Alcsúti Polgári Ökrök

politika, beszélgetés, hírek, konzervipar


    Mi a manó?

    Share

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Pént. Máj. 22, 2015 9:19 pm

    Marad annak is bőven. Aki eddig azért nem olvasta, mert csak befejezett történeteket hajlandó, ez a manómese egy kerek egész, lehet olvasni, kész, csiszolni-polírozni fogom, de a lényeg nem változik.
    A második vázlata készül, június közepén várható az eleje.

    wahúr

    Hozzászólások száma : 2055
    Join date : 2015. Mar. 01.
    Tartózkodási hely : valaki nincs sehol

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by wahúr on Csüt. Máj. 21, 2015 6:16 am

    _FK írta: kimaradt jelenetek formájában.

    Maradhat valami a képzelő erőre is,,,,

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Szer. Máj. 20, 2015 8:36 pm

    Mint például a manósátor (fáskamrában éléskamra, éléskamrában alvószoba, mint a hagyma) kiegészítve azzal, hogy az alvószoba fölött víztartály van, amiből csövön hideg víz megy a kályhába, és onnan meleg víz megy egy másik csövön a kézmosó felé, meg ilyenek.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Szer. Máj. 20, 2015 8:29 pm

    Rengeteg párbeszédből hiányzik a narráció (ki mondta, hogy mondta, miért mondta)
    Rengeteg leírás hiányzik, de abban nem vagyok jó, unalmassá tenné, rajzok és egyebek lesznek helyette függelék, magyarázat és kimaradt jelenetek formájában.


    Apokalyptika

    Hozzászólások száma : 440
    Join date : 2015. Feb. 28.
    Tartózkodási hely : a Hold

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by Apokalyptika on Szer. Máj. 20, 2015 8:50 am

    _FK írta:Köszönöm a visszajelzést. Többiek olvassák még?

    Természetesen. Ki nem hagynám. Smile

    wahúr

    Hozzászólások száma : 2055
    Join date : 2015. Mar. 01.
    Tartózkodási hely : valaki nincs sehol

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by wahúr on Szer. Máj. 20, 2015 5:48 am

    _FK írta:Köszönöm a visszajelzést. Többiek olvassák még?
    Cilke még nem tud olvasni Smile

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Kedd. Máj. 19, 2015 7:19 pm

    Köszönöm a visszajelzést. Többiek olvassák még?

    wahúr

    Hozzászólások száma : 2055
    Join date : 2015. Mar. 01.
    Tartózkodási hely : valaki nincs sehol

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by wahúr on Hétf. Máj. 18, 2015 6:34 am

    _FK írta:Igen, de a m.
    Csak jeleztem, hogy vagyok

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Pezsgő-Pukk!

    Témanyitás by _FK on Szomb. Máj. 16, 2015 11:25 pm

    Na itt az első kötet vége, olvassátok el az egészet, és szóljatok hozzá, hogy milyen.
    _FK
    (Fekete Kavics)

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0016_20150517_FK

    Témanyitás by _FK on Szomb. Máj. 16, 2015 11:21 pm

    NEGYEDIK FEJEZET
    4

    Grom hazaért, és rengeteg erdei manót látott sorban állni. A manóhegy tetején a bejáratnál volt a sor eleje, a vége meg valahol a tüskés bozótban.
    - Engedjetek be! - szólt az őröknek Grom, de civilben volt, tehát se díszes köpeny, se aranybojtos sapka nem volt rajta.
    - Állj a sor végére! - szólt rá egy kis erdei manó.
    - Hogy beszélsz te velem? Én a király vagyok!
    - Nincs rajtad az aranybojtos sapka. Ilyenkor ugyanolyan vagy mint én.
    - Mi ez a hosszú sor, ha már így szóba elegyedtünk?
    - A piros sapkások minden erdei manót kizavartak - mondta a kicsi.
    Grom beállt a sorba Pirka mellé.
    - Téged is kizavartak? - kérdezte csodálkozva tőle.
    - Igen, és azt mondták, hogy mindenki visszajöhet, de egyenként. A régi főurak rokonsága az új tűz körül is elfoglalta a legjobb helyeket, és kiszorítottak onnan mindenki mást. Azt mondták, akár új tűz, akár régi, és bármilyen rendszer van, erdei manókkal vagy nélkülük, nekik mindenből mindig több és jobb jár. Meg azt, hogy ez így volt, és így is marad.
    - Értem, de mi ez a hosszú sor?
    - Most át kell haladnunk egy beléptető ponton, ahol válaszolnunk kell kérdésekre, beírnak mindenkit egy nagy könyvbe, és kapunk egy vaslemezt, amibe bele van ütve egy 11jegyű szám.
    - Az meg minek?
    - Személyazonossági igazolványnak nevezik. Az erdei manókat így tudják befogadni.
    Grom kivárta a sorát, és Pirkával együtt végre bejutott.
    - Neve? - kérdezte egy zöld sapkás.
    - Grom vagyok, a hegyi manók királya.
    - Hol az aranybojtos sapkád? - kérdezte a hivatalnok csodálkozva.
    - A hátizsákomban. Kérdezz tovább, pupák!
    - Mikor született... Hol született... Miért született...
    Grom szépen és pontosan próbált válaszolni minden kérdésre.
    - Anyja neve?
    - Az minek? - lepődött meg Grom.
    - Ez itt egy anyakönyv. Be kell írnom az anyja nevét.
    A következő hivatalnok fehér sapkás orvos volt, megvizsgálta őt, és beírta a könyvbe, hogy egészséges, jól táplált és szellemileg tiszta.
    - Testvére van?
    - Nincs.
    - Miért nincs?
    Grom kiakadt.
    - Több kérdésre nem válaszolok!
    - Akkor nem mehet be.
    - De hát én vagyok a király!
    - Akkor se. Nekem azt mondták, hogy nincs kivétel.
    Grom kivette a hátizsákjából az aranybojtos sapkát és felvette.
    - Ki parancsolt ilyet? Láthatnám a törvényt, ami alapján dolgozik?
    - Persze - mondta a fehér sapkás hegyi manó és mutatta a papírt.
    Grom felismerte a saját aláírását.
    - Ha felséged elfogad egy jó tanácsot egy idősebb manótól...
    - Mondd bátran!
    - Máskor, mielőtt aláír egy törvényt, szíveskedjék azt figyelmesen végigolvasni.

    Pirka és Grom bementek, és szemben egy nagy táblát láttak:
    ----------------------------------
    Hegyi manók tovább, balra a Nagyterembe
    Erdei manók jobbra a Keleti folyosóra
    ----------------------------------
    - Itt el kell válnunk.
    - De hát te vagy a király.
    - Pont azért kell példát mutatnom, hogy a törvényt be kell tartani, ha már egyszer aláírtam. Nem írtam bele, hogy az rám nem vonatkozik.
    - Tényleg, miért nem?
    - Mert akkor meg kellett volna vizsgáltatni a szakértőkkel a lehetséges következmények miatt. Ez így egyszerűbb volt.
    - Miért kellett egyáltalán törvény?
    - Azért, mert százezer erdei manót befogadni úgy, hogy mindenki csináljon azt, amit akar, és menjen, amerre lát, nem lehet. Na pá!

    Pirka szólt a határőrparancsnoknak, hogy az erdei manóknak van egy teljes, hivatalos és pontos nyilvántartásuk, ha az gyorsítaná a beléptetést, és bement a Keleti folyosóra.

    A folyosó fala mintha világított volna, pedig csak áttetsző anyagból volt. Lakku korábban azt mondta rá, hogy a fal anyaga kalcit, vagy valami hasonló a fényt áteresztő anyagból van. Itt-ott bontották, mosták és csiszolták, hogy még világosabb legyen bent. Sátrakat állítottak fel a barlangok folyosóin, sőt a temetkezési vállalat néhány manófészket is felfüggesztett egy nagy barlangban, ahová öregek másztak fel fehér ünneplő ruhában.

    Vízhordók jöttek és olyanok is, akik vécétartályokat hoztak, vittek.
    - Kik vagytok? - kérdezte tőlük Pirka.
    - Mi vagyunk a vécépucoló és kukatologató rohamosztag katonái. Rengeteg szemetes edényt hordunk szét reggel, és szedünk össze este. Ez itt százezer erdei manó és harmincezer, de lehet, hogy ötvenezer hegyi manó. Igenis büszkék vagyunk a foglalkozásunkra, mert nélkülünk napokon belül tízezrek betegednének meg és halnának bele valami ronda fertőző betegségbe.
    - Jól beszélsz, és én is büszke vagyok rátok - mondta neki Pirka.

    Bement a hegyi manók közé, akik kérték az igazolványát, mielőtt beengedték őt.
    Pirka látta, hogy az élelmiszerraktár mellé konyha, a konyha mellé étterem épült. Bement az étterembe. Ki volt írva, hogy a tiszta ivóvíz és a gyümölcsös krumplikása ingyen van, a nagyobb adagnak mosogatás az ára, minden másért fizetni kell, de volt ott gyümölcsös krumplikása méregdrágán is.
    - Mi a különbség? - kérdezte Pirka a banyát.
    - A drága ennivaló friss és finom - mondta a konyhás néni.
    - És ami ingyen van?
    - Az 17-es.
    - Ezek szerint a 19-es és a 18-as már el is fogyott.
    - Igen. Hoppá! Te egy erdei manó vagy. Mi az, hogy 17-es?
    - 17 éves. Raktárban volt lefóliázva raklapokon, éhenhalás ellen.
    - És nem romlott meg? - lepődött meg a hegyi manó.
    - Hát... A bébimanóknak és a betegeknek már nem szívesen adnék belőle.

    A szennyvíztisztító mellé rengeteg vécé, néhány fürdő és mosoda épült. Pirka bement egy mosodába, és azonnal kapott egy öltözet tiszta ruhát.
    - És amit leadok?
    - Az már másé lesz. Képtelenség nyilvántartani, hogy melyik kié, és merre jár.
    - Bérelhetnék inkább egy mosóteknőt?
    - Persze. Hármas szoba, ötös kád. Itt a mosószer, az ecet ingyen van, de ha más öblítőt akar, azért fizetni kell.

    Pirka végiglátogatta az iskolát, a könyvtárat és a tornatermet. Mindenütt nagy nyüzsgés, építkezés, falakon rengeteg papírfecni kiszögelve, üzenetek százai. Az iskolában se tábla, se kréta, se tanszer, se rendes világítás. Később lesz minden, mondta a tanító, de mi már elkezdtük a tanítást. A kicsik kispárnákon körbe ülik a nagyokat, és tanulnak mindent szóban és emlékezetből.

    A könyvtárban számozott dobozokat hurcoltak ide-oda, polcokat ácsoltak, festettek, takarítottak. A tornaterem üres volt. Pirka meglátott egy táblát:
    Kórház ERRE és egy nagy nyíl.

    Követte a jelet, (jobbra gyógyszertár, balra orvosi ügyelet,) és megérkezett egy nagyon ismerős helyre. Felment a csigalépcsőn, és a fennsíkon, az erdei manók kórházában találta magát.
    - Hol a piros sapkás őrminiszter? - kérdezte az ott ülő hegyi manót.
    - Szervezi az ellenállást - mondta az ügyeletes, fel sem nézve a képregényből, amit olvasott.
    - Mit szervez?! - kerekedett el Pirka szeme.
    - Azt, hogy Gromot váltsák le, és őt válasszák meg királynak.
    - De hát ez botrány!
    - Nem az. Ha alig néhány szavazatot kap, szépen pofára fog esni.
    - Mikor lesz a szavazás?
    - Húsz nap múlva választunk új minisztereket. Akkor.
    - A nép és az erdei manók is?
    - Mindenki szavazhat. Arra kellettek a személyi igazolványok.
    - Nem tűnsz idegesnek Grom és az őrminiszter miatt.
    - Nem is vagyok az. A nép meg fogja erősíteni Gromot a hivatalában, a piros sapkásnak meg baltával faragják kisebbre a nagy arcát. A hálátlan dög! Ki akarja kergetni az erdei manókat a hóviharba. Titokban fegyverkezik. Villanyos lándzsákat készít az erdei manók ellen.
    - Ez szörnyű.
    - Inkább vicces. Nem gyárt hozzá fémtalpú csizmát. Elfelejtette.
    - Hol van itt hóvihar?
    - Néhány napon belül itt lesz. Az alsó szintekre rengeteg kis állat tódul be. Ők pontosan érzik előre a rossz időt.
    - A régi királlyal mi van?
    - Krap? Tetszik neked, mi? Látom az orrodon.
    - Ez elképesztő! Mindenki az orrommal jön. A zöld sapkás is annak idején.
    - Nyisd ki szépen a szemed. Én vagyok az.
    Pirka most ismerte fel az ügyeletest.
    - Te vagy az, de nem válaszoltál a kérdésemre.
    - Krap elvegyült a nép közé, egyszerű manócskaként tengeti az életét, új barátai vannak, és nem tőlem tudod, de fülig szerelmes beléd.
    - Na hagyjál. Egyébként hol lakik?
    A zöld sapkás írt valamit egy fehér lapra, és átnyújtotta Pirkának.
    - Itt. Nem tőlem kaptad.
    - Rendben. Mi ez a N19J2132A10 zagyvaság?    
    - Egyszerű: Azt jelenti, hogy a Nagyteremből indulsz, a főlépcső 19. fokán jobbra addig menj, amíg találsz egy ajtót, ami egy labirintus bejárata. Az elágazásoknál ki van táblázva minden folyosó számokkal. Nem lehet eltévedni.
    - Egy erdei manónak azért sikerülni fog.
    - Megmutatod valakinek, és útba igazít.
    - És rögtön meg is tudja, hogy Krapot keresem - pirult el Pirka.
    - Ez így van - vigyorgott a hegyi manó.
    - Akkor egyszerűen nem mutatom meg.
    - Akkor addig bolyongsz, amíg éhen nem halsz.
    - Kösz a segítséget és főleg a biztatást.
    - Szívesen, máskor is - mondta a hegyi manó, és tovább olvasta a képregényt.

    Pirka nem tévedt el.
    Tizenkilencedik lépcső... Jobbra... kettes folyosó... egyes... hármas... kettes.
    Tizedik ajtó és kopp-kopp.
    - Pirka? A hírszerző erdei manó?
    - Krap? Bemehetek? Fontos.
    - Gyere be.
    Pirka, a Hírszerző erdei manó se szó, se beszéd, elkezdte puszilgatni Krap füleit. Ez a manóknál eléggé egyértelmű jelzés. Csak másnap reggel bújtak elő egy nagy ordibálásra.

    Bádogtölcsérbe ordított egy piros sapkás, és ment végig a folyosókon.
    - ...mert a vegyes párosnak a kicsinyei halva születnek, ha meg élve, akkor két fejük vagy három lábuk lesz! Na így próbálkozzatok egymással!

    Pirka és Krap halálra rémült, éjjel kiosontak, és beszöktek egy tudóshoz.
    - Sajnos azt kell mondanom, hogy van egy halvány esélye annak, hogy két külön manófaj, és ez ad némi okot az aggodalomra. Ezt most már hamarosan meg fogjuk tudni. Fel a fejjel, a legnagyobb esélye annak van, hogy egészséges lesz és gyönyörű. A botrány viszont elkerülhetetlen, de jó lenne, ha csak akkor törne ki, ha már van okunk ünnepelni. Teljes titoktartást javaslok az érzékeny idegek és a lelki egyensúly érdekében, amire az anyukának is és a picinek is szüksége van.

    Kihirdették, hogy új minisztereket kell választani.
    - A régiekkel mi legyen?
    - Kiengedjük őket, raboskodtak eleget.
    - De nem egyszerre, hanem egyenként. Amelyik kidobja a sapkáját a rácson, az kijöhet, és a sapkáját is visszakapja. Persze bojt nélkül.

    A régi miniszterek és főurak éjjel érkeztek vacogva, dideregve, lábujjhegyen osonva. Csak felül tudtak bemenni a beléptető ponton, minden más be volt falazva, mert a többiek már felkészültek a rossz időre. Az őr, aki beengedte őket, átadta a személyi igazolvány vaslemezeket is.
    - Meg ne lássanak titeket bojt nélküli sapkában, mert akkor ma éjjel nem alszik senki a nagy röhögés és csúfolódás miatt.
    A frissen szabadultak osontak tovább. Aki elöl ment, érezte, hogy a bokájára feszül egy cérnaszál, és elpattan. Egy rugó összecsukott egy ollót, az olló elvágott egy zsinórt, egy kő lezuhant, és kiütött egy reteszt. Rengeteg kő zuhant egy nagy, vastag vaslemezre óriási robajjal, és mindenki felébredt. A régi miniszterek bojt nélküli sapkában a sötét falhoz lapultak, de valaki valahol meggyújtott egy magnéziumlámpát és odavilágított...

    Papírtrombiták, maskarák, konfetti, nevetés, sivalkodás tört ki, és reggelig tartott a fékevesztett vidámság. Közben megjött a hóvihar, tombolt odakint, és az erdei manó kórház leköltözött a saját pincéjébe a hegyi manók közé. A víztorony ledőlt, a sok kazán kialudt. Néhány sátrat kint hagytak jól lehorgonyozva, benne szalmabábokat tettek az alvózsákokba, hogy később lássák, mi lett volna velük.

