pukkó kapott egy csomó pénzt, de rögtön el is költötte, vásárolt rajta sok pótalkatrészt, amit beépített a gépekbe, vagy berakott a gépek szerszámosládájába, pontosan felírva rá, hogy mi az, és mire való.

Őszre elkészült a vasút. Sokan már vonattal jöttek, vagy mentek vissza a Manóhegyi városba, és volt olyan család is, aki leszállt egy pincében, a Domboldalon Álló Manóházak nevű megállónál.
Sokszor még késő éjjel is, amikor a paraszt már aludni akart, nagy csörgés-csattogással érkezett egy vonat kirándulókkal, és visszaindult egy tehervonat savas hordókkal megrakodva. Vidám nevetés volt mindenfelé, és egy boldog, nyüzsgő város vette körül azt, aki azért költözött ide, hogy ne találkozzon másokkal.
– Én innen tovább állok – mondta mérgesen a paraszt Trikkáéknak.
– Hová? Másik tanyát épít, eggyel távolabb? – kérdezte Pukkó.
– Úgy bizony. Ott újra egyedül lehetnék, és nyugton hagynának.
– Meddig? – kérdezte Trikka.
– Szerinted? – kérdezett vissza az öreg.
– Ameddig oda nem érne a vasút.
– Igazad van. Maradok. Bárhová is mennék, jönne utánam a város.

Trikka megérkezett a tanyára, és ott kimászott egy nagy, négylábú, fából készült szörnyetegből. A paraszt is előjött a házából.
– Hát a másik hun van?
– Három nap múlva jön utánam. Ő még nem tudja, de én már igen.
– És ha közbe jön valami, és mégse jön?
– Akkor öt nap múlva én megyek vissza hozzá.
– Miért pont öt nap múlva?
– Addig birom ki nélküle – pirult el Trikka.
– De gyönyörű valaki! – jegyezte meg az öreg erdei manó.
Trikka megijedt.
– Szólíthatlak édes lányomnak?
Trikka megenyhült.
– Persze, ha jól esik.
– Akkor van öt napunk mindenre. Mit akarsz tudni, édes lányom?
– Azt, hogy maga miért nem fagy meg télen.
– Mér, az jó lenne? – kerekedett el az öreg szeme.
– Nem azért mondom, csak csodálkozom. Mi városiak a domboldalról lemenekülünk a manóhegybe, és a vihar szétrombolja a házainkat, maga meg itt van és semmi baja. Hogy csinálja ezt? Hogy marad meg a háza? Hogy marad egyáltalán életben, amikor jön a rossz idő?
– Van egy borospincém. Lemegyek, berúgok és átalszom a telet.
– Most komolyan.
– Tényleg van egy borospincém. Itt a ház mögött van egy domb, abban van. Én meg benne egész télen. Nézd meg, ha akarod. Talán menjünk be!
Most jön az, hogy az őseim építették, gondolta Trikka.
– Nem az őseim építették, hiszen itt csak hegyi manók laknak évszázadok óta, én meg erdei vagyok, de télre beköltöztem, és raktam egy nagy tüzet a középső, a legnagyobb pincébe.
Ez tud gondolatot olvasni, gondolta Trikka.
– Nem mintha tudnék gondolatot olvasni…
Trikka rémült tekintettel nézett maga elé.
– … de ezt szokták kérdezni mások is, amikor ide jönnek.

Bementek a pincébe. Egy hosszú folyosón gyalogoltak lobogó fáklyával a kezükben, balra mellettük végig boros hordók, megszámozva egytől huszonháromig. Az út végén egy tűzhely volt a pincében, és rajta pislákolt a tűz.
– Itt alvókuckók vannak körben, válassz egyet, de ne sokat válogass, mert mind egyforma. Mindegyikben széna van, alvózsákot gondolom hoztál. A polc alatt fedeles éjjeli edényt találsz, a polcon vizeskancsó, pohár és egy zölden világító csodakő van.
– Pont úgy mint az apám, Brik kuckójában volt kis korában.
– Én is olvastam ezt tőle. Hoznak nekem mindig újságot vagy könyvet, amikor viszik a bort.
– A maga nevét megtudhatnám?
– Nem.
– Nem?
– Nem. Amikor a feleségem meghótt, az én nevem is meghótt. Azóta csak egy "Paraszt" vagyok, aki "Kinn él a tanyán".
– Nem szólíthatom úgy, hogy hé, te paraszt! – mondta Trikka idegesen.
– Hát úgy ne is, mert a térdemre fektetlek!

Mindketten nevettek. Az öreg mondta tovább.
– Gondoltam kiköltözök ide jó messze, ahol nem nagyon járnak, de mégis hasznos vagyok amikor babot, krumplit, répát, hagymát termesztek, aztán készítek jó sok bort, lehetőleg finomat, hogy szívesen igyák.
– Pedig jönni fognak ide sokan. Van itt ez a rengeteg villanybogyó, és azt legalább százan fogják leszedni. Hogy jutott eszébe pont ez a növény?
– Nem nekem jutott eszembe. Egyszer csak jött valami Brob – vigyorgott az öreg -, és azt mondta, hogy a testvére, Brik a kislányának zseblámpát akar csinálni, de rendes savat nem tehet bele, mert az gyerek kezébe nem való. Mondjak valami bogyót, aminek nagyon savanyú a leve. Mutattam neki ezt.

Másnap reggel belevetették magukat a munkába. Trikka üveglapokat szedett elő a járművéből, és ahol a pincéből kijön a meleg levegő, oda ástak egy kis palántanevelőt a villanybogyónak, és leburkolták üveglapokkal. Este megbeszélték, hogyan lehetne itt továbbra is egyedül dolgozni gépekkel.
Néhány nap múlva reggel Trikka nagyon szomorú volt.
– Nem jön. Lehet, hogy már nem is szeret. Legalább írna egy levelet. Mit is beszélek? Kár, hogy ide nem jár postás – motyogta csak úgy, maga elé.
A paraszt nem szólt rá semmit, mert nagyon figyelt valami mást. A látóhatárom felragyogott egymás után két fehér fény. Aztán színes fények látszólag összevissza sorrendben, aztán három fehér és a színes fények ugyanabban a sorrendben még egyszer, végül még egy fehér.
– Nem tud jönni, mert eltörte a lábát – mondta a paraszt.
– Az már rég összeforrt – bólogatott Trikka.
– Megint eltörte – dünnyögte a paraszt.
– Amennyi esze van... Mi?! Honnan tudja maga ezt? – eszmélt fel Trikka.
– Az előbb olvastam.
– Nem is jött ide levél!
– Nem levél jött, hanem távirat. Nem azt írta, hogy mennyi bor kell és mikorra, hanem azt, hogy nem tud jönni, mert eltörte a lábát valami pu--uk--ko--ó, vagy mi a rák.
– Nem rák! Ő az én párom. Pukkó.
– Ez úgy hangzik, mint amikor valaki túl sok babot evett.
– Ha megkérhetném, amikor itt lesz, ezt ne nagyon említse neki.
– Nem fogom említeni. Nem úgy vagyok paraszt.

Trikka gyorsan szép rendet rakott maga körül, bepakolta a cókmókját és egy kis ennivalót a négylábú járkálóba, aztán elköszönt.
– Megyek egy kört, és ha rendesen működik ez a gép, már indulok is haza. Nagyon köszönök mindent, főleg azt, hogy édes lányának nevezett.

Trikka ment egy kört.
– Nem jó – mondta a paraszt. – A bal hátsó lábára sántít a dög.

Trikka sokat vacakolt vele, mire meg tudta javítani, aztán ment még egy kört.
– Most már jó, de most meg már setétedik – mondta az öreg szomorúan, mintha csak azt akarná mondani, hogy "ugye maradsz még egy kicsit?".
– Nem gond, van lámpám, kettő is – mondta nevetve Trikka, ezzel bekapcsolta a lámpákba az áramot, és a világító szemű szörny a vidám utasával a belsejében sietve elindult hazafelé.

Trikka hazaért.
Pukkó másik lábán, mint a múltkor, hatalmas gipsz éktelenkedett.
– Te jószagú galagonyabokor, mi lett veled? – csapta össze a kezét Trikka.
– A másik lábamat is. Szörnyű!
– Hoztam neked mézet, szilvát, sült krumplit. Reggel mi legyen veled?
– A vigyori önkéntes jár hozzám szúrni – mondta Pukkó majdnem sírva.
– Miért pont ő?
– Őt már megszoktam.
– De most már itt vagyok én is.
– Nem fog örülni neki. Pénzért szúr.
– Odaadom neki a pénzt és szúrlak én.
– Nem fog neki tetszeni. Ő élvezi, hogy szúr, és az nekem fáj.
– Akkor meg orrba rúgom – mondta Trikka mérgesen.
– Ne bántsd. Azt hittem holnap jössz.
– Kaptam egy táviratot. Miért ne bántsam?
– Azért mert ő küldte a táviratot.

Brik, Ticci, Trikka és Pukkó a bejárat előtt kívül, a függőfolyosóról nézték a Manóvárost. Látták a Nagyterem közepén a hegyi manók összetartozását jelképező tüzet, ami egy kis szigeten lobogott, és körbe azt a sok ezernyi színes világító feliratot, és egy-két fényesebb lámpát itt-ott, ami szépen beragyogta a város minden zugát.
– Milyen szép! – sóhajtott Brik.
– És mennyi pénzbe kerül! – csóválta a fejét Ticci.
– Ne légy már ünneprontó. Én itt voltam kismanó, és emlékszem, hogy milyen sötét volt itt minden. Csak egy-két kristály ragyogott itt-ott, amikor odakint sütött a nap.
– Ezek is világító kristályok – mondta Pukkó. – Csak ilyeneket már nem lehet találni a bányából kitermelt kövek között. Kohóban, kemencében izzó olvadt üvegben készülnek. Nagy gépsorok törik és szitálják, aztán mit tudom én, még mit csinálnak velük, mert szakmai titok. Akik világító kristályokat készítenek, a vegyészek, ötvösök és üvegművészek közül is csak a legjobbakat fogadják be maguk közé. Mi már csak annyit látunk az egész varázslatból, hogy van olyan üveglap, gömb vagy cső, ami világít, ha villanyt kapcsolunk rá.

Bementek a gyönyörű, frissen felújított, feldíszített lakásba.
– Látjátok, ide már nagyon szívesen jövök hozzátok látogatóba. Az a sok szörnyű pici lakás, amit végig jártatok, nem tetszett. Persze a tudományos dolgozat, amit Trikka írt a fiatal párok életéről, nagyon jó lett. A vége viszont ijesztő. Kirajzás, mint a méheknél. A manók szétszóródnak az egész világon, egyes városok, később országok már a saját nyelvükön fognak beszélni, és ahogy most beszélünk, az lesz a ősi, közös manónyelv. Nagyon érdekes, de nem szeretnék olyan sokáig élni, hogy ezt a saját szememmel kelljen látnom – mondta Brik.
– A tudósok elhiszik, hogy ez tényleg így lesz, legalábbis adtak érte egy aranyoklevelet.
– Hogy néz ki egy arany oklevél? – kérdezte a nagymama.
– Fekete papírra nyomtatják arany betűkkel, itt is van, tessék, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a zöldfülűnek az átvevő ünnepséget és diszvacsorán nem kell saját zsebből fizetni.
– Én aranyoklevelet a járkálógépért kaptam. Terjed a fiatalok közt nagyon. Versenyeket rendeznek és a kórházban már van külön „Lábtörés és Agyrázkódás” osztály is!
– Mekkora siker! – röhögött Brik.
– Van olyan változat, ami járni is, futni is tud. Tele van a lába gumikötelekkel és rugókkal, ettől járás közben le-föl mozog, előre, hátra, jobbra, balra billeg, és ha felveszed a ritmusát, akkor nagyon kevés hajtóanyagot fogyaszt, és messzire el lehet vele jutni rövid idő alatt. Kétféle verseny van: ki, milyen messzire jut, és ki tud gyorsabban futni. Lesz akadályverseny is. Gyors futás, hosszú cammogás és dombtetőre mászás. Ez a harmadik érdekes lesz. A reaktor olyankor túlmelegszik, leolvad vagy felrobban.
– Remélem nem neveztél be.
– Nem. Én szervezem. Eddig kilenc jelentkező van. A mentősök, tűzoltók is jönnek.
– Lesz dolguk. Buta játék ez, semmi más.
– Nem játék. Máshol is használják a motorját. Úgynevezett liftek járnak a város szintjei között, és a vonatokba is be akarják építeni, hogy ne kelljen azt drótkötéllel vontatni lejtőn fölfelé.

Prap, a király hívatta Trikkát és Briket.
– A Manóváros villanyszámlája egyre több, és abból a parasztnak a nagyon sok pénze van, de valahogy nem érdekli. Nem akar beköltözni ide télen sem.
– Pukkó meg nem akar kiköltözni velem oda. Most mi legyen? Győzzük meg valahogy, vagy menjen egy másik pár? A paraszt hogy vészeli át a telet? – kérdezte Trikka.
– Nem tudjuk. Nem mondja el, és kémkedni nem akarok utána, mert hamarosan úgy is kiderül. Meglepően könnyen beleegyezett abba, hogy kiköltözzetek hozzá. Mit mondtál neki?
– Azt, hogy segítek abban, továbbra is egyedül tudja gondozni a növényeit gépekkel.
– Mi van a tüskés disznókkal? Miért nem eszik meg a parasz... szóval a villanybogyót?
– Egyszerű: Túl savanyú. A parasztot sem tudják bántani. Az ültetvény körülveszi a tanyát, az ültetvényt a tüskés bozót, és van egy mély vizesárok is a tüskés bozót közepén. Ez így lagalább olyan jó, talán jobb is, mint egy villanyos kerítés. A paraszt egy fahidat enged le, amikor mennek hozzá borért, vagy bogyót szüretelni.