    Egy nagy hordó került a Kisterem közepére, amibe egyforma papírfecniket lehetett dobni. Csak annyit kellett ráírni, hogy kit akar a szavazó és milyen miniszternek. Mindenki számított. Aki saját magára szavazott, csak egy szavazatot kapott, aki legalább ötszázat, az részt vehetett a második fordulóban.

    - Nem engedhetjük, hogy a nép jelöltjei nyerjenek, más törvény kell.
    - Felesleges. Akire kevesen szavaznak, nem fogja vállalni.
    - Miért ne vállalná?
    - Mert lebeszélik róla.
    - Hogyan?
    - Nem hogyan, hanem mivel.
    - Mivel?
    - Sok finom ennivalóval, szép ruhákkal, pénzzel, vagy egy kényelmes lakással.
    - És akire nagyon sokan szavaznak?
    - Az nem kerül sorra, mert előtte valaki más elvállalja. Ugyanis azt kérdezik meg először, akire a második fordulóban a legkevesebben szavaznak.

    A hegyi manók az új minisztereket a régi szolgák közül választották, mert az erdei manók nem akartak miniszterek lenni. Akik régen miniszterek voltak, messze elkerülték a régi királyt is, meg az újat is, és örültek, hogy a hóvihar egy nappal később érkezett, mint ők vissza, mert a jól lehorgonyzott sátor eltűnt.

    Granna lett az egészségügyi miniszter. Ez akkora botrány volt, csak úgy zengett tőle a labirintus. Egy nő lett miniszter! Rettenetes! Újraszavaztattak mindenkit.
    - Te még kicsi vagy, nem szavazhatsz!
    - Van igazolványom, vagy nincs?
    - Van de...
    - Talán olvasd el a törvényt.
    - Azta... nincs semmi benne a kicsikről.
    Granna még nagyobb arányban győzött, mint korábban.

    Krap és Pirka már a húsz évvel későbbi manóvárost tervezték.
    - Az első lányt erdei manónak neveljük, az első fiút hegyi manónak.
    - Nem fogják befogadni...
    - De igen. Ha nagyon sokat van a rokonai között, mindent pontosan megtanul. Nem csak a nyelvet, hanem a viselkedést, a szokásokat, mindent.
    - Egymással alig fognak találkozni.
    - Ez így van. Levelezni viszont minden nap fognak egymással, és összerakják az új manónyelvet. Később az egyik király lesz, a másik mester.
    - Nem biztos, de törekedni kell rá.
    - Hát akkor miniszter... vagy tudós... vagy bármi egyéb.
    - Vízhordó!
    Nagyot nevettek mind a ketten.

    Kopogtak.
    - Bújj be! - kiáltott Pirka, és ezzel óriási hibát követett el.
    Aki be akart jönni, világgá szaladt, és telekürtölte a manóvárost azzal, hogy Krap, a korábbi király egy erdei manó nővel él. Az erdei manók órákon belül rájöttek, hogy Pirka hiányzik náluk a névsor olvasásnál.

    Kirobbant a botrány. Piros sapkások indultak járőrözni párosával, bádogtölcsérrel.
    - ...mert a vegyes párosnak a kicsinyei halva születnek, ha meg élve, akkor két fejük, vagy három lábuk lesz! Na így próbálkozzatok egymással!

    Pirka sírt, és Krap hiába próbálta őt megvigasztalni. Éjjel amikor ki akartak szökni, hogy meglátogassák a tudóst a rendszeres orvosi vizsgálat és gyermekvédelmi tanácsadás céljából, nem tudtak kimenni.
    - Befalaztak minket? Mik ezek?
    - Zsákok. Kis ruhák vannak benne, meg játékok. Cumis üveg. Csörgő.
    - Rácsos kis ágy is van... meg etetőszék.
    - Valami nem stimmel - gondolkodott el Krap.
    - Micsoda? - kérdezte Pirka.
    - Még egy etetőszék - mondta kikerekedett szemekkel Krap.
    - Na és? Tudom már! - kiáltott Pirka.
    - Az egyiket az erdei manók, a másikat a hegyi manók használják! - mondták egyszerre kórusban mindketten.
    - Itt járt a rokonság... Mindkét rokonság.
    Valaki szöszmötölt, és bontotta a kupacot a másik oldalról. A tudós volt az.
    - Nem kellene megvárni az utolsó pillanatot, mert a kórház messze van.
    - Eddig arról volt szó, hogy ne a kórházban, mert...
    - A botrány már úgy is kitört, nem kell tovább titkolózni.
    Összekészítették a cókmókot és elindultak a kórház felé.

    Húsz nap múlva megszületett Prap, egy gyönyörű, egészséges fiúmanó, akinek két nagy szeme és két nagy füle volt, ezért sem a hegyi manók sem az erdei manók közé nem stimmelt.
    - A szemeivel nem tudok mit csinálni, de a füleit kisebbre tudom vágni - mondta a tudós, aki korábban szülész orvos volt, és ezt az eseményt is ő felügyelte.
    - Hogy mi?! - kiáltott rémülten a két szülő.
    - Csak vicceltem. Sok boldogságot hozzá!

    Gyönyörű meleg tavasz lett addigra, és rengeteg fiatal erdei manó és hegyi manó tódult ki a rétre egymással ismerkedni. Körbeültek, és boldogan táncoltak, daloltak.


    A hozzászólást _FK összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Máj. 18, 2015 12:56 am-kor.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    9996_20150515_FK

    Témanyitás by _FK on Pént. Máj. 15, 2015 10:51 pm

    Egy kép Mattikaburól 2002-ből.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Pént. Máj. 15, 2015 10:43 pm

    Igen, de a matematikája a többieket egy-két kivétellel (VInox-NRZ) untatná, ez a fraktálok és a sejtautomaták határterülete C++ban. Szóval itt a manóvárosok a fontosak. Az emberi településekkel ellentétben nem a tengerparton sűrűsödnek, hanem a tiszta ivóvíz közelében a (telepített és rengeteg munkával gondozott) gyümölcsfa erdők övezetében. Maguk a manók nem erdei és nem hegyi manók, hanem feketék.

    wahúr

    Hozzászólások száma : 2055
    Join date : 2015. Mar. 01.
    Tartózkodási hely : valaki nincs sehol

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by wahúr on Pént. Máj. 15, 2015 9:42 am

    _FK írta:És ilyen lett teljes szépségében
    És a partja végtelen hosszúságú, ha jól sejtem

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    9997_20150511_FK

    Témanyitás by _FK on Hétf. Máj. 11, 2015 8:36 pm

    És ilyen lett teljes szépségében:

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Hétf. Máj. 11, 2015 8:28 pm

    Mandelbrot? Igen, onnan az ötlet. Így kezdődik egy manósziget:

    wahúr

    Hozzászólások száma : 2055
    Join date : 2015. Mar. 01.
    Tartózkodási hely : valaki nincs sehol

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by wahúr on Vas. Máj. 10, 2015 6:49 pm

    egy barátom készített csiszolatot egy festett vasoszlopról, az lett ilyen kép, 25 réteg festék volt, és ilyen ábra
    lett látható

    biztos Mandelbrot is egy manó volt

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    9998_20150510_FK

    Témanyitás by _FK on Vas. Máj. 10, 2015 12:41 pm


    Ez pedig egy manósziget szimuláció

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    9999_20150510_FK

    Témanyitás by _FK on Vas. Máj. 10, 2015 12:25 pm


    Ő Grom, a hegyi manók királya.
    2002.05.24-én rajzoltam, ős-primitív, 16színű grafika.


    A hozzászólást _FK összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Máj. 10, 2015 12:46 pm-kor.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Vas. Máj. 10, 2015 9:17 am

    A legfontosabb öt oldal következik, az, ami szépen lezárja ezt az időszakot. Utána más szereplők jönnek.
    Még nincs kész, mert fontos darabkák hiányoznak a mozaikból, amiket még ki kell találnom.
    Leírhatnám az óriási labirintust, amiben a hegyi manók élnek, de ott pofára lehet esni, ami egyszer már meg is történt.
    Gyönyörű szigetet találtak a manócskák: "hegyek veszik körül a termékeny síkságot..." Aztán programoztam egy szimulációt, és a hegyek között a síkságon sós mocsár lett. Ha viszont hagytam, hogy legyen olyan a sziget, amilyen ő akar lenni, érdekes, természetes és szép lett.
    A hegyi manók városával is így lenne.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Kedd. Máj. 05, 2015 8:18 pm

    Ennyi manó volt. A többi csak vázlatban van meg, vagy még úgy se.
    Minden hétvégén hozok valamit, vagy folytatást, ahogy készül...
    ...vagy kimaradt jelenetet, képet, leírásokat, egyebeket.
    _FK

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0015_20150502_FK

    Témanyitás by _FK on Szomb. Máj. 02, 2015 1:38 am


    NEGYEDIK FEJEZET
    3

    Az Őrminisztert óvatosan átköltöztették az új kórházba. Átjött az őrminiszter rokonsága is, és tovább sírdogált, pedig az erdei manó orvosok mondták nekik, hogy ugyan a beteg nincs eszméleténél, mégsem tesz jót neki, ha körülötte folyton azt ismételgetik, hogy "Ennek már vége... Meg fog halni... Biztos nem gyógyul meg."

    Néhány hegyi manó, aki még hallgatott Csittára, ott maradt vele, és klóros vízzel mosogatta a kórház egyik folyosóján a közadakozással összegyűjtött ágyakat, padokat, asztalokat és szekrényeket, amikor szörnyű manósikoly hasított bele a csendbe. Csittáék futottak az őrminiszterhez. A rokonsága sivalkodott, az erdei manó orvos sírt.
    - Meghalt? - kérdezte Csitta. - Az nem lehet!
    Mondták neki, hogy bizony, bizony meghalt, pont most.

    Berontott egy másik erdei manó orvos, és megszúrta a halott őrminisztert egy villanyos lándzsával, mire az felugrott a levegőbe, visszaesett, aztán az orvos újra megszúrta. Az őrminiszter felordított és elájult. A rokonsága ettől világgá szaladt ijedtében.

    Dél körül rengeteg erdei manó érkezett. Óriási labdákat gurítottak gyorsan és óvatosan, benne a Központi Kórház felszerelésének egy részével. Kicsomagoltak mindent, és be akartak költözni a hegyi manók közé.
    - Majd ha visszajönnek a miniszterek és a főurak az erdei manóktól, ők fognak kijelölni a labirintusban termeket és folyosókat, ahová beköltözhettek. Addig itt kint építhettek magatoknak sátrakat.

    Grom, a király kihirdette, hogy új minisztereket kell választani, mert a régiek nem tudnak haza jönni.
    - Hogyhogy nem tudnak haza jönni?
    - Be vannak zárva.
    - És miért?
    - Mert veszélyesek. Háborút szítanának a két manónép között.
    - Mi az a háború?
    - Amikor addig ütik egymást a manók, amíg valaki meg nem hal.
    - Soha nem volt még ilyen.
    - Hát ne is legyen. Azért vannak jól bezárva.
    - Úgy hallottam, hogy éheznek. Igaz ez?
    - Igen, az erdei manók csak annyit adnak nekik enni, hogy életben maradjanak.
    - És miért büntetik őket?
    - Mert miközben ők zabáltak, hagyták éhezni a sok kis manót.
    - Szóval gyakorlati oktatásban részesülnek.
    - Úgy bizony!

    A manóhegy lábához százával és ezrével jöttek az erdei manók. Be akartak költözni, de a piros sapkások nem hagyták.
    - Nincs hely itt bent ennyi manónak! Mi már minden lakható folyosót és barlangot elfoglaltunk.
    - Ez nem igaz, a keleti folyosó lakhatóvá tehető, és olyan hosszú, hogy két nap alatt nem érni a végére.
    - A kicsiket és a nőket beengedjük.
    - A többieket miért nem?
    - Mert akkor kiszorítanak bennünket a legjobb helyekről.
    - Ezek kicsik, szelídek és gyengék, csak a villany titkát kell ellopni tőlük.
    - Mégis hogyan?
    - Fondorlattal kicsaljuk a titkot Csittától. Ő kicsi, ezért könnyen be lehet csapni.

    Egy sárga sapkás próbált összebarátkozni a kis erdei manóval:
    - Te Csitta, mondd, honnan szereztétek a villanyos lándzsát? Most ne gyere azzal a nagy, beszélő szöcskével, mint a múltkor, mert azt úgysem hiszem el. Mondtad, hogy a lándzsa sokszor kifogy, és újra fel kell tölteni. Hol az a forrás, ahonnan újra töltitek? Valami nagy fekete növény, ugye? Megnézhetem?
    - Az már nincs meg. Elfújta a szélvihar, beleesett a folyóba, és elvitte a víz. A tengeren úszik valahol.
    - Akkor hogy töltitek a lándzsákat villannyal?
    - Ez titok. A hegyi manóknak nem mondhatom el - vigyorgott Csitta.
    - Ne bosszants, amióta ti gyógyítjátok az őrminisztert, barátok vagyunk.
    - Na jó, gyere velem. Az egyik tudós pont a villanyról tart előadást, te is meghallgathatod.

    Tinni, egy vegyész erdei manó tudós tartotta az előadást:
    - Egy ilyen lándzsa csodálatos és egyben rendkívül veszélyes varázserővel rendelkezik, de a felépítése hihetetlenül egyszerű, semmi csoda nincs benne. Sok egyforma kis edény, benne savas-sós víz, és két különböző fém.
    Ennyi... Tényleg csak ennyi!
    Szinte mindegy, hogy milyen fém, csak ne legyen egyforma. Ezek a edények úgy vannak egymással összekötve, hogy a folyadékok szigorúan elkülönülnek egymástól, a fémek pedig láncot alkotnak. Ha például réz és horganyzott vas a két fém, minden réz kivezetésnek a következő vas kivezetéshez kell kapcsolódnia. Az első vas és az utolsó réz között jelenik meg az a villany, ami elijeszti, megbénítja vagy akár meg is öli a rossz sünit.

    A sárga sapkás hegyi manó, akit Csitta vitt magával, az előadás után vitatkozott Tinnivel:
    - Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ilyen varázserőt, ami még a friss halottat is vissza hozza, ilyen kiábrándítóan ostoba módon létre lehet hozni. Ha ez igaz lenne, akkor ezt a Nagy Beszélő Szöcske nélkül ti magatok is meg tudtátok volna csinálni.
    - Azt mondod, hogy hazudok?! - háborodott fel Tinni.
    - Persze. Mi hegyi manók is sokat hazudunk, mert nem akarjuk elárulni a titkainkat.
    - Ha nem hiszed, rakd össze magad otthon. Száz bögre, benne ecet és két drót.
    - Mégis hogyan?
    - Összesodrod a kétféle fémdrót végét, és két külön bögrébe lógatod. Százat sorban, azonos irányban. A bögrékben ne érjenek össze a drótok. Utána öntöd az ecetet. Tudok adni bármennyit. Ha kész van, szólj nekem.

    A hegyi manó az előadás után mogorván mondta Csittának:
    - Ez nekem gyanús. Azért se fogok neki szólni. Még ráolvasná azt a varázslatot, amit nekem nem mond el.

    Csitta később kereste mindenütt a villanyra kíváncsi hegyi manót, és az új kórházban találta meg.
    - Mi lett vele? - kérdezte ijedten az ügyeletest, mert nem tudta felébreszteni a beteget.
    - Összerakta a cuccot, és kipróbálta - mondta a hegyi manó.
    - Miféle cuccot?
    - Hát a villanycsináló áramfejlesztőt. Több száz bögre ecet, és benne mindenféle fémdrót.
    - És miért fekszik ájultan egy kórházban?
    - Megnézte, hogy van-e benne villany.
    - Hogyan?
    - Megfogta az első vas és az utolsó rézdrótot a hülyéje.

    Tinni bement a kórházba, és hozott a betegnek finom süteményt. Amikor a hegyi manó késő délután magához tért, megkérdezte tőle:
    - Na, tudod már, mit érez a rossz süni, amikor megbökjük egy lándzsával?
    - Szörnyű volt, de megérte, mert végre megszereztük tőletek a villany titkát.
    - Én magam mondtam el neked.
    - Csitta vitt magával gyanútlanul egy titkos előadásra.
    - Az előadás nem volt titkos. Én magam mondtam Csittának, hogy hívjon el téged.
    - Szerintem már vége a látogatásnak, köszönöm, hogy jöttél, de most már hagyj aludni! - mondta duzzogva a sárga sapkás hegyi manó, és befordult a fal felé.

    Aludni nem tudott, mert jött egy másik látogató is. Piros sapkás volt és nagyon dühös.
    - Ébresztő! - ordított rá a betegre.
    - Momommon... - hallatszott a takaró alól.
    - Csikicsiki!
    - Tudod mivel szórakozzál... - nyöszörögte a beteg.
    - Na, sikerült kicsalni tőlük a titkot?
    - Persze. Simán elmondták.
    - Ezt nagyon meg fogják bánni. Villanyos lándzsákkal fogjuk őket kizavarni tavasszal.
    - Aztán ősszel majd könyöröghetünk nekik újra, hogy hozzanak kaját.
    - Pontosan!
    - Nem érzed, hogy ez így nem jó?
    - Látom, te is ettél vitamint.
    - Mi az a vitamin?
    - Varázsszer. Erdei manóvá válik tőle mindenki, és törődni kezd másokkal.
    - Látom te is ettél.
    - Vitamint?
    - Nem. Bolond gombát. Most menj, még nem vagyok jól. A jelentést majd megírom.

    Grom az új király Zammival beszélgetett.
    - Rengeteg vécé kell például, meg tiszta ivóvíz. Sokan vizet fognak hordani egész nap, az lesz a munkájuk. Gyújtani fogunk egy másik tüzet magunknak, mert ehhez a mostanihoz közel sem engednek, pedig ott lehetne manóbébiket fürdetni.
    - Nem gyújthatsz tüzet akárhová. Ha változik a szél, megreked a füst, és mindenki megfullad.
    - De...
    - Továbbá azért sem engedik meg, hogy az erdei manók saját tüzet gyújtsanak, mert akkor ez már a ti országotok is lenne. Ezt nem tűrnék azok, akik számítanak, mert a tűz közelében laknak.
    - Mondd, miért van az, hogy nálatok van, aki számít, és van, aki nem? Miért ér többet az, aki úri családhoz tartozik?
    - Ez ősidők óta így van. Ez a világ rendje.
    - Hogy alakult ki?
    - Hát úgy, hogy az erősebb, erőszakosabb családok elkergették a tűz közeléből azokat, akik hagyták, hogy elkergessék őket. A mafla, gyenge, a "semmi nem érdekel", és a "nem akarok semmit" típusú manókat. Akik persze később elkezdtek panaszkodni, hogy ez így igazságtalan, de akkor ezek már csak nevettek rajtuk.
    - Szóval se a jóság, se a bátorság, se az okosság nem számított, csak az, hogy ki lökdösődött jobban, és ki ordított nagyobbat a nagy tülekedésben az elején?
    - Pontosan így van. Most viszont jöttek idegen manók, akiket nem engednek a tűz közelébe, és azt sem engedik meg nekik, hogy saját tüzet gyújtsanak, mert akkor felborul a világ rendje.
    - Pedig a világ rendje már akkor felborult, amikor Gromot anyamanók választották miniszterré, aztán az a nép, amelyik eddig nem számított, királlyá tette őt.
    - Úgy hallom, a világ rendje már nálatok, erdei manóknál sem a régi. Ti sem éltek boldogan manófészkekben. Kittát sem a tudósok választották maguk közül mesterré. Nézzünk előre, hogy mit kell csinálni most ahhoz, hogy a világunk később is élhető maradjon.
    - Meg kell szervezni az iskolát. A könyvtárunknak is kellene hely valahol. Közös őrség kell az ennivaló mellé, mert a hegyi manók széthordják, aztán inkább hagyják tönkre menni, de akkor sem adnak belőle másnak.

    Zammi és a király elindultak a labirintusban, kéz a kézben, mert Zammi, az erdei manó alig látott a sötétben.
    Sétáltak, és mindenhová táblákat szögeltek: Iskola, könyvtár, tornaterem, étterem, fürdő, mosoda, orvos, gyógyszerész, posta... és így tovább. Órákon keresztül sétáltak, beszélgettek, és szögelték a táblákat, nem is nézték, hogy melyiket hová.
    - Ezt most nem értem. Ész nélkül kitáblázunk mindent? - kérdezte Zammi.
    - Persze. Hónapokig vitatkoznának azon, hogy mi, hol legyen.
    - De akkor is kellene valami tervezés...
    - Így meg csak szólnak, ha valami rossz helyen van.
    - Minden rossz helyen lesz.
    - Az se baj. Később majd a helyére kerül minden.

    Amikor elfogyott a sok tábla, visszamentek a Kisterembe, és leültek egy-egy kávé mellé.
    - Azt a hírt kaptam az előbb, hogy Mokkó meghalt és Kitta összeomlott - mondta szomorúan Zammi. - Új mestert kell választani, de a tudósok ragaszkodnak hozzá, hogy tudós legyen az illető.
    - Miért lenne más?
    - A nép Pirkát akarja, mert ő találta meg a hegyi manókat.
    - Miért mondod ezt nekem? - csodálkozott Grom.
    - Mert tőled is meg fogják kérdezni, hogy ki legyen. Én például szívesen vállalnám.
    - Nem fog menni. Olyan mester kell, akit a hegyi manók is elfogadnak.
    - Velem mi a baj? - csodálkozott Zammi.
    - Nincs párod, és ezért nem számítasz.
    - Hogy mi van?! - háborodott föl Zammi.
    - Ha nincs párod, akkor nem fognak tisztelni a hegyi manók.
    - Jó próbálkozás, de neked, úgy tudom, már van feleséged.
    - Nem rólam van szó. Rólad. Keress valakit.
    - Volt... csak ő nem vett észre.
    - És van, akit te nem veszel észre.
    - Lakkut hagyd ki ebből. Vele majd akkor, ha piros hó esik.

    Éjjel az őrök egy nagy villanást és tüzet láttak a messzeségben, és valamivel később egy hatalmas dörrenés rázta meg a környéket. Reggel piros hó esett, és Grom, a király vinnyogva röhögött, amikor találkozott Zammival.
    - Nem vicces! - mondta dühösen Zammi.

    Lakku megvizsgálta a havat, és azt mondta rá, hogy vasoxidos.
    - Szerintem egy hullócsillag jött le. Az szólt ekkorát, és... ezek szerint... vasból volt.
    A többiek lehurrogták, hogy ez mekkora hülyeség, Zammi pedig elmosolyodott, este tetőtől talpig piros ruhába öltözött, fogott egy csokor művirágot és meglátogatta őt.

    Az Őrminiszter a kórházban már nem ájultan feküdt, hanem aludt. Néha felébredt, nyöszörgött valamit, de nem lehetett érteni, mit mond. A rokonsága mosdatta, próbálta etetni, itatni. Mindent pontosan úgy csináltak, ahogy az erdei manók mondták nekik, és mély tisztelettel nézegették az ágy mellé odakészített villanyos lándzsát.

    A kórház emeletén a gyermekosztályon közben rengeteg kis hegyi manót gyógyítottak. A gombafoltokat lemosták a bőrükről, és ha nem gyógyuló sebük volt, azt kitisztították, és rendszeresen átkötözték. Olyan magvakat és gyökereket etettek velük, ami kipucolta a beleikből a férgeket.
    A kis betegek gyógyítása közben a szüleiket megtanították olyan alapvető dolgokra, mint például kézmosás, a tiszta ivóvíz és a bilihasználat. Az előadás után bőségesen adtak nekik csomagolt ennivalót és gyógyszereket.
    Zammi is levizsgázott, mint dajka, és elküldte az erdei manó tudósoknak a korábban írt tudományos dolgozatát a kis hegyi manók betegségeiről.

    Jöttek a kosárlabdák sorban, folyamatosan az egyes, a kettes és a hármas vágányra, közben ezrével költöztek befelé az erdei manó családok, de a tűz közelébe nem engedték őket.

    Zammi megkapta a tanítói oklevelet, és előadást tartott néhány erdei manó tudósnak.
    - A hegyi manóknál aki közelebb van a tűzhöz, az az úri nép, aki távolabb van, az a szolga nép. A tüzet nagyon őrzik, ezért azt nem lehet eloltani. Bárhol akarunk egy másik tüzet gyújtani, arra azt mondják, hogy ott nem jó, ha kérdezzük, hogy hová, arra nem mondanak semmit.
    - Ezen segíthetünk. Van egy nagy sziget, ennek az ovális barlangi tónak a túlsó partján, ott, ahol azok élnek tömegesen, akik nem számítanak. Oda fogunk egy nagy tüzet gyújtani - mondta az egyik tudós.
    - És aztán?
    - Aztán elzárjuk a lefolyót, és emelkedni kezd a vízszint, az fogja eloltani a régi tüzet.
    Úgy is lett. Jöttek is a főúri családok az új tűzhöz tömegesen.
    - Nekünk itt előjogunk van. A tűzhöz közel, a legjobb helyen fogunk lakni.
    - Nektek ott volt előjogotok, a másik tűznél, itt ti vagytok azok, akik nem számítanak.

    Nagyon feszült lett a hangulat és mindenki félt attól, hogy tömegverekedés fog kitörni, amikor hír jött a bezárt hegyi manó miniszterekről és nagyurakról. Betegek lettek, mert telezabálták magukat, amikor rájöttek, hogy az éléskamra sok-sok ennivalóval a vasrácson belül, az alvószoba sátra körül van. Addig úgy éheztek, hogy össze voltak zárva egy csomó, finom kajával.

    Az őrminiszter másnap már egyedül ment ki a vécére, aztán bőségesen megebédelt, amitől persze nagyon fájt a hasa. Később egy kerekes székben (ami persze Lakku új találmánya volt) üldögélve szunyókált, majd újra felébredt, és kérte, hogy mondják el neki, mi történt, mialatt ő aludt.
    - Majd ha meggyógyulsz. Most még nem bírnád ki.
    - Kibírom. Mondd el nyugodtan.
    - Épült ide egy új kórház, ahol Te meghaltál, de az erdei manók felélesztettek téged, aztán volt egy kisebb forradalom, ezért a régi főúri családok már nem számítanak, továbbá beköltözött ide, a Manóhegybe több ezer erdei manó család.
    - Na jó. Igazad van. Majd akkor mondd el még egyszer, ha már tényleg meggyógyultam.

    Grom, a király, meglátogatta a minisztereit. Szomorúan csóválta a fejét.
    - Miért nem tudsz innen kiengedni minket, mi történt? - kérdezgették tőle.
    - Nem mertem elhozni a kulcsot.
    - Mi az, hogy nem merted?!
    - Mondtam a mesternek, hogy elvinném a minisztereimet. Rendben van, mondta ő, fogd a kulcsot, engedd ki őket, és menjetek. Hol a kulcs, kérdeztem. Ott, abban a sátorban, mutatott a szemközti sátorra. A bejárat fölött egy nagy táblán egy rajz volt: rossz süni, gonosz szemekkel és vicsorgó fogakkal. Bementem a sátorba, de már rohantam is kifelé, mert bent szörnyű morgás, röfögés, és fogcsattogtatás fogadott.
    Amikor visszamentünk a mesterrel együtt, akkor láttam, hogy tényleg egy rossz süni van odabent. Egy vasketrecből csak a feje lógott ki, jól le volt kötözve, és be volt takarva. A mester megsimogatta a rossz süni homlokát, és kedvesen duruzsolt neki: "Mondjad picim, hogy ááá..." a szörnyeteg meg kitátotta a száját. A nyelvén volt a kulcs. Kezem, lábam remegett, és a hideg-meleg kirázott. Tessék, vedd el, és menjetek békével, mondta a mester.
    - És?!
    - Hát, még maradnotok kell egy darabig, mert én egy kicsit gyáva vagyok...
    - Nem hagyhatsz itt bennünket... - sírt az egyik miniszter.
    - Ha kiszabadulunk, letépjük a füledet! - üvöltötte a többi.

    Grom mosolyogva elindult haza, hátra se nézett.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0014_20150427_FK

    Témanyitás by _FK on Hétf. Ápr. 27, 2015 12:35 am


    NEGYEDIK FEJEZET
    2

    Pirka és Lakku egymás mellett tolták azt a szekeret, amiben a kis hegyi manó utazott vissza a Manóhegy felé. Egyszer csak Pirka összecsuklott, Lakku felnyalábolta őt, és betette a kis manó mellé. Brog, a kis manó apukája, kérdezte, hogy mi baja lett az aranyhajú kék szeműnek.
    - Két napja nem aludt és rettenetesen elfáradt - mondta Lakku a fejét csóválva. - Pedig mondtam neki, hogy kímélje magát, mert nemrég még két orvos túlórázott rajta.

    Mire Lakkuék a kis manóval megérkeztek a Manóhegy tövéhez, Pirka és a kis manó összebarátkoztak. Pirka olyan meséket is olvasott neki, amiket a kicsi még soha nem hallott, mert az erdei manók saját kicsinyeiknek írták azokat. Brog szólt az erdei manóknak, hogy van egy másik bejárat is Grom lakásától jó messze. A saját lakásának a nyári bejáratát mutatta meg, ami egy tüskés bozót mögött volt, egy titkos ösvény végén. Bepakolták a sok ennivalót Broghoz, és a kis manó anyukája, Granna elfutott, hogy szóljon a többi manóasszonynak, akik jöttek is hamar, csendben, sorban, és vitték az ennivalót szét, az egész manóvárosba.

    Közben az erdei manók táborába nagyon sok ennivaló érkezett, mert visszaért rengeteg szekér a szomszéd sátorvárosokból, és megérkeztek az első kosárlabdák is. Az első nagy dübörgéssel jött, átszakította a kaput és bement a raktárba, csak úgy, magától. A raktár ajtaja lefékezte annyira, hogy a hátsó falat ne törje át. Alig kipakolták a kosárfonással készített nagy labdát, már meg is jött a következő. Hálóval, kötelekkel lassították le, bent a raktárban meg sivalkodva ugrottak szét az útjából. Megpakolták a szekereket, hogy áthordják a rengeteg ennivalót, játékot és könyvet a hegyi manókhoz.
    - Valami nem jó - szólt az egyik szekértologató.
    - Mi nem jó? - kérdezte a raktáros.
    - Hülyék vagyunk - mondta fejét vakarva a szekeres.
    - Csak te.
    - Nem. Mi, mind.
    - Mert?
    - Jön a labda. Lelassítjuk, szétszedjük, és szekerekre pakoljuk, ami benne van.
    - Mi ezzel a gond?
    - Aztán toljuk a szekereket hegyre fel, völgybe le.
    - Persze. Odaát a hegyi manóknál még nem tudja fogadni a kosárlabdát senki.
    - Talán próbáljunk meg egyet tovább gurítani.
    - Próbáld. A következő a tied.
    A harmadik gömböt már elterelték, nem jött be városba, hanem egyenesen tovább gurult a Manóhegy felé. A domboldalon lelassult és megállt. Nagy keservesen felgurították a dombtetőre. Amikor végre fent volt, tanakodtak, hogy hogyan tovább. Egy kis manó nekiveselkedett és tolta a Manóhegy irányába, a többiek először biztatták őt, később már csak nevettek rajta. A kis manó mérges lett, ott hagyta a nagy gömböt, és ment a többiekkel együtt ebédelni. Ebéd után visszamentek, és nem találták a gömböt. Egy felnőtt manó gyorsan felmászott egy fára, körülnézett, és elordította magát:
    - Ezt nem hiszem el!
    - Mi van?
    - A gömb gurul, de lassan.
    - Fussunk, érjük utol!
    - És aztán? Hogy állítod meg?
    - Ahogy idefelé.
    - Akkor lejtőn felfelé lassult. Most lejtőn lefelé gyorsul. Felfogtad?
    A gömb egyre gyorsulva gurult a hegyi manók városa felé.

    Pirka a Manóhegy egyik lakásában gyorsan átöltözött Granna egyik ruhájába (enélkül túlságosan erdei manónak nézel ki, mondta a kicsi), néhány hegyi manó asszonyra rábízta a hozott ennivalót, és bement a Nagyterembe, ahol nagy csődületet látott.

    A piros sapkás őrminiszter Grom lakásának emeleti ablakából ordibált:
    - Nem megvágták a fülemet, hanem letépték! Nem szégyenbélyeg, hanem egy hősies harcban szerzett sebhely! Mert vegyétek tudomásul: Egyetlen erdei manót sem fogok ide beengedni addig, amíg Gromot le nem váltjátok, és meg nem válasszátok királynak azt, aki arra méltó: ENGEM! Addig ide erdei manó be nem jön, mert az az ajtó zárva marad, és az ennivaló nem fog bejönni egyedül. Nem fogja áttörni az ajtót, hogy a szátokba repüljön.

    Beszélt még, mondott ezt-azt, de egyszer csak senki sem figyelt rá, mert kintről egy óriási csattanás hallatszott be. Grom lakásának ajtaja kiszakadt, és ruhácskák, kis cipők, játékok, mesekönyvek és rengeteg ennivalóval töltött doboz, zsák és kosár repült be rajta, és hullott a hegyimanókra, mint a záporeső.
    Az őrminiszter üvöltött:
    - Senki ne nyúljon semmihez! A kapott ajándékot be kell szolgáltatni a kincstárnak! Csak mi, nagyurak és miniszterek vagyunk méltóak arra, hogy szétosszuk köztetek!
    Nagy röhögés tört ki, és széthordták az összes ajándékot. A piros sapkások próbáltak tőlük erőszakkal elszedni tőlük ezt-azt, de hiába. Az óriási labda külső burkolata pont jó volt arra, hogy megverjék vele a piros sapkásokat.

    Egy piros sapkás megúszta, mert ő kint őrködött. Most bejött, és felkiáltott:
    - Jön a következő labda!
    A tépett fülű őrminiszter kirohant (kabátot húzzál, mer' hideg van!), egy nagy, göcsörtös botot kapott fel, amivel a gömbre mutatott, és ráordított:
    - Állj meg! Parancsolom! Itt úgyse jössz...