Pukkó a szép, nagy és kényelmes lakásban maradt, Trikka pedig kiköltözött a tanyára. Puszi-puszival váltak el egy időre. Ezt a rövid külön költözést a manóknál az orvos is fel szokta írni olyan pároknak, akik túl sokat veszekednek, de itt nem erről volt szó.
– Siess vissza hamar! – mondta az egyik.
– Gyere utánam, amint lehet! – mondta a másik.

– NEM fogok csavargónak beöltözni! – szólt bele mérgesen Pukkó.
– De igen! – vágta rá Trikka.
– Nem! – vicsorgott Pukkó.
– De, százszor – jelentette ki Trikka, és a feje fölött keresztben megfogta saját két fülét.
– Térjünk vissza a felnőttek szintjére, ha lehetséges – toppantott Brik. – Persze, majd el is hiszem, hogy minden hivatalnok pont úgy bánik veletek, ahogy bármelyik másik fiatal párral. Mindenki tudja, hogy te az a Trikka vagy egy nagyon gazdag családból, aki később király lesz.
– Parancsba adta nekik Prap, úgy, mint király, hogy pontosan úgy bánjanak velünk, mint bárki mással, mert ez a vizsgálat lényege. Például ha a hivatalnok kap egy kis aprót, előre engedhet a sorban, de csak annyi előnyt kaphatunk, mint bárki más, aki ugyanannyi pénzt adna érte.
– Még ezt is vizsgáljátok? Ez elképesztő! Különben is: hogy lehet egy csavargó értékesebb, mint egy fiatal pár?
– Nem tudjuk, azért kellene Pukkónak beöltöznie...
– Nem! – toppantott Pukkó.
– És miért nem? – kérdezte kedvesen Brik.
– Mert előtte húsz napig nem szabad mosakodni, olajos, fűszeres ételeket kell enni, és csúnya szavakat kellene tanulni, hogy jól játsszam a szerepemet.

Tíz nap múlva összejött a család Zrippa konyhaasztala körül.
– Mesélj, kicsim! – mondta az öreg manóanyu, Trikka nagymamája.
– Csúnya és kicsi alvókuckót kaptunk rossz helyen – sóhajtott Pukkó.
– Ez felháborító! Kérjetek nagyot és szépet – mondta Zrippa.
– Fogunk, de előbb leírjuk részletesen, hogyan lehet egy ilyen kuckóban élni – mondta Trikka.
– Miért kaptatok csúnyát és kicsit? – kíváncsiskodott Kritta.
– Azért, mert nem adtunk elég sumák pénzt annak, aki eldönti, hogy melyik pár milyen kuckót kap, és mikor. Ezer fityinget adtunk, és azt mondta rá, hogy döntsük el, hogy milyen gyorsan akarunk költözni, vagy inkább egy szépet kérük később, mert a pénz mindkettőre nem elég.
– Tudta az illető, hogy te vagy az a bizonyos Trikka?
– Persze, de azt is mondtam neki, hogy vizsgamunkát írok a fiatal pároknak kiutalt kuckók elosztásáról, ezért mindennek pontosan úgy kell történnie, ahogy az szokott. Nem nagyon akarta elfogadni, de mondtam neki, hogy értse már meg, hogy ha akarom, már ma este egy gyönyörű lakásban alszom a párommal együtt, de most nem az a cél. Belement a játékba. A műszakváltás után velünk vacsorázott. Borozgatás közben órákig mesélt, és mindent őszintén elmondott erről. Például azt, hogy a legszörnyűbb hely, ahol fiatalok laknak, a szénbánya, mert az büdös is, nedves is. Persze ha jó az alvókuckó, csak annyit veszel észre, hogy egy zárt fadobozba hosszú folyosón keresztül jutsz be, és nem tudsz ablakot nyitni. Éjjel, ha felkapcsolod a villanyt, a legfelső polcon és az éjjeli szekrényen világít a lámpa, nappal pedig a falon világít ablak helyett egy nagy, négyszögletes üveglap, amire egy tájkép van festve ablak helyett.
– Ha nem tudnak ablakot nyitni, tiszta levegőt honnan kapnak?
– Az csövön jön addig, amíg bele nem döglik a csőbe valami állat. Éjjel csend van, a zaj viszont nappal szörnyű.
– Miféle zaj? – lepődött meg a nagymami.
– Amikor a gépek zakatolnak reggeltől estig és fejtik a szenet vagy a követ.
– Akkor tényleg csak alvókuckó. Mikor költözhetnek ki onnan? – kérdezte Brob.
– Amikor a sarkoknál reped a fal és bejön a bűz, vagy nedvesedik a padló, és penészedik minden. Akkor kérnek egy másik kuckót. Ha nem fizetnek lakbért, akkor csak ugyanolyat kapnak, ha jó sok lakbért ad össze a rokonság, akkor azonnal kapnak szebbet és nagyobbat.

– Ti ketten mikor költöztök egy nagy és szép lakásba? – kérdezte Brik.
– Amikor már elegendő esettanulmány jött össze. Most még sokat beszélgetünk hasonló módon élő párokkal, mindig másikkal, és másikkal, aztán beszélgetés után rögtön leírjuk, amit mondtak.
– Remélem nem akarod az összes szörnyű és borzalmas munkahelyet is végig dolgozni húsz naponként máshol és máshol – nevetett Krod bácsi.
– Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – csapott a saját homlokára Trikka.
– Neee! – nyafogta kétségbeesetten Pukkó. – Muszáj neki ötleteket adni?!
– Miért, te például hol fogsz dolgozni? – kérdezte Pukkótól Brik.
– Azt csinálom majd, amit a legjobban szeretek – mosolyodott el Pukkó.
– Járkálsz ide-oda és kinyitod-becsukod az ajtókat és ablakokat az egész manóvárosban? Mert azt szeretted az iskolában is csinálni.
– Igen.
– Most komolyan.
– Komolyan beszélek. Már készül a lakásunk, és abban nekem lesz egy óriási dolgozószobám. Az egyik fal negyedkör alakú, rajta ezer lámpával. Tényleg ezer, mert hússzor ötven. Látom rajta egyszerre az összes levegő áramlást szabályzó ajtót és ablakot, hogy éppen ki van-e nyitva, vagy be van zárva, és a szélforgókat, hogy merre forognak és milyen gyorsan. Az asztalom félkör alakú lesz, sok száz kapcsolóval, és azokkal nyitok-csukok mindent.
– És te, mint a zöldség és gyümölcsminiszter szolgája, neked mi a terved? – kérdezte Krod bácsi Trikkától.
– Ki fogok költözni a paraszthoz, a tanyájára. Kíváncsi vagyok rá.
– Mire? Vagyis kire? A parasztra? Mi az érdekes rajta?
– Az, hogy minden télen, amikor megjön a rossz idő, a domboldalról mi pánikszerűen lejövünk ide a Manóhegyi városba, a szörnyű vihar pedig széttépi és szétszórja a manóházakat, közben a paraszt ott marad a tanyáján, és életben marad. Ezt nem mindenki tudná utána csinálni.

Trikka és Pukkó azt a lakást vették meg, ahol Brik kis korában lakott, még a könyvek nyomtatása előtt. A nagy éléskamrát és a konyhát összenyitották, falakkal, polcokkal és függönyökkel szobákra osztották, a pici alvókuckók és a mosókonyha pedig ugyanolyan maradt, mint régen.