    Az óriási dörrenés és csattanás után a piros sapkás őrminiszter tíz napig élet és halál közt lebegett.
    Erdei manók között egy kórházban tért magához, és csodálkozott nagyon, mert ez alatt az idő alatt sok minden történt.
    Ez a tíz nap lett az erdei manók és a hegyi manók találkozásának legfontosabb tíz napja.

    Első nap. Pirka naplója.

    A hegyi manó orvosok kiásták az őrminisztert a kupac alól és elvitték, hogy valahogy megmentsék az életét. Itt sem rosszak az orvosok, de kizárólag a király, a miniszterek és a nagyurak rokonsága vesz részt rendszeres orvosi vizsgálaton, a kisurak, az úgynevezett szolgák rokonsága csak akkor, ha jól megfizeti ennivalóval, pénzzel vagy munkával. A többiek soha.

    Annyira meg akartam őket találni, de kiderült, hogy irigyek, gonoszak, buták, ordibálós, veszekedős, verekedős majdnem mindegyik. Az őrminiszter, ahogy meg tudom ítélni, nem éli túl. Én magam persze ha tudok, segítek rajta. Hazamegyek, és hívok néhány orvost. Nem csak az őrminiszter miatt. A kis hegyi manókat, az összeset meg kell vizsgálni, a gombafoltokat le kell mosni a bőrükről, ha nem gyógyuló sebük van, azt ki kell tisztítani, és rendszeresen át kell kötözni. Olyan magvakat és gyökereket kell etetni velük, ami kipucolja a beleikből a férgeket. Sok hegyi manó asszonyt kell toborozni, akiket megtanítunk a legfontosabb, legalapvetőbb dolgokra, mint például a kézmosás, a tiszta ivóvíz és a bilihasználat. Rengeteg munka lesz még itt. Ezeknek nem csak ennivalóra van szükségük.

    Elindultam a városunkba egyedül. Aki elkísért volna, fél nap után elbotlott, és összevissza szurkálta egy mérges-tüskés bokor, vissza kellett mennie, mert ha az úton belázasodik, vihetném a hátamon tovább. Én nem fordultam vissza, egyedül vagyok, de az egyik villanyos lándzsa nálam van. Alig van benne villany, kerítést már nem lehet rákapcsolni, de egyéni védőeszköznek még jó. Bénítóra kapcsoltam, mert ha egynél több rossz süni jön, nincs arra idő, hogy átállítsam erősebbre. Nagyon korán indultunk, hogy ránk ne sötétedjen, de hiába. Hideg, esős, szeles idő van. Ezt a naplóbejegyzést egy bokorban írom egy esőkabát alatt. Fázom és félek. Tudom, hogy milyen irányba kell menni, de se út, se ösvény. A műszakiak még nem szórták le azokat a fehérre festett köveket, amik jelzik az ösvényt, ezért sötétben így tovább menni veszélyes. Azt hiszem egy fekete foltról, hogy csak egy kis pocsolya, aztán belecsúszom egy mély, vízzel telt gödörbe. Meg nem fulladok, de például átázhat a ruhám, jól megfázok, vagy beázik a villanyos lándzsa, és hiába bökdösöm vele a tüskés disznót, kiröhög, vagy átharapja a torkomat.

    Csodálatos dolog történt. A sötétben valami nagy fekete magasodott elém, először megijedtem, de finom étel illatát éreztem, és rájöttem, mi az. Az a kunyhó, amit itt hagytuk, amikor tovább siettünk egy kétkerekű kordéval. Ezt a beírást egy gyertya nevű kicsi fáklya fényénél készítem, amit a hegyi manóktól kaptunk ajándékba. Tüzet is tudtam rakni abba a kis kályhába, amit a legnagyobb lábasokból Lakku készített legutóbb. Parazsat már nem találtam benne, az üveglapokat Lakku elvitte, de összébb csukta a lábasokat, és egy fura kis szerkezetet is a kályha mellett hagyott. Bosszankodott is, hogy itt felejtette. Meghúzok egy zsinórt, pörög benne egy korong, hozzáér a koronghoz egy kis fapálcika aminek a végén foszfor van. Nem tudom, hogy mi az a foszfor, de a fapálcika meggyulladt, és meggyújtottam vele a gyertyát, és a gyertyával begyújtottam a kályhába is. Kint szakad az eső és üvölt a szél, itt bent meleg és világos van. Ennivalót hoztam magammal, teát tudok főzni, egy jót alszom, és amint hajnalodik, megyek tovább.

    Második nap
    Kitta naplója

    Megjött Pirka a Hegy imanók városából. Egyedül jött, pedig törvény van rá, hogy senki sem kószálhat egyedül. Azt mondta, a másikat baleset érte és vissza kellett fordulnia, de ő tovább jött, mert szükség törvényt bont. Orvosokat kell hívni gyorsan, mert ebben a városban csak kettő van, egy felnőtt és egy gyermekorvos. Persze nem az orvos gyermek, azért hívják így, mert kicsiket gyógyít. Ha ezt a kettőt átküldeném a hegyi manók városába, itt nem maradna egy se. Hívni kell messziről néhány orvost, ápolót és gyógyszerészt, de mire azok felszedelőzködnek, elindulnak és ideérnek, a piros sapkás őrminiszter sajnos meg fog halni. Igaz, hogy gonosz volt, de ha pont nekünk, erdei manóknak sikerülne megmenteni az életét, az sokat lendítene a két nép barátságán. A hegyi manó nők persze szeretnek minket, mert a sok kis hegyi manó nem halt éhen, de nincs szavuk, elképzelhetetlen például, hogy egy nő legyen miniszter. Ha mi nem tudjuk megmenteni az őrminisztert, a hegyi manó orvosok nem tudnak vele mit kezdeni. Náluk még nincs kórház, ők még nem ismerik a műtőt, sőt még az infúziót és az injekciót se. Küldök majd valami üzenetet a Csodálatos Erdő felé, hogy orvosok kellenek.

    Megjött Mokkó, nem is jött, inkább hozták. Már nagyon öreg, alig eszik és sokat alszik. Megijesztett, aki a szekéren hozta, mert azt mondta, el akar tőlem az öreg búcsúzni. Mindig is féltem ettől a pillanattól. Nekem még sok-sok évem van vissza, de ő jóval idősebb mint én. Mindig azzal vígasztal, hogy nekem még lehet egy másik családom, és egy másik életem, amiben ő már csak egy szép emlék lesz. Bárcsak korábban születtem volna! Vagy ő érkezett volna ebbe a világba egy kicsit később. Nem akarom, hogy meghaljon! Hívok orvosokat, most azonnal! A legjobbakat!

    Eddig a napló.

    Kitta átrohant a toronyba, és röptette felfelé a rakétákat. Két fehér, három piros. Nagyon fontos, nagyon sürgős, mindenkinek szól. Közben odafutottak a távírászok.
    - Hé, maga ott! Mit keres itt?! Mit csinál?! Ki engedte meg?! Hoppá! Kitta? A Mester? Akkor is szólhattál volna, mi jobban értünk hozzá... de hiszen te sírsz! Mi a baj?
    - Mokkó... az öreg... csak alszik... és el akar búcsúzni. Fehér ruhát kér, és manófészekben akar aludni.
    - Manófészekben? Most?! De hiszen hideg van! - került elő valahonnan Csitta.
    - Hallgass már! - torkolta le Lakku. - Hát nem érted? Nem fog fázni benne.
    - Akkor sem engedhetjük, hogy ilyenkor manófészekben aludjon.
    Közben Kitta röptette fel a rakétákat: orvosokat --- most --- azonnal --- ide --- a legjobbakat.
    És közben sírt, mert tudta, hogy az orvosok öt-tíz nap múlva érkeznek majd, és itt nincs kórház, ők pedig kórházat nem hoznak magukkal.

    Kitta bement abba a sátorba, ahol a hegyi manó miniszterek, nagyurak, és egy piros sapkás szolga volt bezárva. Mialatt aludtak az alkoholos gyümölcslevestől, az erdei manók vasrácsokkal építették körbe a sátrat.
    - Mi ez az átkozott vasrács itt körben? Azonnal engedjetek ki! Szolgák ide! Hol császkáltok már?!
    - A szolgáitok szekereket tolnak, megrakva rengeteg élelemmel - mondta nekik Kitta.
    - Hová?! - kérdezték felháborodva a miniszterek.
    - A Hegyi manók városába. Grom, az új király kapja meg.
    - Grom nem király, miniszter se volt sose.
    - Nők választották meg.
    - Nők nem választhatnak minisztert, nincs szavazati joguk hozzá.
    - De van. Szereztek maguknak.
    - Mivel?
    - Csákánnyal.
    - Eressz ki bennünket! Haza akarunk menni!
    - Ha kiszabadultok mi lesz az első dolgotok?
    - Először is letépjük a füledet!
    - Ne mondj ilyet neki, te szerencsétlen!
    A többiek elkezdték ütni azt, amelyik elszólta magát.
    - Ne üssétek! Kérdeztem valamit.
    - Várhatsz a válaszra húsz napig.
    - Akkor húsz napig csak vizet kaptok.
    - Éhesek vagyunk! Enni akarunk! És addig el nem hallgatunk, míg enni nem kapunk! - zengték kórusban.
    - Ha kiszabadultok, hadd halljam, mi lesz az első dolgotok?
    - Leváltjuk Gromot, és az őrminisztert választjuk királlyá.
    - Az összes ennivalót áthordjuk a Kisterembe és őröket állítunk mellé.
    - A mi rokonságunk fogja széthordani, és csak akkor ad belőle idegennek, ha az fizet érte.
    - Ez mindig is így volt. És így is marad.
    - És az éhező kis manókkal mi lesz? - kérdezte dühösen Kitta.
    - Törődünk mi azzal? Az enyém soha nem éhezik.
    - Gondoskodjon mindenki a saját porontyáról! Eressz ki bennünket!
    - Még nem lehet. Éheznetek kell.
    - Mi ezt a játék?!
    - Szerepjáték. Olyan kis manók vagytok, akik nem számítanak.
    - Nem értem.
    - Hagytátok éhezni a sok kis manót. Most megtudjátok, hogy milyen az.
    Kitta ezzel otthagyta őket, és rohant Mokkóhoz, mert nagyon aggódott érte.
    -----

    Zammi naplója.

    Különös, ijesztő és érthetetlen távirat érkezett:
    Veszély! Lassítsátok a labdát, össze ne törjön, óvatosan bontsátok, manó van benne.
    Mindenki futott, ahogy csak bírt, hálókat feszítettek ki, gödröt robbantottak, kerítés oszlopokat helyeztek át. Sikerült a gömböt felküldeni egy dombra, és ott megállítani. Ki lehet benne? Óvatosan kibontották. Tizenegy manó mászott ki. Volt olyan köztük, aki rögtön hányt, volt, aki elájult, és volt olyan is, aki elkezdett körbe-körbe járni.
    - Meg vagytok őrülve?! Hogy kerültök bele? Ez elképesztő! Ilyen nincs! - kiabáltak azok, akik kibontották őket.
    - Azt... írtátok, hogy... most... azonnal - nyögte az, aki körbe-körbe járt, aztán összecsuklott.
    Hordágyon vitték el őket, mert hordágy például pont volt a kosárlabdában. Meg gyógyszerek... sőt gyógyszerészek, orvosok és ápolók is. Egy egész kórház jött át ide valami rettenetes sebességgel, ennek ellenére minden egészben maradt, és mindenki élve. Kész csoda.
    Ahol a gömb megállt, egyenlő távolságra volt mindkét manóváros, de könnyebb volt enyhe lejtőn lefelé vinni az ájultakat, ezért az erdei manók városa felé indultak el. Néhányan gyorsan magukhoz tértek, és azt mondták: soha többé. Egyik fiatal ápoló meg azt, hogy irtó jó volt, újra ki fogja próbálni. Őt leütötték, mert azt hitték, hogy félre beszél.

    Délután indultunk, Pirka, az orvosok és én a Manóhegy felé. Két orvos ott maradt, hogy Mokkót megvizsgálják, és valahogy megnyugtassák Kittát. Amikor elindultunk, már tudtuk, hogy nem érünk oda ma, de a műszakiak ma reggel elkezdték leszórni a fehérre festett köveket, így halvány holdfényben is pontosan tudni fogjuk, merre kell tovább menni. Pirka mondta, hogy a kunyhó még megvan, aludjunk ott. Jó vicc. Be se férünk. Megérkeztünk a kunyhóhoz.

    Eddig a napló.

    A kunyhónál elkezdtek vitatkozni, mindenki mindenkivel.
    Csitta odament és kiabálni kezdett:
    - Átveszem a parancsnokságot. Két orvos, egy ápoló és egy gyógyszerész tovább megy Vokkóval, mert az őrminiszternek a lehető leghamarabb orvosi segítségre van szüksége. Kérek önként jelentkezőket... Senki? Te, te, te meg te ott! Induljatok! A többiek letáboroznak velünk, jól kialusszuk magunkat és úgy megyünk tovább. Útközben eszünk, és amint megérkezünk, azonnal leváltjuk a másik négyet, akiket előre küldtünk. Van kérdés?
    - Itt nincs manóváros, csak egy kunyhó. Ennyien nem férünk be - mondta Zammi.
    - Semmi gond, építünk egyet - legyintett Csitta.
    - Mit? - értetlenkedett az egyik ápoló.
    - Manóvárost - válaszolt Csitta.
    - Hogy képzeled ezt, hogy csak úgy megmondod, hogy ki, mit csináljon?! - kérdezte Vokkó, de hiába méltatlankodott, azt egyre távolabbról lehetett hallani, mert a másik négy magával vonszolta.

    Gyorsan (alig egy óra alatt) építettek négy sátrat. Egyet a kunyhó mellé, egyet a kunyhóval szemben, egy jó nagyot pedig a két sátor és a kunyhó köré, amibe minden cókmókjuk befért, aztán középre még egy sátrat, hogy a kunyhó és a lakósátrak között kabát nélkül is át lehessen járni.

    Vokkóék késő éjjel érkeztek meg. Bementek a manóhegybe, és ott az Őrminiszter lakására siettek. Három hegyi manó, egy orvos és két ápoló volt ott. Az egyik ápoló elrohant és hívta a királyt. Grom hamar meg is érkezett, díszes királyi palástban, fényes manócsizma a lábán, aranybojtos sapka a fején. Vokkó rászólt:
    - Szórd le ezt a maskarát, mert munka van. Melegíts vizet. Közben segíts kicsomagolni a műtőt.
    - Hűtőt?
    - Nem hűtőt, műtőt, majd később elmondom, hogy mi az, és mire való. Mozogj már!
    - Hogy beszélsz a királlyal? Kitől tanultad ezt a stílust?
    - Csittától.
    - Ki az a Csitta?
    - Majd megismered. Pörögjünk, különben itt hal meg ez a szerencsétlen a szemünk láttára.
    - Infúzió bekötve - szólt az egyik erdei manó orvos.
    - Altatógáz rendben - szólt a másik.
    Nagy sürgés-forgás kezdődött, gyorsan épült valami üvegdoboz, amit sok gyertyával raktak körbe, hogy világos legyen bent, és büdös kórház-szag kezdett terjengeni a levegőben. Mire Pirkáék megérkeztek, kiderült, hogy az őrminiszter fel fog gyógyulni, bár lábadozása hosszú lesz.

    Negyedik nap

    Zammi és Csitta átmentek Grannáékhoz. Zammi mondta, hogy keresni kell néhány olyan hegyi manó asszonyt, akik rövid idő alatt sokat akarnak tanulni, és utána rengeteget dolgozni ingyen. Pontosabban sok-sok ennivalóért, aminek nagy részét szét kell osztani.
    Mrokka, Dzoppi és Granna a három hegyi manó asszony lett a kiválasztott, ők dolgoztak Zammi keze alá.
    - A piros edényben szappannal megmosod a kezed, aztán a kékben leöblíted tiszta vízben. Sok kézmosás után már a kékben sem tiszta a víz. A pirosból kiöntöd a koszos vödörbe, vagy a lefolyóba, de ahol olyan vécé van, azt is le lehet vele önteni. A kék edényből öntöd át a vizet a pirosba, és a kékbe öntöd a friss tiszta vizet. Mindig.
    - Nem kell ennyire részletezni. Nem vagyunk mi hülyék.
    - Nem hülyék vagytok, hanem fegyelmezetlenek. A kicsik szokják meg így.
    - Úgy bánsz a vízzel, mintha az akkora érték lenne.
    - Mert érték. A tiszta víz a legértékesebb anyag a világon.
    - A kézmosásról meg úgy beszélsz, mintha az minden bajunkat gyógyítaná.
    - Csak csináljátok úgy, ahogy mondom. Érteni később fogjátok. Kérlek!

    Közben a hegyi manók egy nagy alagutat ástak ki ott, ahol korábban Grom lakása volt, és hosszú párhuzamos árkokat vágtak a Nagyterem padlójába. Az árkokat vágányoknak nevezték, és amikor jött egy kosárlabda, azt az első, a második, vagy a harmadik vágányra terelték, szétbontották, és elhordták, hogy legyen hely a következőnek.

    Miközben a piros sapkás őrminiszter rokonsága sírdogált, két erdei manó orvos vitatkozott.
    - Át kell szállítani az őrminisztert a Csodálatos Erdő melletti domboldalra, a Központi Kórházba!
    - Nem bírná ki a szállítást, út közben halna meg.
    - Akkor a kórházat kell ide szállítani - szólt közbe Csitta.
    - Nagyszerű ötlet! Nem is tudom, miért nem nekem jutott eszembe! Intézkedj! - gúnyolódott az idősebb orvos.

    Csitta felment a manóhegy tetejére, ahová addigra felállítottak egy adótornyot, hogy táviratokat tudjanak küldeni jó messzire. Elővett a hátitáskájából rengeteg színes papírrakétát, sorban befűzte azokat két szalag közé, meggyújtotta az első papírcső zsinórját és ott hagyta az egészet. A színes fények szépen, sorban egymás után felröppentek az égbe.

    Csitta bement a hegyi manók közé:
    - A fennsíkra sátrakat és kőből-agyagból épületeket, raktárakat kell összehozni, van itt valami mérnök?
    - Hát az meg mi fán terem? - kérdezték röhögve a hegyi manók.
    - Akkor úgy kérdezem, hogy ti is értsétek: a kőművesek és a bányászok melyik miniszterhez tartoznak?
    - Nincs közöd hozzá!
    - Az őrminisztert úgy lehet megmenteni, ha itt felépül egy kórház. A berendezése holnap reggel indul, estére megérkezik. Addigra ide épületek kellenek, a gyógyszergyárhoz kemencék, és kazánok, tüzelőanyag és vegyi anyag raktár, víztorony és szennyvíztisztító.
    - Ejha! Feleségül ne vegyelek? - viccelődött egy fiatalabb hegyi manó.
    - Még kicsi vagyok, de később lehet róla szó - mondta dühösen Csitta, és ott hagyta őket.
    - Hé, várj! - futottak utána. - Milyen sátor és mekkora? Mi az a kazán és hogy néz ki egy víztorony?
    - Na ez már mindjárt más. Takkónál és Lakkunál vannak a rajzok és a leírások. Hívom őket.

    Késő éjszaka a holdfényben (épp a narancssárga hold volt fenn) rengeteg hegyi manó nyüzsgött a fennsíkon, néhány óránként váltották egymást, és dolgoztak, mint a güzüegér. Egyszer csak felhő takarta el a holdat.
    A hegyi manók panaszkodtak:
    - Akarunk mi tovább dolgozni, de már olyan sötét van, hogy mi sem látunk.
    - Azon segíthetek. Felviszek egy a lámpát a toronyba, és meggyújtom - mondta Lakku.
    - Attól, hogy a toronyban ég egy lámpa, itt még sötét lesz.
    - Nagyon fényesen ég. Egy fémszalag van benne, azt gyújtom meg.
    - Gyújtsd meg itt, hadd lássuk!
    - Nem, mert akkora fény jön ki belőle, ami lepörköli a füledről a szőrt.
    - Milyen fém van benne?
    - Magnézium.
    - Olyan fém nincs is.
    - Nálunk van. Villannyal lehet csinálni.
    - Hű, de nagy az arcotok ezzel a villannyal. Áruld el mi a titka!
    - Hiába árulom el, tíz évig kell iskolába járnod, mire megérted.
    Csitta közbe szólt:
    - Sipirc a toronyba és gyújtsad már, mert sose leszünk kész!

    Az ötödik napon a hegyi manók zúgolódtak:
    - Nem jön a kórház. Hol késik? Felépítettünk mindent, amit mondtál. A víztorony is tele van vízzel.
    - Egyszerű - mondta gonosz vigyorral az egyik. - Ha egy Csitta kéri, nem jön. Csitta nem a mester, nem is tudós, még csak tanító sem. Mi meg itt dolgoztunk neki éjjel-nappal.
    - Még egyszerűbb - mondta Csitta. - Egy a Központi Kórházat nem lehet csak úgy átküldeni, ha tele van súlyos betegekkel. Egy részét majd átküldik, de ésszel, és egy kicsit később.
    - Addigra az Őrminiszter meghal! - mondta dühösen egy piros sapkás.
    - Ha azt mondtam volna, hogy rengeteg kis manó beteg, azoknak kell a kórház, dolgoztatok volna éjjel nappal?
    - Nem. Akik számítanak, azoknak a kicsinyei mind egy szálig egészségesek.
    - Mindenki számít! - kiáltotta felháborodva Csitta. - Rendezzük be az új kórházat azzal, amink van.


    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0013_20150419__FK

    Témanyitás by _FK on Vas. Ápr. 19, 2015 9:43 pm


    NEGYEDIK FEJEZET
    1

    Pirka és a másik kettő gyorsan szedték a lábukat, mert hiába vittek sok ennivalót az éhező kis hegyi manóknak, menekülniük kellett. Tolták a szekeret, jól megrakva mindenfélével.
    - Mi a káposztának ez a rengeteg kacat... - mérgelődött a két manólány, de jött egy nagy eső hideg széllel, és az elhallgattatta őket.
    Pillanatok alatt csinos kis kunyhóvá építették át a szekeret, és ehhez szükségük lett a sok kacatra. A legnagyobb lábasokból például egy tűzhelyet építettek, és kivezették a szabadba a füstöt egy hosszú csövön. Három nagy üveglap is előkerült valahonnan, azt is beépítették a kályhába, így a tűz fénye bevilágíthatta a kis szobát.
    - Ezeket a szép nagy üveglapokat a hegyi manóktól kaptam ennivalóért cserébe - mondta Lakku. - Majd be kell szökni ott egy olvasztóba, és megnézni, hogyan tudnak készíteni ekkora üveglapokat.

    Megvacsoráztak, aztán vidáman kártyáztak a tűz fényénél, egyszer csak manósírást hallottak kintről.
    Lakku esőkabátot húzott, kiment, és keresgélni kezdte, honnan jön a hang.
    - Találtam egy kék sapkás hegyi manót - mondta a visszatérő Lakku a lányoknak.
    A hegyi manó nem volt túl büdös, de kék volt az arca, a nyaka, és a vállán a ruhája is, mert a kék festék a sapkájából az esővíztől leszivárgott. Bármit kérdeztek tőle, csak sírt, és mindenre azt mondta, hogy "ne, a füleimet ne".

    Reggel a kunyhót nem bontották le, hanem tovább siettek, a szekérből csak két kereket és egy nagy ládát vittek magukkal. Amikor a hevenyészve összerakott kordé is elakadt a sárban, hátizsákokba pakolták át a maradék élelmet, és gyalog mentek tovább a sátorvárosba, ahol a Tudósok Mestere, vagy ahogy a hegyi manó mondta, az erdei manók királya már várta őket.

    A Mester Kitta volt.
    - Anya! Ki tette veled ezt a csúfságot?! - kérdezte Pirka, amikor meglátta Kitta sapkáján a fehér bojtot.
    - A tudósok megválasztottak engem mesterré.
    - Tanító sem akartál lenni soha! Hogy sikerült nekik?
    - Én is csodálkozom. Nem önszántukból. A nép követelte, hogy nevezzenek ki.
    - Azt tudom, hogy ezren ünnepelték a születésnapodat. Mi történt utána?
    - Másnap már ötezren voltak, és már nem azt skandálták, hogy bol-dog-szü-li-na-pot, hanem azt, hogy mes-ter-le-gyen. A tudósok persze hallani sem akartak róla. Azt mondták, hogy aki még tanító sem akar lenni, az nem lehet tudós. Mester meg csak egy tudós lehet, senki más. Én mondtam sokaságnak egy beszédet. Azt, hogy inkább egy tudóst válasszanak, mert nekem most más dolgom van. Odaát a hegyi manóknál tömegesen éheznek a kis manók, rengeteg kosárlabdát kell készíteni, megtölteni ennivalóval az egyes és kettes számú raktárból, és elindítani a hegyek felé.
    - Ez lecsillapította őket?
    - Hogyne, persze. Még jobban feltüzelte. Másnapra húszezren lettek, elkezdtek kosárlabdákat készíteni és tölteni, közben kikényszerítették, hogy a tudósok megválasszanak engem mesterré. A tudósok terve az volt, hogy legyek húsz napig dajka, húsz napig tanító, aztán húsz napig tudós, és majd utána megválasztanak. Én kihirdettem a népnek, hogy ne hőbörögjenek, hanem válasszanak maguk közül három szószólót, és küldjék be őket a tudósok közé tárgyalni. Úgy is lett. Ez a három leordította a tudósok haját, hogy ennyi időnk nincs, rendkívüli helyzet van, odaát a hegyi manóknál az éhenhalás szélén vannak a kicsik. A tudósok erre készítettek három oklevelet, előző napi dátummal, hogy tanító lettem, aznapival, hogy tudós, és másnapi dátummal azt, hogy mesterré választottak.

    Mialatt Zammi a kék sapkás hegyi manót csitította és vigasztalta, Pirka és Lakku Kittának elmondott mindent, amit a hegyi manókról megtudott.
    - Akkora éhezés van, hogy a kicsik már nyöszörögve alszanak.
    - Nyöszörögve? - kérdezte értetlenkedve Kitta.
    - Azt mondják, hogy az a halál hangja. Rengeteg ennivaló kell azonnal.
    - Cseréljünk sapkát! Menj azonnal a toronyba, mondd, hogy a Mester küldött, és nyomjátok a szöveget. Küldjenek gyorsan élelmiszert ide mindenhonnan, amennyit csak nélkülözni tudnak. Futás!
    Pirka elsietett, és hamarosan tűzijáték kezdett pufogni a legmagasabb torony fölött.

    Kitta összehívta azokat a tudósokat és tanítókat, akik akkor, abban a sátorvárosban ott voltak.
    - Azért jöttünk össze, mert a városunkhoz egy nagy veszély közeledik.
    - Jaj, jaj! Támadnak a rossz sünik?! Végünk van! - rémüldöztek a tanítók.
    - Azok nem veszélyesek. A villanyos kerítés megvéd tőlük. A hegyi manókról van szó. Sokan vannak és éhesek. Erősek, hangosak, lusták és fegyelmezetlenek. Enni kérnek, és ha nem kapnak, erőszakkal veszik el. A király nem gonosz, a nagyurak annál inkább. A kisurak azt teszik, amit a nagyurak mondanak nekik, a népnek pedig nem mondanak semmit.
    - Mi tudósok meg tudjuk mondani, mit kell tenni, ha pontosan tudjuk, hogy mi a veszély - szólt a legidősebb tudós.
    - A veszély az, hogy a hegyi manók idejönnek, és mindent elvisznek, ami mozdítható. Semmink nem marad, és mi halunk éhen helyettük - mondta Kitta.
    - Nagyon egyszerű. El kell rejteni az ennivalót.
    - Mindenütt megtalálják! Hová tennéd?!
    - Oda, ahol az eső, és a fagy nem éri, és a tüskés disznók sem eszik meg.
    - Mondj egy ilyen helyet! - sürgették a többiek.
    - Egy tiszta, száraz barlang, amit amúgy is kamrának használnak.
    - Hol?! Hol?! Mondd már!
    - A hegyi manóknál.
    - Te meg vagy buggyanva! - mondta dühösen Kitta.
    - Nem hinném. Ha idejönnek rabolni, hol fogják utoljára keresni az ennivalót? Mi erdei manók azt akarjuk, hogy meleg és védett helyen legyünk a télen. Ennek az az ára, hogy az élelmünket megosszuk a hegyi manókkal. Ha odaadjuk, vagy elveszik tőlünk, akkor mindent azonnal megesznek, és nem lesz se nekik, se nekünk. Ha okosan és szigorúan beosszuk, akkor elég lesz mindenkinek. Csak arra kell majd vigyázni, hogy a kamra kulcsa mindig nálunk legyen. Tavasztól őszig az összes erdei és hegyi manó szorgalmasan fog dolgozni, hogy legyen mit enni, és legyen mivel fűteni, mert ha nem költözünk be közéjük, egy hóvihar a sátrakat széttépi, az erdei manókat szétszórja, és mind meghalunk.
    - Köszönöm! Most kérdezzük ki a rémült hegyi manót is - mondta Kitta.

    Az erdei manók az úton talált kék sapkás hegyi manónak megígérték, hogy ha továbbra sem beszél értelmesen, akkor nem csak a fülét vágják le. Ettől elmondta, hogy mi történt odaát az erdei manók távozása után:
    - Grom és Krap aludni ment, a nagyurak és a miniszterek, köztük én is, tanácskozni kezdtek. Jól nézünk ki, mondta a piros sapkás őrminiszter. Egy bolondot választottak meg királynak. Ez felségsértés! Azonnal vond vissza, mondták neki a többiek. Jó, visszavonom, mondta a piros sapkás. Van valakinek valami ötlete? Kergessük el az erdei manókat, és lopjuk el tőlük a maradék ennivalót, mondtam nekik. Erre a lila sapkás gonosz vigyorral az mondta, hogy noha mindenkinek fáj a zsákmányra a foga, nem mindenki hülye. Dühösen kikértem magamnak, és magyarázatot követeltem tőle. Tudhatnád, hogy ha elkergetjük őket, soha többé nem kapunk tőlük semmit. Kergessék el őket a szolgák, mi pedig nagy sajnálkozással mindig szívesen látjuk őket újra. Nagyszerű ötlet! Gyerünk azonnal a szolgákhoz, mondogatták a többiek.

    - Amikor végre sikerült a szolgák közül kiválasztani kettőt, elmondtam nekik, hogy mi a dolguk - mesélte a kék sapkás miniszter tovább, és az erdei manók közben gyorsírással írták, amit mondott. - A két szolga bement abba a lakásba, ahol korábban Grom lakott, én rájuk zártam az ajtót, aztán hallgatóztam, hogy mit beszélnek a sötétben.
    - Most mit tegyünk? - kérdezte az egyik.
    - Amit mondott. Okosabbat úgysem tudunk kisütni.
    - Nekem nincs kedvem megverni őket. Mégiscsak ők hoztak a kicsiknek enni.
    - Nem verjük meg őket, csak rájuk ijesztünk. Gyerünk!
    - Várj, még ne! Mi lesz azután?
    - Most ne gondolkodj, mert fájni fog a fejed. Legyünk túl rajta!
    - A miniszterek épp azt akarják, hogy ne gondolkodjunk.
    - Nem törődnek ennyire velünk. Csak a hasukra és a rokonságukra gondolnak. Tegyük a dolgunkat, mert ez addig úgy sem fog bennünket kiereszteni.

    Beosontak a szobába, és szétvertek mindent. Csend volt. Gyertyát gyújtottak, és behívtak engem is. A három pufók alvózsák a ládák tetején meg se moccant, pedig a zsákok végénél úgy, ahogy kell, manósapkák voltak. Egy kicsit ráütöttek az egyik alvózsákra. Semmi. Ráütöttek nagyobbat. Az meg se nyikkant. Megnéztük a zsákokat, de csak egy csomó szemét volt bennük. Kinyittattam a ládákat és üvöltöztem velük, mert a ládák üresek voltak.
    - Hol az a rengeteg ennivaló, amit hoztak?! - kérdeztem tőlük dühösen.
    - Minden kis manó kapott belőle. Lehet, hogy egyszerűen elfogyott - mondta az öregebb.
    - Ki osztotta szét?! Ki engedte meg, hogy szétosszák?! - ordibáltam, mire a szolgák elmenekültek.
    Visszamentem a nagyurak és miniszterek közé.
    - Mi újság? Megvan az ennivaló? - kérdezgették a többiek mohón és izgatottan.
    - Az erdei manók szétosztották, aztán megszöktek - mondtam nekik.
    - Valld be, hogy elkergetted őket, és elloptad a zsákmányt! - mondta a lila sapkás.
    A többiek is felzúdultak és kiabálni kezdtek:
    - Gonosz manók voltak az ősei!
    - Vágjuk le a sapkájáról a bojtot, és zavarjuk el!
    - Vágjuk le az egyik fülét!
    - Vágjuk le mindkettőt!
    Nagyon megijedtem, és elmenekültem.