8.1 Trikka és Pukkó

- Bérlakás nektek?! Minek?! Akkora házat kaptok, amekkorát csak akartok, vagy a legszebb lakást idelent. Krod bácsi, akarom mondani Krup bitorolja… Upsz! Birtokolja a pénzes láda kulcsát. Kérni se kell, csak halkan szólni, hogy össze szeretnétek költözni – mondta Brik, amikor eljött hozzá Pukkó.
- Mi sorban álltunk és beadtuk a kérvényt, és most várunk. Így tudjuk meg, hogy a többi fiatal hogy él, mit csinál, és mi fáj neki. Sokat kell várni egy pici alvókuckóra is. Aki azonnal kap egy olyat, az nem a fiatal pár, hanem a csavargó.
- Te király leszel, neked mindenből a legszebb és legjobb jár!
- Még nem vagyok király. Az iskolában megtanultam, hogy elvegyülök a többi között, és megnézem ezt az egészet belülről. Most például a fiatal párok életét.
- Persze, el is hiszem, hogy minden hivatalnok úgy bánik veletek, ahogy bármelyik másik fiatal párral. Mindenki tudja, hogy Trikka vagy és király leszel.
- Parancsba van nekik adva, hogy pontosan úgy kell bánni velünk is, mint bárki mással, mert ez a vizsgálat lényege. Például ha kap egy kis aprót, előre enged a sorban, de csak annyi előnyt kaphatunk, mint bárki más, aki ugyanannyi sumák pénzt ad, és nem többet!
- Még ezt is vizsgáljátok? Ez elképesztő! Mondod, hogy a csavargó értékesebb.
- Nem fogok csavargónak beöltözni – szólt bele Pukkó.

Brik meglátogatta az apját az Ősi Manóbarlang pincéjében.
- Hogy haladsz?
- Rosszul.
- Hol akadtál el?
- A savkeveréknél. A drága réz helyett olcsó szénrudakat használok. A cinkpor beoldódik a savba és közben jó sok villany keletkezik. A savból sós víz lesz, abból kiszedem a sót, megy vissza a kohóba, és újra cink lesz belőle. Nem mérgezi a növényeket, hanem körbe jár, és így már olcsó is.
- Akkor mi a gond?
- Lassan készül az ecet. Van egy bonyolult savkeverék, de az meg sokkal drágább. Kellene nekem valami olcsó sav.
- Mennyi?
- Irdatlanul sok kell belőle.

Brik átment Prikkáékhoz.
- Krod bácsi, mi az, amiből legutóbb rengeteg termett, és olcsón fel tudnád vásárolni?
- Valami lila bogyó. Lédús és rettentő savanyú. Valami új növény. Jár a nyakamra egy paraszt, hogy vegyem meg tőle. Azt mondja, helyettesíti a citromot és az ecetet.
- Akkor vedd meg tőle!
- Dehogy veszem! Van valami szörnyű mellékíze.
- Hoppá! Tudod mit? Nekem találkoznom kell azzal a paraszttal.

A paraszt egy erdei manó volt. Kint volt a kunyhója a szabad ég alatt, és télen is ott élt a tanyáján. Nagy, széles, kerek kalapot viselt manósapka helyett.
- Mikéne havóna?
- Tessék?! - kérdezett vissza Brik ijedten.
- Mondom, mikénehavóna?
- Krod bácsi küldött, lila bogyóért. Ha fel tudom használni, megveszem.
- Nemköllaz senkinek. Túl savanyú. És csak frissen jó, mert ha leszedik, megkeseredik.
- Azér csak megnézném. Nem enni akarom. Villanyhoz kell.
- Hozott valami reaktort hozzá?
Uppsz! Ez tudja, hogy mi az a villany, gondolta Brik.
- Persze. Itt van a hátizsákomban. Sok kis üvegcső, ami szereti a gyümölcslevet.
- Akkó gyűjjön be.
Brik úgy tippelt, hogy most beinvitálták a házba, és bement.
- Minek él itt egyedül a semmi közepén? - kérdezte az öreg manót.
- Hát azt én se tudom, hogy minek élek. Gyerekem nincs, a feleségem meghótt…
- Így már értem, bocsánat, nem akartam megbántani…
- Ugyan! Tízévenként kérdi valaki, hogy élek-e vagy halok, oszt az is bocsánatot kér miatta.

Brik egyre kínosabban érezte magát, és gyorsan a tárgyra tért.
- Hozza azt a levet, oszt öntsük má! - váltott stílust anélkül, hogy észrevette volna.
- Hozom, na, de inkább újat kéne préselni, nem?
- Ahogy goldolja apóka, csak haladjunk.
Teleöntötték a kis üvegcsöveket valami homályos lével és bekapcsolták a műszereket.
A lámpa fénye egy darabig kókadozott, aztán kihunyt.
- Nem lesz itt semmi baj, közvetlenül nem jó, majd egy kicsit fel kell dolgozni – mondta Brik, de nem a parasztot vigasztalta, inkább saját magát.
- Van öreg is – mondta a házigazda.
- Ki van? - rezzent össze Brik.
- Öreg lé. Olyan, ami öt napja áll. Leült a zacc, feljött a habja. Óvatosan leöntjük a tisztát.
- Hurrá! Egy próbát megér. Ha kiöntöm ezeket, hová?
- Csak ide a hamuba.
Brik kiöntögette a kis csöveket, aztán inkább frisseket vett elő, és abba öntötte a másik halványlila, átlátszó folyadékot. Bekapcsolta a műszereket és a lámpát. A lámpa gyönyörűen ragyogott.
- Győztünk – mondta Brik az öregnek. - Neve?
- Lilabogyó. Lehet villanybogyó is, ha gondolja.
- A maga nevét kérdeztem.
- Talán ha előbb az bemutatkozna, aki gyütt hozzám.
Hú, de paraszt vagyok, gondolta Brik és elszégyellte magát.
- Brik vagyok, Krod bácsi egyik rokona.
- Szóval úri családból jön.
- Krod bácsi szegény rokona vagyok.
- Nana! Hallottam én ám a könyvek nyomtatásárul, meg a gőzgéprűl is! Olyan szegény azér nem lehet. Asszem még zseblámpát is talált fel, meg a lyánya királynak tanul, asse ócsó.
Ez paraszt a bolondját járatja velem, mindent tud rólam, gondolta Brik.
- Hunnan tud maga mindent rólam? - kérdezte rémülten.
- Kivetettem kártyán – morogta az öreg.
- Komolyra fordítva – kezdte Brik, és mindketten elnevették magukat –, megvesszük az összes villanybogyót, mit kér érte?
- Az egész manóváros villanyszámlájának 1%-át és a jövő évi szerződést ugyanennyi bogyóról.
- Hát nem szégyellős.
- Sose vótam az.
- Na megyek, írok egy szerződést, oszt jövök vissza – mondta Brik.
- Fölöslegesen ne mászkáljon. Itt a szerződés. Ügyvéd írta.
Brik elolvasta és egyik ámulatból a másikba esett.
- Én ugyan kitöltöm a saját nevemre és aláírom, de Krod bácsinak is alá kéne. Nála van a pénzesláda kulcsa, ha meg nem sértem.
- Kezdő maga nagyon. Krod már számított erre. Fordítsa meg azt a papírt.
- „Ha Brik megbizonyosodik arról, hogy a terméket fel tudja használni, felhatalmazom, hogy az üzletet megkösse.” Aláírás: Krod – olvasta hangosan Brik.
- Naugye. Akkor áll az alku?
- Persze! - bólogatott Brik, és másolni kezdte az iratot még egy példányban egy üres papírra.