    - Ezt nem értem - csodálkozott Kitta. - Tényleg levágták volna a füledet? A sapka bojtjáért nem nagy kár, azt bármikor vissza lehet varrni.
    - A sapka bojtjának levágása nagy megszégyenítés ám a hegyi manóknál - magyarázta a hegyi manó. - Amikor egy manót bűnösnek ítélnek, már nem vágják le a fülét, mint az őskorban, de azért egy kicsit megvágják. Ha egy manó egyik füle vágott, nem barátkoznak vele, és nagyon nehezen talál párt magának. Ha mindkét fülét megvágják, az akkora szégyen, hogy elbujdosik. Egyedül lakik, és nappal többé nem jön elő. Éjjel beviszi azt a kosárka élelmet, amit az irgalmas szívűek az ajtaja elé raknak. A büntetés nem tart örökké. A kiközösített hegyi manót visszafogadják, ha a királytól fülét takaró sapkát kap, manófül alakú díszekkel.
    - Mondd tovább, hogy mi volt! - kérte Zammi.
    - Hazaértem. Családom nincs, csak szolgáim vannak. Körülfogtak, és a manósapkájukat a lábam elé rakták. Én felrúgtam a manósapkákat, leültem egy kispárnára, és így szóltam hozzájuk:
    - Nem vagytok többé a szolgáim. Hagyjatok magamra! Tűnjetek el!
    Nem mentek el. Ott maradtak, szépen körbeültek és csendben vártak.
    - Menjetek már! Miért nem engedelmeskedtek? - kérdeztem mérgesen.
    - Azért, mert ahogy te magad mondtad, nem vagyunk a szolgáid - mondta a legfiatalabb.
    - Akkor kik vagytok? - kérdeztem tőle.
    - A barátaid vagyunk. Ha te is úgy akarod. Mondd el nyugodtan, hogy mi történt veled!
    Mindent elmondtam, amit rögtön meg is bántam. A barátaim is szidtak:
    - Azt mondtad, hogy az ajándékot lopjuk el, erre rád fogták, hogy elloptad?
    - Azt mondtad, hogy az erdei manókat kergessük el, erre elkergettek téged?
    - Tulajdonképpen megérdemled a sorsodat!
    - Lehet, hogy tényleg gonosz manók voltak az ősei? - kérdezte a legfiatalabb.
    - Mégis csak meg kellene vágni legalább az egyik fülét! - mondta a legidősebb.
    - Mindkettőt - mondta kórusban az összes többi.
    Sivalkodva világgá szaladtam, és most itt vagyok.

    Pirka visszaérkezett a toronyból.
    - Az új műszeren keresztül, amivel a távoli városok fényeit is el tudjuk olvasni éjjel, most láttam, hogy sok díszes és fegyveres hegyi manó közeledik. Ebből még nagy baj lehet!
    - Sátrat kell építeni nekik. Egy nagy sátrat, amiben tudnak enni és aludni, hogy ne kószáljanak szét. De gyorsan!

    Mivel erdei manó nyelven beszéltek egymással, a kék sapkás egy mukkot sem értett ebből.
    - Ez udvariatlanság velem szemben - szólt bele.
    - Azon tanakodunk, hogy mi legyen veled - mondta Kitta most már az ősi manónyelven. - Vissza akarsz menni, vagy itt maradsz köztünk? Mindkettőben tudok neked segíteni.
    - Ez nagyon egyszerű - mondta a hegyi manó. - Odaát nincs családom, csak szolgáim, akik mindkét fülemet le akarják vágni. Szerinted van választásom?
    - Van. Ha itt maradsz, a kis manókkal leszel egyenrangú, és iskolába kell járnod. Lesznek nevelő szüleid, sokkal fiatalabbak mint te, akik majd megtanítanak téged az erdei manó nyelvre, meg arra, hogy részt kell venni a közös munkában, és hogy illik minden nap tisztálkodni. De vissza is mehetsz.
    - Hogyne. Sőt, még egy éles kést is vihetek magammal.
    - Pontosan. Alkoholos gőzben fertőtlenített késeink vannak. Semmi ronda betegséget nem kapsz tőle, ha azzal vágják meg a füleidet. Aláveted magad, letöltöd a büntetésedet, megkapod a díszes sapkát és újra miniszter lehetsz.
    - Te nem ismered a hegyi manókat. Az irigység, és a bosszú mozgatja őket. Nem fognak visszafogadni.
    - Te is az vagy, miért mondasz róluk rosszat? - csodálkozott Zammi.
    - Mert ismerem őket. Nagyon. Inkább itt maradok nálatok, és újrakezdem az életemet.
    - Ahogy gondolod - bólintott Kitta, és elkezdett kitölteni egy örökbe fogadási nyilatkozatot a hegyi manóról.

    Vokkó jött be és jelentette, hogy sok díszes és fegyveres hegyi manó akar bejönni.
    A hegyi manó arca erre kék lett, de most nem a sapkájából szivárgó festéktől.
    - Végem van. Ezek értem jöttek!
    - Gyere, bújjunk el - pattant fel Zammi. - Majd súgod nekem, hogy mit mondanak hegyi manó nyelven egymás közt.
    - Elkéstünk! - mondta Kitta. - Egy külön sátrat kellett volna építeni nekik.
    - Nem késtünk el - mondta a Tinni, a vegyész, aki most érkezett. - Kész a sátor.
    - Az hogy létezik? - csodálkozott Kitta.
    - Amikor a két szekér elindult, mondtam Takkónak, hogy kell egy nagy sátor, mert rövidesen sok kövér hegyi manó jön látogatóba, hogy jól teleegye magát, miközben az éhező népről beszél.

    Kitta felnevetett, majd így szólt:
    - Főzzetek gyümölcslevest és süssetek sok fonott kalácsot a hegyi manóknak!
    Félrehívta Tinnit, és megkérdezte tőle:
    - Maradt még abból a tüskés disznók elleni altatóból? Kellene.
    - Maradt egy kevés. Mit akarsz vele?
    - A hegyi manók levesébe, hogy aludjanak, amíg elvisszük az ennivalót.
    - Szó sem lehet róla! - mondta ijedten Tinni. - A manóknak méreg!
    - Pedig aludniuk kell!
    - Tudok adni helyette finom, cukrozott gyümölcspárlatot. Abból sem szabad kis manók ételébe tenni, de a felnőtt manókéba egy keveset igen. Kicsit fájni fog a fejük másnap.

    Kitta, a mester beengedte a hegyi manókat a sátorvárosba, és ott azonnal abba a nagyon díszes sátorba terelte őket, amit kimondottan a hegyi manóknak építettek. Egyik-másik hegyi manó persze próbált megszökni és körülnézni a városban, de ahhoz át kellett volna bújnia egy magas kerítésen. Egyik megpróbálta. A kerítésen volt egy nagy, ovális lyuk, akkora, amin átfér egy manó. A nyílást beszőtte egy pókháló. A pókháló vékony ezüsthuzal volt. A hegyi manó hozzáért és ordított egyet.
    - Maradjatok a sátorban, amit építettünk nektek. Még nem ismeritek itt azokat a veszélyeket, amiket mi már igen.
    - Mi volt ez? - kérdezte a pórul járt manó.
    - Ezüst pók - suttogta Kitta.
    - Hol van? - kérdezte suttogva a hegyi manó.
    - Nappal alszik. Még szerencse. A csípése halálos. Már a pókháló érintése is fáj. Érezted?
    A hegyi manó érezte, viszont azt is, hogy egy szó sem igaz ebből, de nem tudott rá mit mondani.

    A fegyvereiket sem hozhatták magukkal.
    - Mik ezek?
    - Fegyverek. Golyós ostorok és mérgezett hegyű dárdák.
    - Mire valók?
    - Tüskés disznók ellen.
    - Olyanok nincsenek a városban. Hagyjátok itt. Hazafelé menet visszakapjátok.
    A miniszterek gyanakodva, a szolgák boldogan hagyták ott a csúnya, ijesztő fegyvereiket.

    Bementek a sátorba, ahol egy hosszú folyosón találták magukat. Egyik tovább szaladt, és benyitott a fáskamrába, aztán visszajött. Manócsizmájukat az odakészített cipőkre váltották, és bementek az étkezőbe.
    Egyik bekukkantott a konyhába is, de a mosogatóba, ahol Zammi és a kék sapkás bújt el, szerencsére, vagy inkább a gondos tervezésnek köszönhetően nem látott be.

    A kék sapkás nem árulta el a nevét Zamminak sem.
    - Miért nem mondod meg legalább nekem?
    - Titkos. Bújkálok. Különben is: Az már a múlt. Mint mondtam, újrakezdem az életemet. Új nevem lesz.
    A konyha és a mosogató az étkezőn belül volt, és az ételkiadó ablakon keresztül nem lehetett belátni a mosogatóba. Onnan viszont tökéletesen ki lehetett hallgatni azokat, akik az étkezőben az asztalok mellé ültek le.
    Zammi tudta, hogy a kék sapkás hegyi manó inkább árulónak, mint tolmácsnak tekinti magát, ennek ellenére hitt neki és mindent pontosan leírt, amit az fordított neki hegyi manó nyelvről.

    Akik az asztal belső oldalán ültek le a padokra, azoknak még a suttogását is hallották Zammiék, mert a hegyi manók, legalább is ezek, akik mindenki másnál különbnek érezték magukat, hangosan beszéltek, és nagyokat röhögtek. Még a suttogásuk is hangos volt.
    - Na mi lesz a mai menü? - kérdezte egy piros sapkás szolga, aki az őrminiszter helyettese volt.
    - Napok óta csak kétszer lakok jól, reggel és este, délben alig eszünk valamit - panaszkodott egy zöld sapkás.
    - Az éléskamráink üresek, mindent a szobákba, a ruhás szekrényekbe hordtunk át.
    - A pórnép meg csak hadd csákányozzon, küzdje át magát a falon, és találja meg a nagy semmit.
    - Micsoda illatok! Gyümölcsleves és kalács!

    Megkezdődött a tanácskozás.
    - Sürget az idő - kezdte Kitta az ősi manónyelven. - Azonnal, tehát még ma éjjel indítani kell az élelemet. Kérek pontos számot, hogy hány kis manó van, mert eleve porciózva szeretnénk csomagolni az adagokat.
    - Százhét. És ebben már a nagyurak és miniszterek összes rokonsága is benne van.
    - Az összes kis manót kérdeztem.
    - Ezer körül. Az előbbiek, a kisurak és szolgák és minden rokonuk. Csak a kis manók.
    - És akik ezeknek nem rokonai?
    - Azokat nem számoltuk.
    - Miért nem?
    - Mert nem számítanak.
    - Mekkora a teljes létszám? Az egész nép! - emelte fel a hangját Kitta, mert már kezdte elveszteni a türelmét.
    - Az titkos.
    - Vannak háromszor annyian, mint az uralkodó, kivételezett családok?
    - Nem tudjuk. Sose számoltuk őket.

    A mosogatóban Zammi és a kék sapkás azt is hallotta, mit beszélnek a hegyi manók egymás közt.
    - Mit akadékoskodnak ezek? - kérdezte az egyik. - Nem mindegy, hogy hányan vagyunk? Hozzanak jó sok finom kaját, a többit bízzák ránk, majd mi szétosszuk, ahogy szoktuk.
    - Pont azt nem akarják - mondta egy másik. - Félnek, hogy mire mi valahogy eljuttatnánk az ennivalót a legszegényebbeknek, ott már nem lennének kis manók, mert nem bírnák ki éhen olyan sokáig.
    - És ha hagynánk az erdei manókat, hogy osztogassanak, ahogy akarnak?
    - Akkor állhatnánk a sor végére mi magunk is.
    - Szó sem lehet róla! Mi fogunk szétosztani mindent, amit hoznak.

    Zammi megkérdezte a kék sapkást:
    - Te, mint volt miniszter, biztos tudod, hányan vannak a nép kis manói.
    - Aki nem tartoznak egyik urasághoz sem?
    - Igen, azok.
    - Háromezren? Ötezren? Valahogy így. Ha éhezés van, akkor kevesebben.
    - Meghalnak?
    - Meg sem születnek. Kevesebb születik olyankor.
    - Csitt, figyeljünk csak!

    Kitta dühösen kiabált:
    - Követeljük, hogy minden kis manóhoz jusson el az ennivaló, függetlenül attól, hogy melyik családba született!
    - Nem követelhettek semmit! Saját törvényeink és szokásaink vannak, amibe ti nem szólhattok bele! A kincstár igényt tart az összes élelemre, amit kapunk. Nem fordulhat újra elő az, hogy maguk az erdei manók szórják szét ingyen az egészet. Azoknak az egyéneknek, akik a segélyt hozzák, a Kisteremben kell maradniuk, és nem beszélhetnek a helyi lakossággal. A kincstár őre megszökött, és ha nem halt meg, akkor ide fog jönni. Amint megjelenik itt, követeljük a kiadatását - mondta a piros sapkás.
    - Nem követelhettek semmit! Saját törvényeink és szokásaink vannak, amibe ti nem szólhattok bele! A kincstár őrét csak akkor fogjuk kiadni, ha ő maga kéri. Higgadjunk le. Mi sem követelünk, csupán kérünk cserébe az ennivalóért valamit... - kezdte Kitta, és azon gondolkodott, hogyan érhetné el, hogy beköltözhessenek a hegyi manókhoz, legalább a legszörnyűbb téli napok alatt.
    - Kaptok, mert mi sem jöttünk üres kézzel. Cserébe a sok ennivalóért, amit majd elviszünk innen éhező gyermekeink számára, kincseket hoztunk ajándékba a Mesternek - mondta egy sárga sapkás.

    Kinyitották a nagy ládát, és volt benne egy kis manó. A kicsi felállt, és a kezében néhány gyönyörű kristállyal, rámosolygott Kittára.
    - Csodálatos ajándékot hoztatok - mondta Kitta. - Nagyon köszönöm a kis manót, mert nekem sajnos már nem lehet. Túl idős vagyok hozzá. A haszontalan kristályok is kimondottan szépek.

    Az egyik szolga pánikba esett, és hegyi manó nyelven kiabálni kezdett, a kék sapkás fordította, hogy mit mond, Zammi pedig szorgalmasan jegyzetelt:
    - A kicsim hogy került a ládába? Utánam szöktél, te rosszcsont?!
    Egy másik szolga megmondta neki, hogy mit akar a fő-fő erdei manó.
    - A kicsimet nem adom! Utánam szökött! Mondd meg neki, hogy csak kristályokat hoztunk, semmi mást!
    - Meg ne próbáld! - förmedt rá a piros sapkás. - Egy kis manó nem számít, ha csak egy szolgáé.
    - De hát ő a gyermekem! Nem hagyhatjuk itt, csak úgy, az erdei manók között!
    - Ha ez az ára, hogy az éléskamráink megteljenek, dehogynem. Búcsúzz el a gyermekedtől!
    A szolga sírt, az urak meg veszekedtek vele, és amikor újra kiabálni kezdett, befogták a száját.

    Kitta értett mindent, mert a konyhából kijött Tinni, és hozott egy ív papirost neki Zammi kézírásával. Elolvasta de úgy tett, mintha fogalma se lenne róla, hogy mi történik körülötte.
    - Jól van, most ne sírjatok, és ne kiabáljatok, hanem egyetek, igyatok és aludjatok. Majd holnap megbeszéljük, hogy mennyi ennivalót kértek a gyermekért.

    A szolgák nem ettek. Összebújtak és halkan vitatkoztak.
    - Ilyen nincs! Az erdei manók csak elvesznek tőlünk egy kis hegyi manót?
    - Miért ne? Nem fogják bántani. Majd néha hazaengedik őt a szüleihez látogatóba.
    - De hát a kis manó nem olyan, mint egy díszes ruha, vagy egy drágakő, hogy viszem, ahová akarom!
    - Én nem adom oda a gyermekemet - morgott az apamanó. Adja oda valaki más a sajátját!
    - Ha az urak majd elkezdenek falni és vedelni, szökjünk meg. Vigyük magunkkal a kicsit is.
    A szolgák gyorsan kabátot és csizmát húztak, és a kis manóval együtt kimentek a sátorból.

    A miniszterek és a főurak nem törődtek velük. Pukkadásig teleették magukat fonott kaláccsal és alkoholos gyümölcslevessel. Hamarosan már szédelegtek tőle, egyik a másik után átment az alvószobába, választott magának egy ágyat, és alig lefeküdt, már aludt is.

    Zammi és a kék sapkás kiszökött a mosogatóból a konyhán keresztül (ahol gyorsan felöltöztek), a fáskamrába. Abban volt az éléskamra, és szépen körül tudták járni. Bementek az éléskamrába, és abban volt az alvószoba sátra, azt is szépen körül tudták járni, és hallották, hogy odabent egyik sarokban titkos tanácskozást tartanak, tőlük karnyújtásnyira a fal túloldalán. Zammi és a kék sapkás szorgalmasan jegyzőkönyvet készített a titkos tanácskozásról. Három hang beszélt egymással, a többiek csak "úgy van!", "á,dehogy!", "ne már!" és "naná!" bekiabálásokkal szóltak bele.

    Egy öreg, dörmögő hang szólalt meg:
    - Drága lesz nekünk ez az ennivaló. Be fognak hozzánk költözni. Ha nem, megöli őket a hóvihar.
    Egy kegyetlen hang válaszolt rá:
    - Ölje. Ha beengedjük őket, ki fognak túrni minket a legjobb helyekről, és mi magunk fogunk világgá menni.
    Egy fiatal, kedves hang ellenkezett vele:
    - Szelíd népség ez. Nem fognak minket kizavarni a saját országunkból. Be fognak költözni, de az összes ennivalójukat is magukkal hozzák. Ez miért lenne baj?
    Az öreg válaszolt:
    - Közülük fog vezetőket választani a nép.
    A kegyetlen hang megijedt:
    - Akkor aztán nekünk annyi. A főurak sem kapnak majd többet, mint bárki más. Vége a nagy lakomáknak.
    A fiatal felnevetett:
    - Ne félj, nem fogsz éhen halni, te pókhasú! Legfeljebb lefogysz egy kicsit.
    A kegyetlen pókhasú felhorkant:
    - Nem félek. Tavaszra elfogy az ennivaló, és úgy kizavarjuk őket, hogy csak na! Menjenek, amerre látnak.
    Az öreg csitította:
    - Tavasszal ezek maguktól kimennek. Gyűlölik a sötét, nedves barlangokat, de szinte biztos, hogy vissza fognak jönni. Ősszel telehordják újra az éléskamrákat, és következő télen is itt akarnak majd lakni.