Letelt a megbeszélt hatvan nap az iskolában. Trikka meglátogatta Lakkut.
- Letelt a bünti, lehetsz újra a magántanárom – mondta Trikka vigyorogva.
- Nem vicces. Na milyen volt a kollégium? Van ott valami, amin sürgősen változtatni kellene?
- Van bizony. Az egyik szint harmada kifejezetten borzalmas. Oda zsúfolódtak össze azok a hegyi manó fiúk, akik nem szeretnek mosakodni. Valamit nem értek: Hogy nem fulladnak meg attól a rettenetes bűztől?
- Megszokták. A többiek hogy tűrik?
- Nehezen. Volt egy-két üldözés, erőszakos fürdetés, aztán egy tömegverekedés.
- Mekkora?
- Kilenc manófüles.

Lakku röhögött.
- Mit röhögsz?
- Ezek a mai fiatalok harmat gyengék. Az én ifjúkoromban egy ilyen után harminc manófület is visszavarrtak az orvosok. Már a tömegverekedés sem a régi.
- Inkább mesélj valamit arról, mi történt idekint, mialatt én odabent raboskodtam.
- Egy furcsa és egy érdekes dolog. A furcsa az volt, hogy sorba álltam a Nagyteremben egy bódé előtt, aminek az ablaka fölött világító betűkkel az áll, hogy „Pénzügy-19” és vissza akartam váltani a Briktől kapott papírt, mert lejárt. Mondták, hogy inkább adnak helyette egy vaslemezt, ugyanis 16384 fitying van rajta. Az nem létezik, mondtam, hiszen Brik csak háromezret írt rá, és azóta már költöttem is róla 1616-ot. Az lehet, mondta a hivatalnok, de pontosan tíz naponkét érkezik rá 3000 fitying, valami Krod bácsitól, vagyis inkább a Krod bácsin keresztül egy cérnagyárból.
- Tudok róla, a cérnagyár fizeti a tanittatásomat, mert egy óriási megrendelést kaptak Briktől.
- Mi közöd a cérnagyárhoz?
- Egymillió rőf cipőfűző.
- Hagyjuk. Én egy kispályás vagyok, nem értek az ilyenhez.
- Pedig pont te mondtad, hogy egy királynak nagy léptékben kell gondolkodnia.
- Én nem leszek király. Tanító igen. Érdekes, hogy nem is kértem, mégis kaptam oklevelet.
- Az hogy lehet? Mesélj!
- Láttam a hirdetőtáblán, hogy „Lakku, a legjobb hegyi manó magántanár a legutóbbi tudóstalálkozón megkapta a Tanítói Oklevelet”. Bementem egy tudóshoz, és mondtam, hogy itt valami tévedés van, mert nem kértem oklevelet, és nem vettem részt semmiféle tudóstalálkozón. Azt mondta, hogy az nem számít. Már hogyne számítana, mondom neki, ugyanis az oklevelet nem tudom bekereteztetni, és kirakni a falra. Erre azt mondta, hogy perverz vagyok, ha a hiúságomnak ez viszket, de csak menjek be a mesterhez, persze előre be kell jelentkezni hozzá, és kérjem el tőle. Az oklevél ingyen van, de az átadó ünnepséget és a diszvacsorát a friss okleveles, vagy ahogy nem hivatalosan mondják, a zöldfülű fizeti.

Trikka vinnyogva röhögött.
- Nekem ez nem vidám. Kérdeztem, hogy ha nincs oklevelem, akkor mégis hol van. Egy ősrégi díszes könyvben, ahová minden új tanítót beírnak évszázadok óta. Persze azt a könyvet senki nem olvasgatja, csak a történészek. A mai oklevél már csak egy rőf lyukszalag egy gép belsejében, semmi több. Ezzel bekapcsolt egy vetítőt, pörgette jobbra-balra a szöveget, elkérte a Személyi Gazolványomat, és belevéste, hogy Tanító3719.

Hosszú évek múlva volt egy nagy áramszünet. Az egész manóváros besötétedett, mert fáklyái, gyertyái már nem voltak senkinek, csak a Nagy Tűz, a hegyi manók összetartozásának történelmi emléke lobogott. Az iskolában egyszer csak itt-ott világos lett. Felkapcsolták a halványan égő lámpákat fényesre, és azok újra működtek rendesen.

Mint kiderült, amikor megszűnt a központi áramellátás, a régi Prom-féle vasszekrények, egyik a másik után újra bekapcsolt. A szakaszoló leválasztotta a manóvárost, az áramfejlesztők pedig tolni kezdték a villanyt az iskola hálózatába. A vasszekrényeket ugyanis a fizika és villanyipari ismeretek tantárgy keretében a tanítók és a tanulók adták tovább egymásnak évről évre, azon tanulták meg a kicsik és a nagyobbacskák a szakma alapjait, amit kellett, javítottak, cseréltek benne, és így működőképes állapotban tartották azokat hosszú évtizedeken keresztül.

A kórházban egy pillanatra sem szűnt meg az áram, csak egy nagy kattanást hallottak, amikor egy mágneskapcsoló átkapcsolt, hogy a manóváros többi része ne szívja ki a villanyt a kórházból.

Trikka és Kritta sok szép színes villanylámpát készített, és bevitték Prikka boltjába, az "Új, Különleges és Divatos cuccok" termébe. Egy újságíró is megnézte, és egy pocskondiázó cikkben kifakadt. "Gyönyörű és méregdrága lakásdísz az a sok haszontalan kacat, amit Krod és Pikka boltjában látunk mindaddig, amíg oda nem ér a vezeték az áramfejlesztőtől az ön lakásához."

Krod körülkerítette a villanylámpákat egy színes szalaggal és kitett egy táblát:
"Ezek a villanylámpák csak gyönyörű és méregdrága lakásdíszek mindaddig, amíg oda nem ér a vezeték az áramfejlesztőtől az ön lakásához."
- Tíz nap alatt csak négyet adtunk el. Nem kell ez senkinek – mondta szomorúan Prikka.
- A négy az nem nulla – vigasztalta Krod.
A következő tíz nap alatt eladtak nyolcat.
Krup járkálni kezdett a vásárlók között a hátán egy generátorral. Bemutatta nekik a lámpákat működés közben. Később háromkerekű kiskocsit húzott maga után, és egy napra ott hagyta pénzért. Volt olyan is, aki meg akarta venni az áramfejlesztőt, és olyan is, aki minden pihenőnap előtti este kérte, hogy nála legyen.