    A fiatal mintha azt akarta volna, hogy az erdei manók költözzenek be hozzájuk:
    - A hegy alatt a barlang óriási, jut hely mindenkinek bőven.
    A kegyetlen hang rekedten, sziszegve mondta:
    - A kémeim jelentették, hogy ezek már szervezkednek. Egy nagy könyvbe írják össze az apró hegyi manókat, tanítják a fiatal anyákat, és úgynevezett vitamint osztanak, amitől mindenki erdei manóvá válik, elkezd naponta tisztálkodni, másokkal szépen, kedvesen beszél, és írni tanul az ősi manónyelven!

    Kint a városban közben az erdei manók összekészítettek egy szekérkaravánt. Szóltak a szolgáknak, hogy ha akarnak, most jöjjenek, mert a következő járat a Hegyi manók Városába csak reggeli után indul. Az egyik szekéren Lakku sietve berendezett egy pici, fűtött kuckót a kis manónak.

    A szolgák bementek Kittához, és a manósapkájukat a Mester lába elé tették.
    - Igen tisztelt Úrnőnk, kérünk, hogy tartsd itt valahogy ezeket a nagyurakat legalább addig, amíg odaát meg nem választjuk, vagy az új király ki nem nevezik az új minisztereket.

    Kitta megígérte, hogy gondja lesz rájuk, a szolgák pedig felpakolták az összekészített élelmiszereket, aztán nekiveselkedtek és szorgalmasan tolták a szekereket, hogy minél hamarabb hazaérjenek vele.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0012_20150418_FK

    Témanyitás by _FK on Szomb. Ápr. 18, 2015 2:22 pm


    HARMADIK FEJEZET
    4

    Az erdei manók döbbenten nézték az óriási barlangot, és kezdték megérteni, miért "Nagy"terem a neve.
    - Ezt jól megcsináltátok! - mondta dühösen Grom. - A sok apró szét szaladt, és ezt már senki nem tudja titokban tartani, vagy letagadni. Ronda leszek fül nélkül... De lehet, hogy még nincs akkora baj. Fussunk a királyhoz gyorsan! - csillapodott le, és sántikálva-szökdécselve elindult, és az erdei manók utána siettek.

    Lakku gyorsan hadarni kezdett, és a másik két erdei manó figyelt rá.
    - Ha valami nagyon ijesztő dolog történik velünk, vagy hosszú időre elválasztanak minket egymástól, szökjetek ki a szellőző nyílásokon. Azokat belülről ki lehet nyitni. Az egyik szekér itt maradt a tisztáson, Grom lakásának külső oldalán. Van benne ennivaló, meleg ruhák, alvózsákok, bújjatok be és várjatok meg ott, ha sokáig nem jönnék, induljatok haza nélkülem.

    Megérkeztek egy díszes ajtóhoz.
    - Ez a Kisterem - mondta Grom. - Odabenn csak velem beszélhettek, senki mással. Bárki kérdez tőletek bármit, ne válaszoljatok rá. Csak így tudom helyreütni ezt az óriási hibát.
    Bementek. A Kisterem szép volt és világos. Rengeteg fáklya világította meg, de ezek a fáklyák kicsik, illatosak és fehérek voltak. Minden fáklya tetején világított egy-egy kis láng.
    - "Aha, szóval ilyenek azok a gyertyák..." - emlékezett vissza Pirka arra, amit az egyik hegyi manókról szóló könyvben olvasott. Meglátott egy ismerős, zöld sapkás hegyi manót. - "Van létra is lefelé, nem csak az a hosszú csigabiga út. Ez a zöld sapkás azon rövidebb úton jött le, és már mindent elmondott a királynak."

    Grom mélyen meghajolt, valamit mondott a legdíszesebb, legfényesebb ruhába öltözött hegyi manónak, aztán a sapkáját az illető lába elé rakta úgy, hogy az feszesen, szépen álljon és ne roskadjon össze. Ez a díszruhás dühösen kérdezett vagy mondott valamit, és Grom alázatosan válaszolgatott neki.

    Hirtelen berontott egy piros sapkás őr, és kiabálni kezdett. A többiek felzúdultak, és egy másik piros sapkás hegyi manó felrúgta Grom sapkáját, ami pörgött és bucskázott a levegőben, aztán visszaesett pontosan Grom fejére. Nem véletlenül, hanem azért, mert Grom akkorát vetődött utána, mintha az élete függne attól, hogy sikerül-e alá ugrania, vagy leesik a porba.
    - Mi történik, mondd már! - kiáltott Gromra ijedten Pirka.
    - Az ajtómat fegyveresek őrzik, de a nők csákánnyal bontják a lakásom falát - válaszolta Grom, mire Zammi kirohant a teremből, Lakku meg utána.

    A díszruhás hegyi manó, akinek a sapkáján arany volt a bojt, odaugrott Pirkához.
    - Ti tényleg ismeritek az ősi manónyelvet? - kérdezte mosolyogva.
    - Igen, és a hegyi manókkal csak így tudunk beszélni - mondta Pirka.
    A többi hegyi manó dühösen, gúnyolódva veszekedett Grommal, ezért egy pillanatra senki sem figyelt rájuk.
    - Én a király vagyok. Gyere utánam, mert ezektől a saját szavunkat se halljuk - hadarta gyorsan az arany bojtos hegyi manó, és szaladni kezdett az egyik ajtó felé. Pirka a király után futott, közben lekapta az ősz parókáját, és letépte (juj, ez fáj!) a két bozontos ál-szemöldökét, kifordította a kabátját, ami mostantól kívül volt piros és beugrott az ajtón.

    A szobában volt egy nagy polc könyvekkel, néhány szék, egy asztal, rajta égő gyertyákkal és nagy szekrény.
    A király megfordult, hogy becsukja az ajtót, de a keze elakadt a levegőben, amikor meglátta Pirka ragyogó aranyhaját és a piros kabátját. Egy fél percig szó nélkül bámultak egymásra, aztán a király gyorsan becsukta és bezárta az ajtót, betuszkolta Pirkát a szekrénybe, és azonnal becsukta belülről azt is. Pirka sikítani akart, de nem jött ki belőle hang, mert rettenetesen megijedt. A szekrény ugyanis zuhanni kezdett valahová, de szinte azonnal meg is állt. A király ajtót nyitott, és kilépett egy ugyanolyan szobába, mint ami felettük volt. Az asztalon itt is tűz égett  egy kis üvegedényben.
    - Hoztunk a kis manóitoknak... - kezdte Pirka, de a király közbevágott.
    - Gyere, megmutatom neked a hegyi manók városát, és közben elmesélem, hogy mi minden történik velünk mostanában.

    Kimentek szobából egy hosszú, üres folyosóra, ahol csak néhány zölden világító kő mutatta, hogy merre lehet tovább menni a vaksötétben. A király megfogta Pirka kezét, és vezette őt. Felmentek  valami  lépcsőn.
    - Most kihallgatjuk a minisztereket, mert fontos lehet, hogy miről beszélnek a hátam mögött.
    Csendben néztek be két egymás melletti pici ablakon a Kisterembe, ahol még mindig Grom volt a harag és veszekedés középpontjában. Főleg a piros sapkás beszélt.
    - Mit mondanak? - kérdezte Pirka, és csak most vette észre, hogy benne felejtette a kezét a király kezében.
    - Ez egy titkos tanácskozás. Annyira titkos, hogy még engem se hívtak meg. A piros sapkás közölte velük, hogy kell egy új király. A többiek erre azt mondták, hogy ez egy nyílt lázadás. Nem az, mondta az őrminiszter, ugyanis ő a piros sapkás, mert úgymond, ő megbeszélte ezt a királlyal is, aki azt mondta, hogy ha tudunk helyette választani valaki mást, akkor azonnal lemond.
    - Ez igaz?
    - Nem, de igazzá válik, mert lemondok és pont így. A piros sapkást fogják választani, mert ő legerőszakosabb.
    - Szerintem Gromot fogják királlyá választani.
    - Ezek? Ugyan!
    - A nép.
    - A nép nem választ. A szolgák választanak királyt, ha maguk a miniszterek nem tudnak dönteni.
    - A kék sapkás kicsoda?
    - Ő a kincstár őre. Nincs mit őriznie, mert már mindent szétloptak. Azt mondta, hogy vegyük el az erdei manóktól, amit hoztak, és pénzért adjuk el azoknak, akik azt meg tudják fizetni. A többiek rászóltak, hogy az erdei manók nem hoznak többé semmit, ha egy idióta rögtön az első ajándékukat ellopja. A kék sapkás kincstárnok erre azt válaszolta, hogy az erdei manóktól a szolgák vegyék el a kincset érő ennivalót, verjék meg, aztán  kergessék el őket, mi nagyurak pedig nagy sajnálkozással kérünk újabb és újabb segítséget, és szívesen látjuk az országunkban az erdei manók követeit bármikor.
    - Ezt a szemétséget! És te ezt tűrnéd?! Milyen király vagy te? - kérdezte Pirka.
    - Már semmilyen. Nekem már mindenki hazudik, és senki sem engedelmeskedik. Bárkit kérdeznék, mindenki azt mondaná, hogy az erdei manók szétosztották, és az éhező kis manók ették meg. Utánuk megyek. Gyere, megmutatom, hol tudsz észrevétlenül bejutni a Nagyterembe, és ahol a legnagyobb csődület van, az Grom lakása, oda menj, ott a másik két erdei manó. Szökjetek gyorsan haza.
    - Nézd, hová tűnt mindenki a Kisteremből?
    - Azt mondták, hogy a szolgákhoz mennek. Tudom, hol a rejtekhelyük, menjünk, közben még mesélek.

    A király elmondta, hogy valaha milyen boldogan éltek a hegyi manók. Kevesen voltak, a völgyben és a folyóparton pedig rengeteg bokron sok bogyó volt és magvak, a fűben gomba, a fészkekben tojás, csak össze kellett szedni, jutott belőle mindenkinek bőven.
    - Egyre többen lettünk, később jött a nagy hideg, meg a nagy meleg. Bent a hegyben nyáron eleve hűvös van, ilyenkor télen pedig egy nagy tüzet gyújtunk a Nagyteremben.
    - Egészen tavasz végéig vidáman lobog a tűz, bőségesen van mivel fűteni, mert ha elfogy a rengeteg összegyűjtött száraz fa, éghető fekete követ, úgynevezett szenet hordunk ki a hegy belsejéből, szóval nem fázunk. Más a baj. A rossz időjárás miatt kevesebb összeszedhető ennivaló van. Főleg, mióta jöttek tüskés hátú, röfögő, fogukat csattogtató állatok, és megettek majdnem mindent, nekünk manóknak alig maradt valami. Azóta vannak őrök.
    - A repülés elkergeti az állatokat, nem?
    - Honnan tudsz te a repülésről? Ez a legnagyobb titkunk. Grom fecsegte ki?
    - Nem, dehogy! Van egy régi könyvünk, az írja le. Mondd tovább!
    - Sajnos egyre nagyobb zajt kell csapni repülés közben, mert megszokják, de igen, tényleg segít. Meg a kerítés, ameddig szét nem rágják. Mivel kevés összegyűjthető ennivaló van, néhány manó elkezdett a növényekkel foglalkozni, rengeteget dolgoznak, de hiába. Parasztoknak csúfolják őket a többiek, és a termést titokban ellopják, vagy nyíltan, erőszakkal elveszik tőlük. Pont az őrök, akiknek az lenne a dolguk, hogy őrizzék azt. Az őrök piros sapkásak, és a nagyuraknak dolgoznak. A nagyúri családok soha nem éheznek. Az őrök begyűjtik a termést a néptől erővel, aztán amikor a kicsik éheznek, titokban széthordják.
    - De furcsa! Ahelyett, hogy rendesen összegyűjtenék, és igazságosan szétosztanák az ennivalót.
    - Nem szétosztás van, hanem lopkodás. Az őrök csak a saját rokonságuknak viszik az ennivalót.
    - Világos. A kicsik valahonnan kapnak lopott ennivalót, és nem halnak éhen.
    - Eddig. Most baj van. Az őrök nem lopnak. Nincs mit. A kicsik nyöszörögve alszanak.
    - Az miért baj?
    - Az a halál hangja. Mielőtt éhen hal egy kicsi, akkor alszik nyöszörögve.
    - De hát a nagyurak éléskamrái...
    - Üresek!
    - De akik csákányoznak...
    - Azok ezt nem tudják!
    - Az utolsó pillanatban jöttünk...
    - Igen!

    Egy másik fülkébe másztak fel. Nagy veszekedés, jajgatás, csihi-puhi hallatszott ki.
    - Tippelj, mit csinálnak odabent! - mondta a király.
    - Csúnyán összeverik egymást.
    - Úgy van. A piros sapkásnak tépik a fülét, de nem baj, az orvos majd vissza varrja.
    - Min vesztek össze?
    - Azon, hogy ki legyen a király. Én ide most bemegyek.
    - Bajod esik! - kiáltott ijedten Pirka.
    Odabent hirtelen csend lett, mintha meghallották volna Pirka hangját.

    A király gyorsan kinyitott egy rejtekajtót, és bement. A miniszterek és nagyurak elcsendesedtek.
    A király az ősi manónyelven szólt hozzájuk, hogy a hallgatózó Pirka is értse:
     - Nagyot hibáztam! Mindent elmondtam az erdei manó hírszerzőnek! Hogy tehettem ilyet, ó, én ostoba?! Nagyon szégyellem magam! Másik királyt kell választani helyettem.
    A miniszterek vidáman és kórusban kiáltották:
    - Hip-hip hurrá! Hip-hip hurrá! Le a régi királlyal! Válasszunk egy új királyt!
    A következő pillanatban ott folytatták a verekedést, veszekedést, ahol abbahagyták.

    A király otthagyta őket. A rejtekajtón ment ki, de már senki nem figyelt rá.
    - Most átmegyünk a szolgákhoz. Ilyenkor, vacsora után hivatalosan már alszanak.
    - Hogy lehet hivatalosan aludni?
    - Valóságosan pedig összegyűlnek és titokban italoznak.
    - Kocsmába megyünk? - kérdezte Pirka vidáman.
    - Mi az a kocsma?
    - Ahol italoznak.
    - Kocsma nincs. Senki nem tud róla. Aki tud róla, nem beszél róla. Aki beszél róla, azt hazugnak nevezik, és jól megverik a többiek.

    A király bement a szolgák közé. Azok gyorsan eldugták a gabonából készült keserű, és a szőlőből készült savanyú alkoholos italokkal töltött kancsókat.
    - Szolgák! Válasszatok másik királyt helyettem. Bármelyik miniszter lehet király, ha meg tudtok egyezni.
    A következő pillanatban éktelen veszekedés tört ki a szolgák között is, mert mindegyik azt akarta, hogy az a miniszter legyen az új király, akihez ő tartozik.

    Pirka és a király elindultak Grom lakása felé. Pirka rájött, hogy miért más a király, mint a többiek. Illata van, nem bűze. "Úgy látszik, szeret fürödni" - gondolta, és elmosolyodott.
    - Hogy történt az, hogy nálatok a hangoskodó, buta manók vették át a hatalmat, olyanok, akik nem vezetik, csak szipolyozzák a többieket, és uralkodnak rajtuk? És még valami: Hogy kerülsz te ezek közé?!
    - Azt hiszem valami fertőző elmebetegség az oka - mondta szomorúan a király.
    - Elkaptad? - kérdezte csodálkozva Pirka.
    - Ne röhögtess, mert cserepes a szám. Kezdjük azzal, hogyan kerültem közéjük. Láttam mekkora a baj, láttam, hogy a legsunyibb, legelvetemültebb manóból lesz szolga, miniszter, nagyúr vagy király. És elindultam. Szolga lettem. Aztán miniszter. Aztán király. Ez egyszerre volt könnyű és nehéz. A könnyű az volt benne, hogy csak mindenkin átgázoló, elszánt és ostoba nagy hangú veszekedőnek kellett álcáznom magam, és már haladtam is előre, mert senki nem mert akadályozni.
    - És mi volt ebben a nehéz?
    - Megmaradni közben belül tisztának és jónak.