A következő tíz nap alatt tizenhat lámpát adtak el, és Prikka már vigyorgott, mert az egyik tankönyvből tanult egy kis matematikát.
- Tíznaponként duplázódik az eladás. Rengeteget fogunk eladni, nem győzi majd az üveggyár.
- Attól tartok, nem így van. Elmúlik a varázsa a villanynak is. Csak egy játék lesz, mint most a mozi.
- Egyre többen akarnak ezekkel a lámpákkal világítani, de honnan lesz villany? - kérdezte Brob.
- A nagypapi épít valamit. Addig is Prom vasszekrényéből. Az iskolában minden folyosóra kettőt, négyet vagy hatot tesz. Kéménybe kötve, hogy ne robbanjon.
- Elhappolta az üzletet Brik elöl. Megtehette, mert rokona a királynak.
- Már nem sokáig. A nép új királyt követel.

Lakku egy tanítási nap reggelén így köszöntötte Trikkát:
- Be kell költöznöd a kollégiumba.
- De hát én pont azért kerestem egy magántánárt hogy ne…
- Hogy mi van?
- Miért kellene nekem beköltöznöm oda, ha van egy jó magántanárom?
- Több okból is. Egy: Szeretnék egy kicsit pihenni. Kettő: Meg kell tanulnod hogy vannak szabályok, kötelezettségek, lehetőségek és szokások. Azt is, hogy van verseny, együttműködés és csalás is. Szerezned kell barátokat és ellenségeket. Meg kell tanulnod engedelmeskedni, alkalmazkodni, kérni, elfogadni, megköszönni, hogy később tudj parancsolni. Meg kell figyelned, hogy mi egy iskolában a szép és a jó. Milyen szokások teszik élhetővé, és milyen hibák, hiányosságok, hiábavalóságok és hülyeségek halmozódtak fel benne hosszú évszázadok alatt. Hatvan nap az első próba. Utána átbeszéljük három nap és három éjjel, hogy mit láttál és mit értettél meg belőle.

Közeledett Prap negyvenedik születésnapja és mindenki a királyválasztásról beszélt.
Piros sapkás hegyi manók párosan járkáltak a labirintusban mindenfelé, kezükben bádogtölcsérrel és ordítottak:
- Nem lehet király egy keverék manó! A király egy hegyi manó az ősi törvény szerint!
Az újságban nap, mint nap új cikkek jelentek meg erről:
Király bármelyik miniszter lehet, így az ipari miniszter is, függetlenül attól, hogy kiféle-miféle.
A régi király üzeni, hogy még nem mondott le, a jelölés is, a választás is lázadás.
A miniszterek dolga a királyválasztás, a népnek ehhez nincs köze.
A miniszterek nem tudják eldönteni ki legyen az új király, ezért össze kell hívni a szolgákat.
A szolgák több, mint fele az ipari minisztert jelöli királynak.
A szolgák nem akarnak keverék manót választani.
A szolgák mindenkire kiterjedő választást akarnak.
A miniszterek egy kivétellel támogatják a választás kiírását.

- A minisztertanács úgy döntött, hogy mindenki szavazhat, aki az iskolában legalább négy osztályt elvégzett – hirdette ki a választási bizottság elnöke.
- Tiltakozom! - kiabált egy tüntetésen egy koszos és büdös csavargó. - Ezzel nem csak a pici manók, de a magamfajták is ki vannak zárva!
- Képviseld a magadfajtákat! - szólt be neki egy másik, mire nagy röhögés tört ki.

Brik hazaért. Előbb Trikka repült a karjaiba, utána Ticci.
- Mi újság, mesélj! - mondta kórusban mindkettő.
- A villanykutatóban semmi új, de az utcákon és a tereken mindenki mindenkivel beszélget, vitatkozik, veszekszik. Prap, az ipari miniszter a jelölt, a mostani király az ellenjelölt.
- Prap, a keverék manó a puszta létezésével felszítja az indulatokat – mondta nevetve Ticci.
- Jó lenne, ha győzne. Zrippa a felesége. A mi családuk lenne a legfontosabb – mondta Kritta.
- Már most is mi családunk a legfontosabb. A könyvek nyomtatása, a legnagyobb boltok és raktárak mind a családunké, és bármiből rengeteg terem, azt mindig nekünk adják el olcsón, legutóbb az almát vásároltuk fel – mondta mosolyogva Brik.
- Az szörnyű volt – fogta a fejét Ticci. - Utána napokig almákkal álmodtam. Azt, hogy menekültem előlük, mert meg akartak enni.
Nevettek.
- Miért veszekednek az utcán?
- Sokan igazságtalannak tartják, hogy csak az szavazhat, aki a négy elemit elvégezte.
- Pedig jó az így. Sok okos, értelmes kicsi szavazhat, sok buta agresszív felnőtt meg nem.
- A buta és agresszív felnőttek a leghangosabbak.
- Főleg, ha bádogtölcsér is van a kezükben.
Kiírták a választás napját. Trikka duzzogott és morgott, mert még csak harmadikos volt.

Brik egy napra eltűnt, de mielőtt komolyan keresték volna, hazajött.
- Voltam a királynál és kértem az iskola és a kórház villanyvilágításának a jogát. Azt mondta, szó sem lehet róla, mert nem akarja hogy felrobbanjon az iskola. Először a királyi palotát kell behuzalozni, utána jöhet bármi más. Úgy etikus, ha a király a villanyvilágítást saját magán próbálja ki először.
- Ez mese! - kuncogott Trikka.
- Persze hogy az! Látta a múltkor a fényárban úszó nyomdát, és azt akarja, hogy a királyi palota legyen a legszebb. Azt mondta, hogy az iskolában most is világos van. A gyertya illatos, az olajlámpa olcsó. Ezzel persze azt is mondta, hogy a gyertya drága, és az olajlámpa büdös. Kérdeztem tőle, ha csinálok egy olyan villanylámpát, amit nem lehet helyettesíteni olajlámpával, akkor előre vehetem-e az iskolát. Azt mondta, hogy igen, sőt a kórházat is. Van valakinek ötlete?

Trikka éjjel felébredt, és írni kezdett a kockás füzetébe:
Micsoda dolog már ez. Gyertyafénynél írok a füzetembe. Az erdei manók azt mondták, hogy szó sem lehet arról, hogy a domboldalon álló manóházban villany világítson, mert az ellenkezne az ősi hagyományokkal. Butaság! Télen fagyjunk meg, mert az őseink nem ismerték a tüzet? Pedig van itt villany, rengeteg. A manóház udvarában áramfejlesztők táplálják a kerítést, hogy be ne jöjjenek a tüskés disznók. A múltkor az egyik tüskés megharapott egy manót, és megvadult. A kerítés kék szikrákkal csapkodta, de hiába, az csak marcangolta a kerítést tovább. Kritta azt mondta erre, hogy sajnos nincs más megoldás, és az áramfejlesztő bódé oldalán kinyitott egy fadobozt. Elfordított benne egy piros fogantyút. Kiiktatta az áramkorlátozót, ahogy később elmondta. A szörnyeteg villant és pukkant egy nagyot. Csak egy elszenesedett csontváz maradt belőle. Szóval lenne itt mivel világítani.

Trikka egyik délután tollaslabdázni ment. A játék közben gondolkodott arról a villanylámpáról, ami lényegesen több, mint egy olajlámpa. Nehéz dolog. Az olajlámpán például levest is lehet melegíteni. Egy nagy, kéménybe kötött olajlámpa melegíti a falat. A fal túloldalán lehet egy alvókuckó. Úgy tűnik a villany ma még vesztésre áll.
- Tegnap itt valaki megsérült. Eltörte a lábát. Futkároztak körülötte sokan, és csak jó sokára került elő valahonnan egy orvos – mondta a másik játékos, amikor megköszönte a játékot.
Egyszerűbb lenne, gondolta Trikka, ha világítana egy lámpa az orvosnál: Eltörte a lábát valaki. Egy üvegcső, benne világító betűkkel. De ki törte el a lábát, és az pontosan hol van? Ha ezer helyen lehet, ezer lámpa kellene az orvosnál. És ha tűz van? A tűzoltónál is lámpák kellenének.

Trikka, mint annyiszor, éjjel felébredt, gyertyát gyújtott, és írni kezdett a füzetébe:
Összeállt a kép. Száz részre kell osztani a manóvárost, és minden ilyen kerület közepére, egy fehérre meszelt falra kell két villanykapcsoló: 1.Tűz van, 2.Orvos kell.
Hosszú drótokkal ezek be lennének kötve öt, tíz vagy húsz tűzoltóságra, ahol orvos is van. A falakon feliratozott lámpák mutatják, hogy hol a baj.

Lakku elolvasta a naplóbejegyzést, és mosolygott:
- Csodálatos. Nagyon jól haladsz. Így gondolkodik egy király. Felépít egy rendszert, ami minden egyes manónak a javára válik. Te rég nem leszel már sehol, amikor ez a tűzjelző és orvoshívó még mindig működni fog. Egy matematikus azért kiegészítené azzal, hogy: 3.Más baj van.

Trikka és Brik bevittek egy rajzot a királyhoz, és széthajtogatták a legnagyobb asztalon.
- A manóvárost száz részre kell osztani, száz kerület lesz. Húsz kerületenként van egy tűzoltóság mentőorvossal. Minden tűzoltóságon a falon 60 lámpa van, és minden kerület közepén három villanykapcsoló: Tűz van, Orvos kell, Más baj van. Hosszú fémhuzal vezeti a villanyt a kapcsolóktól a tűzoltóságra. Ez az a villanyvilágítás, amit nem lehet helyettesíteni olajlámpával.

A következő pihenőnapon összejött a rokonság.
- Ez a király galád módon átvert bennünket – mondta Trikka a vacsoránál. - Egy Prom nevű fickónak már átpasszolta az iskola villanyvilágításának a jogát.

Brik meglátogatta a Cérnaműveket. A gyáros makacskodott:
- A cérnagyár nem eladó. Viszont pénzért bármit legyártok neked, amit kérsz.
- Sok drót kellene és gyorsan. Ha működik, azonnal fizetek. Négy fémszál, külön-külön körbetekercselve például gyantás papírral, az egész egy vászoncsőbe húzva és kívül úgy néz ki mint egy cipőfűző. Az egyik szálon jön a villany, a másik 3 szálon megy vissza.
- Villany?! A papír és a gyanta meggyullad a fémszálak pedig megolvadnak!
- Hoppá! Maga meg honnan tud ilyeneket?! Csak nem kísérletezett a villannyal?
- Mint mindenki. Nem küldtek volna hozzám, ha ez nem így lenne. Krod volt az?
- Igen ő. Nem sok villany megy a zsinóron. Minden drót csak a gyújtóáramot viszi egy pillanatra.
- Ezt most nem értem. Jobban meg tudnám csinálni a zsinórt, ha tudnám, hogy mire kell.
- Tűzjelző rendszer. Százezer rőf cipőfűző kell. Az egész várost be kell huzalozni.
- Ha tűzjelző, akkor kétszázezer. Minden drótot duplán kell vinni. Biztonsági alapelv.
- Meg kétszer annyi pénz neked.
- Igen, kétszer annyi munkáért. Ha rossz a vezeték, hiába nyomkodja a manó a tűzjelzőt.
- Legyen kétszázezer. Viszont a tűzoltóságokat összekötő vezetékeket ajándékba kapom.
- Ajándékot nem illik kikövetelni. Alkudj inkább árengedményre.
- Jó. Nem százalékot kérek. Napi háromszáz fityinget.
- Mire? - csillant fel a szeme a cérnagyárosnak.
- Udvariatlan kérdés.
- Tudok titkot tartani.
- Trikka tanítására. A magántanár bére. Arra, hogy később király legyen.
- Upsz! Nem biztos, ezt a titkot meg akarom tartani – mondta a gyáros gonosz vigyorral.
- Akkor ugrik az üzlet!
- Hová? Nincs másik cérnagyár, mind csődbe ment. Minden gépet én vettem meg.
- Minek?
- Annak, hogy amikor majd nem lesz sehonnan cérna, méregdrágán adjam.

Trikka a megbeszélt időben bement Lakku dolgozószobájába, és megkapta az órarendet.
- Mondd Lakku, tudom, mindenki azt mondja, hogy te vagy a legjobb magántanár, de az erdei manóktól kaptál te tanítói oklevelet? Mert ha igen, akkor tudós is lehetnél. Aztán mester.
- Nem hiszem, hogy megválasztanának egy hegyi manót mesternek. Továbbá a tanítói oklevél kötelezettségekkel is jár, de én inkább szabad manó maradok. Hagyjuk. Inkább te mondd el nekem, hogy mi érdekel a legjobban – mondta Lakku, és írni kezdett egy kockás füzetbe.
- A villany érdekel – mondta Trikka. - Az, hogy mitől és hogyan világít egy villanykörte.
- Egy király nem így gondolkodik. Mi lesz a népeddel, ameddig te a villannyal vacakolsz?
- Akkor mondd el kérlek te, hogyan gondolkodik egy jó király.
- Mondom. Van rengeteg mogorva hegyimanó, este csak ülnek a sötétben, panaszkodnak és rémtörténeteket mesélnek egymásnak, pedig annyi gyönyörű mese és szép történet van, ami felemelné őket, csak olvasniuk kellene könyveket.
- Mi köze ennek a villanyhoz?
- Az, hogy ha megkérdezed őket, miért nem olvasnak, azt mondják azért, mert drága a gyertya, és büdös az olajlámpa. Nos, itt jön be a képbe a villany. Egy kis világító gömb, ami ingyen van. A manósapkájára csípteti, és olvas. Sokat és szépeket. Szebb lesz tőle az élete. Megváltozik tőle. Mosolyogni kezd. Szebb lesz az országod. Olyan, amiben jó élni.
- Ingyen villany? Az hogy lehet? Minden áramfejlesztő pénzbe kerül. Sok pénzbe.
- Persze, csak senki se fogja bekötni, ha fizetni kell érte. Játék marad és megunják.

Trikka felkelt, megreggelizett, összekészülődött, és bement Brikhez a Villanykutató intézetbe.
- Apa, te itt mivel foglalkozol?
- Mint mindenki, aki él és mozog, én is áramfejlesztőt és lámpát készítek.
- Ez hiba. Neked valami mást kellene kitalálni. Ők ugyanis teljesen megfeledkeznek arról, hogy a kettő közé kell valami drót. Továbbá kapcsolók, csatlakozók, rengeteg fadoboz, sok vasszekrény, és néhány kapcsolóterem.
- Ez honnan jutott eszedbe?
- Mondtam a tanáromnak, hogy engem is érdekel a villany, és szeretnék vele kísérletezni.
- Gondolom Lakku örült neki, és lelkesen magyarázni kezdte.
- Nem igazán. Csak a fejét csóválta, és azt mondta, hogy egy királynak más a dolga.
- Nem foglalkozhat egy király a villannyal?
- Dehogynem. Pont az ő dolga az, hogy honnan lesz kétszázezer lámpa, tízmillió rőf drót, öt nagy reaktor és ingyen villany a legszegényebb hegyimanóknak.
- Akkor súgd meg nekem, hogy szerinted mi a dolgom.
- Vegyél egy cérnagyárat.
- Miért pont egy cérnagyárat?
- Most kell cérnagyárat venni, mert most olcsó. Senkinek sem kell cérna, mert a ruhákat a legújabb bolond divat szerint nem szövik és varrják, hanem préselik, festik és ragasztják, mert az gyorsabb. A cérnagyáros a kocsmában részegen azt mondta, hogy eladja a gyárat, és ha nem veszi meg senki, akkor fel fogja gyújtani. Mire a csapos se szó, se beszéd fogott egy nagy, piros fémpalackot, kinyitott rajta egy szelepet, és beterítette a cérnagyárost tűzoltóhabbal.
- Mennyi lenne ez a cérnagyár?
- Százezer fitying. Most mit nézel? Az üveggyár félmillióba került.
- Az üveggyárban világító gömböket és fénycsöveket készítünk, egy-két év alatt behozza az árát. A cérna meg, most mondtad, senkinek se kell. Minek nekem cérna?
- Nem cérna kell, hanem drót. Ott az a sok tekercselő és fonógép, a rengeteg gombolyító és spulniforgató szerkezet, azokat alig kell átalakítani hozzá.
- Te tudsz drótot készíteni? - kérdezte csodálkozva Brik.
- Senki se tud. Bízd rá a cérnagyárra, csak mondd el nekik pontosan, hogy mire van szükséged.

Megszólalt egy csengő, mert a postás hozott egy csokor virágot. Cilla küldte Briknek, és Ticci sikítófrászt kapott tőle. Kiderült, hogy csak azért sikít, mert Brik össze vissza puszilgatta őt… szennyvizes fejjel.

7.5

Trikka ébredezett a szobácskájában egy domboldalon álló manóházban. Nyújtózkodott, ásított egyet, és még jobban befúrta magát a piros pöttyös takarója alá. Szerette ezt a manóházat nagyon. Visszaemlékezett arra, amikor még hegyimanóként kellett élnie, és ahogy egyre többet olvasott a csodálatos erdőben a manófészkekben lakó erdei manókról, úgy érezte, beteg dolog odabent kuksolni a sötétben egész nap.

Eszébe jutott hogy ma nyugodtan alhat tovább, mert pihenőnap van, és nem kell iskolába mennie. Iskolába? Nem is jár oda. Jó messze van az innen, és munkanapokon ott kellene aludnia. Ez a kollégium, vagy mi a manószomorító, ami mostanában jött divatba, nem tetszett neki, de végül is sikerült kicseleznie azzal, hogy amikor eljött a beiratkozás ideje, felkereste Lakkut.
- Hát téged meg mi szél hozott? - kérdezte Lakku.
- Iskolába kellene járnom.
- Nosza!
- Arra gondoltam, inkább keresek egy jó magántanárt. Mondj egyet!
- Magántanárt? Minek neked magántanár?

Trikka arra gondolt, hiába is emlegetné a kollégiumot, hogy miért nem akar beköltözni oda, ez csak rossz irányba vinné el a beszélgetést. Jobb ötlete támadt.
- Király akarok lenni. Egy leendő királynak magántanár kell. A legjobb magántanár.
- Nos, azt hiszem, de kérdezz meg másokat is, hogy… én vagyok a legjobb.
- És vállalnád? - csillant fel Trikka szeme.
- Pénzért bármit.
- Komolyan kérdeztem.
- Komolyan mondtam.
- De hát nekem nincs pénzem.
- Erről van szó.
- Akkor nem lehetek a tanítványod?
- Mondom, hogy kérdezz meg másokat is.
- Hát jó. Akkor apát és Krod bácsit fogom megkérdezni, hogy mennyi pénzt adnak erre.
- Helyes! Én is pontosan így gondoltam.

Brik bement Lakkuhoz és megkérdezte:
- Mégis mennyit kérnél Trikka tanításáért?
- Másfélmillió fityinget.
- Bolondgombát ettél?! Az három üveggyár!
- Akkor nagyon szerencsés vagy, mert áron alul jutottál hozzá. Ennek viszont ennyi az ára és kész. A bolondgombát meg majd akkor kérdezd, ha kevesebbért vállalom. Ez a teljes összeg az egész oktatási időszakra, amíg Trikka nagykorú nem lesz.
- Hoppá! Ez naponta csak… háromszáz fitying. Amúgy honnan van neked ekkora arcod?
- Onnan, hogy én már kineveltem egy ipari minisztert. Aki most pont király akar lenni.
- Na, jó! Kapsz naponta háromszáz fityinget. Itt az első tíz nap - mondta Brik, és elővett egy papírfecnit. Ráírta, hogy háromezer fitying, a saját nevét, a Személyi Gazolványának a számát, a lejárati időt, az aznapi dátumot és aláírta.
- Szerinted ez pénz? - kérdezte Lakku.
- Szerintem az, de ha nem hiszed, kérdezd meg a Pénzügyminisztériumot!

Lakku a Nagyteremben sorba állt egy fabódé előtt. A fabódé ablaka felett egy felirat volt: „Pénzügyminisztérium-19”. Sorra került, és bedugta a kisablakon a papírt. A hivatalnok hegyimanó elvette, keresett valamit egy könyvben, aztán aláírta, lepecsételte, és visszaadta Lakkunak.
- Következő! - üvöltötte, mire Lakkut kilökték a sorból egy „Bocsánat” szó kíséretében.

Lakku bement egy boltba. Kért egy csomag mogyorót, és próbálta kifizetni a papírral.
- Túl nagy pénz, nem tudok belőle visszaadni – mondta a boltos, és beírt valamit egy kockás füzetbe, aztán egy vasdoboz billentyűzetén számokat gépelt be, kettőt tekert egy fogantyún, a dobozból kijött egy rövid lyukszalag, a boltos letépte, és odaadta Lakkunak a mogyoróval együtt.
Lakku döbbenten bámulta a papírt és a lyukszalagot. Rájött, hogy körülötte a világ túl gyorsan változik, és ideje kissé összekapnia magát, ha királyt akar nevelni Trikkából.