    Bementek a Nagyterembe, ahol világos és meleg volt, mert egy nagy tűz égett valami tó középén, egy szigeten.
    Körülnéztek és megláttak egy nagy csődületet.
    - Ott van Grom lakása - mondta a király. - Nem tudunk a közelébe férkőzni a tömegtől, de Grom lakásában is van egy rejtekajtó, azon fogunk bemenni. Erre gyere. Meglepődnek majd, mert erről Grom se tud.
    - Nem tud róla? Az hogy lehet? - csodálkozott Pirka.
    - Nemrég kapta ezt a lakást. Én jól ismerem a járást, mert évekig laktam ott, mint miniszter.
    - Milyen miniszter voltál? - kérdezte Pirka és nyújtotta a kezét, mert újra bementek egy sötét labirintusba.
    - Oktatási. Próbáltam bevezetni egy egységes írást.
    - Ezt nem hiszem el! Valaki leír valamit, és a másik azért nem tudja elolvasni, mert... máshogy ír?!
    - Pontosan! Minden nagyúrhoz tartozó rokonságnak saját írása van.
    - Ennek így semmi értelme!
    - Célja van. Az, hogy a másik ne tudja elolvasni. Titkosírás mindegyik.
    - Itt mindenki bolond? Említettél valami fertőző elmebetegséget. Meg azt, hogy cserepes a szád. Van valami gyümölcsviasz, amivel be lehetne kenni, a gyógyszerészünk tud olyat adni, majd hozok neked.
    - Igen, nálunk mindenki bolond. Tele van a feje sötét gondolatokkal és a szíve sötét érzésekkel.
    - Mondtad hogy fertőző. Hogyan terjed?
    - Panaszkodással. Aki beteg, az rengeteget panaszkodik mindenkinek. Aki végighallgatja, annak a feje megtelik rossz gondolatokkal, a szíve pedig irigységgel, utálattal és haraggal. Amikor nagyapám még kicsi volt, még csak néhány szakadatlanul panaszkodó kóválygott össze-vissza, és elkergették őket mindenhonnan.
    - És ma?
    - Ma mindenki mindenkinek panaszkodik. Én is most neked.
    - Okkal panaszkodik mindenki, nem? Nagyon rossz a helyzet.
    - Okkal, ok nélkül panaszkodik mindenki, ahelyett hogy gondolkodna, intézkedne vagy dolgozna.  
    - A panaszkodás segít megbeszélni...
    - Nálatok! Itt már a végtelen, soha meg nem szűnő panaszkodás okozza a nagyon rossz helyzetet.

    A király megtorpant:
    - Megérkeztünk. Itt egy rejtekajtó, ezen bemegyünk. Nem nyílik. Most mi van?
    - Azt hiszem, pont ide pakoltuk le az összes ennivalót, amit hoztunk. Az ajtó elé.
    Pirka elordította magát:
    - LAKKÚÚÚ!
    - A frászt hozod rám! És megsüketítesz - mondta bosszúsan a király.
    - Elnézést - mondta Pirka, és könnyedén megpuszilta a király fülét.
    - Merre vagy? - kérdezte Lakku hangja a fal túloldaláról.
    - Itt a sok láda és doboz mögött. Itt egy rejtekajtó, amin nem tudok bemenni.
    - Mindjárt elpakolok. Könnyű lesz, mert már üresek a ládák. Szétosztottunk mindent.
    Végre bejutottak. Grom odajött hozzájuk, meghajolt a király előtt és a manósapkáját letette annak lába elé.
    - Kérem felségedet, hogy a vendégeinkre való tekintettel az ősi manónyelven méltóztasson beszélni.
    - Rendben van, nem esik nehezemre, de az zavar, ha valaki mindig írja, amit mondok.
    Zammi kuncogott.
    - Unokáimnak írom. Napló. Nálunk erdei manóknál mindig ír valaki valamit.
    - Hogy osztottátok szét az ennivalót? - kérdezte Pirka.
    - Ahogy kell. A kis és apró manóknak mindent, a nagyuraknak, és a minisztereknek semmit - mondta Lakku.
    - Csak azért, mert az ajtó előtt szolgák őrködnek, a tömeg meg toporogva, morogva várakozik.
    - Mi pedig a hátsó ajtón keresztül egyenként behívtuk az anyákat, és kaptak mindent.
    - Mi mindent? - kérdezte a király.
    - Teát, jó tanácsot és ételt. Az ennivaló főleg gyümölcsös krumplikása, a piciknek főzve, a nagyobbaknak és a felnőtteknek száraz granulátumként. A teához hoztunk egy bála teafüvet, sok cukrot és savanyúvizet, a forró vizet meg helyben kapjuk. A jó tanács pedig az, amit szigorúan tovább kell adni a többieknek, hogy nem szabad egyszerre hirtelen sokat adni a kiéhezett apróságoknak, mert rögtön meghalnának tőle. Pár percenként egy-egy apró falatot, aztán óránként egy kis pohárral teával péppé keverve.
    - Nem fogják tovább adni. Se az ételt, se  a mondókát.
    - De igen, mert hozzátettük, hogy aki nem mondja, az nem kap többet, és minden másodiknak azt, hogy kapott az előző egy nagy dobozzal, kérjen attól.
    - Ez nem fog menni - csóválta a fejét a király.
    - De fog - mondta Lakku. - Erővel elveszi, odaadja a felét, eladja, megveszi, ellopja tőle, tökmindegy.
    - Miért mindegy?
    - Mert azt, hogy nem szabad túletetni, már mindenki elmondta mindenkinek.

    Odakint egyre hangosabban morajlott a tömeg.
    - Megyek, lecsillapítom őket - mondta a király, és elindult az emeletre egy csigalépcsőn.
    - Bajod esik! - kiáltotta Pirka. - Menj te is vele! - mondta Gromnak, és taszított rajta egyet.
    - Válasszatok magatoknak egy új királyt! A nagyurak nem tudtak megegyezni, és a kisurak sem - kiáltott a király az emeleti ablakból.
    A nép nem kezdett el civakodni. Néhány tétova hang szólalt meg, majd egy egyre nagyobb kórus.
    - Om, om, om, om, om...
    - Te érted? - kérdezte Pirka Lakkutól.
    - Nem.
    - Rom, rom, rom, rom... - ismételgették a hegyi manók egyre hangosabban.
    - Én már igen - vigyorgott Pirka.
    - Grom, Grom, Grom, Grom, Grom... - zengett és dübörgött egyre hangosabban.

    Megjött a piros sapkás őrminiszter és a szolgái. Befurakodtak a tömegbe és próbáltak mindenkit haza zavarni.
    A király közben az emeleti ablakban levágta a saját sapkájáról az aranybojtot, és Grom kezébe adta.
    Óriási éljenzés tört ki. Az őrminiszter berontott Grom lakásába és felrohant a csigalépcsőn a királyhoz.
    - Ti ezt tűritek?! Hogy egy ilyen semmirekellő mitugrász legyen a királyotok? - ordította az őrminiszter a népnek.
    - Ő hívta ide az erdei manókat! Ő hozott a kicsinyeinknek enni! - kiáltott egyik másik manó a tömegből.
    - Jó időben volt jó helyen. Ha más ment volna ennivalót lopni és kémkedni, most azt választanátok? Csak minisztert lehet királlyá választani. Ez a törvény.
    - Engem az asszonyok választották miniszterré, ezért minden szabályos - mondta Grom, az új király.
    - Még hogy az asszonyok! Mióta van az asszonyoknak szavazati joga?
    - Amióta csákányoznak, szenet hordanak, ásnak és fát vágnak.
    - Ehhez nekem is lesz majd egy két szavam. Mindenki azonnal menjen haza!
    A piros sapkás őrminiszter összes szolgája egyszerre, bottal és ököllel adott nyomatékot a parancsnak, mire a többiek gyorsan szétfutottak mindenfelé.

    Csend lett. Az utcai fáklyákat eloltották, sötétebb lett, csak a Nagyterem közepén a nagy tűz lobogott tovább.
    A hegyi manók aludni tértek. A három erdei manó Grom lakásában maradt, Grom pedig beköltözött a királyi rezidenciára.

    Krap, a kis hegyi manó, aki az előbb még király volt, keresett egy üres kis kuckót, áthordta oda a királyi lakosztályból a legszükségesebb holmiját, a sapkájára egyszerű, szürke bojtot varrt, majd lefeküdt, és boldogan elaludt. Ahogy később elmondta, végre mélyen és nyugodtan aludt ezen az éjszakán.

    Grom, a hegyi manók új királya beköltözött, felvarrta az aranybojtot a sapkájára, lefeküdt és elaludt, de ahogy később elmondta, életében először aludt nyugtalanul.

    Az erdei manók szépen le akartak feküdni aludni, amikor Granna, az egyik hegyi manó asszony rontott be hozzájuk.
    - Azonnal szökjetek meg, mert ha kiderül hogy mindent szétosztottatok, itt óriási botrány lesz.
    - Miért lenne botrány? Mi rosszat tettünk? Mindenki hálás, hogy hoztunk ennivalót nem? - kérdezte Zammi.
    - Nem. Kétféle hegyi manó van, az erős akaratú és a gyenge. A többség gyenge akaratú, és boldog, ha ennivalót kap tőletek ajándékba. Az erős akaratúak nem szeretik az ajándékot. Akkor boldogok, ha ellopják, vagy erőszakkal veszik el azt, ami kell nekik, és az sokkal több, mint amennyit meg tudnak enni. Úgy érzik, hogy nekik mindenből mindig több jár, mint másoknak, ők akarják azt jó sok pénzért eladni, vagy szétosztani. Saját rokonságuknak többet, másoknak kevesebbet.
    - Másoknak kevesebbet? Rengeteg ennivalót tudunk hozni. Tele vannak a raktáraink.
    - Az a piros sapkásoknak nem fog tetszeni. Csak akkor érzik jól magukat, ha  a sok gyenge manó éhezik és szenved. Mindent megtesznek azért, hogy ez így is maradjon.
    - Nem értem, hogy miért.
    - Mert akkor ők fontosabbnak érezhetik magukat másoknál - szólt közbe szomorúan Lakku.
    - Úgy van - mondta sóhajtva Granna.
    - Jó, hogy mi nem vagyunk ilyenek - mondta vidáman Pirka.
    - Menj csak be egyszer például az orvosok közé akkor, amikor a tanítók közül egy tudóst választanak. Micsoda irigykedés, mekkora veszekedés és harc van ott, ne tudd meg! - röhögött Lakku.
    - Szóval meg kell szökni?
    - Igen, mert különben az erős akaratú piros sapkások üldöznek, visszahoznak, és bezárnak titeket. Csak akkor mehettek vissza a saját népetekhez, ha ők kapnak cserébe rengeteg ennivalót, és nem valaki más.
    - Ha észreveszik, hogy megszöktünk. De nem fogják észrevenni. Tudok egy trükköt.
    - Mesélj!
    - Kis korunkban el akartunk szökni valahová, és az alvózsákjainkat kitömtük párnákkal.
    Lakku, Zammi és Pirka gyorsan kitömtek három alvózsákot csomagoló anyaggal, és a ládák tetejére fektették. Egy-egy manósapkát is tettek melléjük, mintha aludna bennük valaki.
    - Fussunk már!
    - Bele az éjszakába. Nagyszerű. Eltévedünk, megfagyunk, megesznek a rossz sünik, és agyonver bennünket a jégeső.
    - Rossz sünik ellen villanyos lándzsa... Hoppá. Az a hegyi manó őrnél maradt. Hozom.
    - Én most elköszönök, mert várnak a kicsinyeim. Hatan vannak, és olyanok, mint az orgonasípok.
    - Miért pont orgonasíp?
    - Minél nagyobb, annál mélyebb a hangja.
    Granna haza ment. Pirka csak nézett ki a fejéből.
    - Ezt most nem értem. Az orgona egy virág. Nincs neki sípja.

    Visszaért Zammi, kezében a villanyos lándzsával, amit sikerült visszalopnia a hegyi manótól.
    - Látom, minden simán ment.
    - Horkolva aludt, és alkoholbűze volt.
    - Fussunk már haza!
    - A szekérhez megyünk.
    - Menekülünk, te tojásfejű, szekeret tolni most nincs idő!
    - Agyonver bennünket a jégeső.
    - Bebújunk a bozótba.
    - Hosszú órákig jöttünk köves területen, ahol bozót egy szál se.
    Kiszöktek a szekerükhöz, és a sötétben Lakku a hat kerekűt szétkapta alkatrészeire és próbált összerakni belőle egy négy kerekűt. Nem nagyon sikerült neki.
    - Jó a hat kerekű, csak menjünk már!
    - Túl nehéz, nem bírjuk tolni.
    - A háromkerekű is jó.
    - Ha jön a jégeső alig férünk be. Inkább segítenétek.
    Végre sikerült. Gyorsan szedték a lábukat, és közben tolták a szekeret, jól megrakva mindenfélével.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0011_20150412_FK

    Témanyitás by _FK on Vas. Ápr. 12, 2015 8:33 am


    HARMADIK FEJEZET
    3

    Kappó bement az udvarba, ott bement egy sátorba.
    - Pikka? - kérdezte Kappó.
    - Pirka. Te is tudod, hogy hegyi manósra változtatta a nevét - mondta az ápoló.
    - Ne szórakozz már, beszélnem kell vele.
    - Senki nem mehet be. Összevissza beszél a fájdalomcsillapító teától valami kosárlabdáról.
    - Nagyon fontos. Itt a hegyi manó, és be akar menni hozzá. Csak neki mond el bármit is.
    - Nem tetszik ez nekem. Na menj, beszélj vele, de ha egy szót sem értesz abból, amit mond, én szóltam előre.

    Kappó bement a belső szobába, és azonnal megérezte a csípős kenőcs szagát.
    - Hogy nézel ki?! Te jószagú galagonyabokor, mi lett veled?
    - Most már érted, miért nem akarok találkozni a hegyi manóval, pupák?
    - Látom. Tele vagy kék-zöld foltokkal! Húsz nap alatt se gyógyul be rendesen. Nem vagy lázas?
    - Jó, hogy mondod! - mondta élénken Pirka, és nagyot harapott egy lédús, nagyon keserű gyümölcsből.
    - Mit eszel?
    - Ez lázcsillapító. Van még itt nyugtató, altató, fájdalomcsillapító, fertőtlenítő folyadék és hűsítő kenőcs.
    - Ennyitől én is félrebeszélnék!

    Pirka Kappóhoz vágott egy kispárnát, aztán sziszegett, mintha minden porcikája sajgott volna a mozdulattól.
    - A párnacsata még korai. Mi is van azzal a kosárlabdával?
    - Jó hogy jöttél! Nagy ötlet jutott eszembe. Olyan szekér, aminek nincs kereke.
    - Kezdem érteni, miről beszél az ápoló. Nincs ki mind a négy kereke. Értem.
    - Megtöltjük ennivalóval és legurítjuk a lejtőn. Nagyon gyorsan tud menni, csak hagyni kell.
    - Majd ha felgyógyulsz, készítünk egy olyat, és kipróbáljuk.
    - Nem, nem! Azonnal szükségünk van rá. Vokkó mondta, hogy odaát tömegesen éheznek a kismanók.
    - Mit küldenél nekik?
    - Jól szétfőzött gyümölcsös krumplikását. Közben el kell indítani ide az egyes és a kettes számú raktárból azt a rettenetes mennyiségű születésnapi ajándékot. Ha gyalogosan vagy szekéren hozzák, mire ideér megromlik, a hegyi manók meg éhen halnak. Ne tudd meg mi van ott! Vagyis inkább tudd meg! Engedd be a hegyi manót, és bújj el itt a szomszéd szobába, és hallgatózz.
    - Nem, dehogy is!
    - Ez parancs. Írj le mindent részletesen, amit hallasz. Azt is, amit én mondok.
    - És a kosárlabda?
    - Ó tényleg. Vidd ezt a táviratot a toronyba. Minden városnak szól.
    - Nem fog menni, ehhez 27 színes papírcső kell!
    - Vidd csak. Kezdjék el a műsort, és hadd szóljon, te meg gyere vissza gyorsan, és küldd be a hegyi manót.

    Kappó elvitte az üzenetet a toronyba, aztán visszarohant, és intett Gromnak:
    - Gyere! Sikerült elintéztem, hogy mégis bemehess Pirkához!
    Grom bement a sátorba, és rögtön ki is jött.
    - Csak egy fiatal lány van bent - mondta Grom, és fintorgott hozzá.
    - Te pedig amint megláttad, rögtön kijöttél... - csóválta a fejét Kappó.
    - Úgy van - mondta Grom.
    - Akkor most visszamész, és bocsánatot kérsz tőle! Mondd azt, hogy idegen vagy, és még nem ismered a szokásainkat. De gyorsan, mielőtt megsértődik!
    - Ő?! Nem vicc? Tényleg egy lány a város vezetője? - lepődött meg Grom.
    - Bizony! És ha meggondolja magát, sokáig várhatod, mire újra hívat!
    Kappó elköszönt, bement egy másik ajtón, Grom pedig visszament, és bocsánatot kért Pirkától.

    Pirka elmosolyodott. Csak a szeme és a szája látszott ki a gyönyörű, díszes ruhából, amit azért adtak rá, hogy a hegyi manó ne lássa azt a rengeteg kék-zöld foltot, amik a testét borították. Pikka hozatott süteményt és gyümölcslevet. Elmondta, hogy ő irányítja az erdei manók városát, és a többi manó boldogan engedelmeskedik, mindenki bízik benne, és mindent őszintén elmond neki.
    - Királyi felséged előtt alázattal leborulok - mondta Grom és manósapkáját Pirka lába elé rakta.
    - Hallgatlak - mondta Pirka.
    - Azért füstöl a hegy, mert a Manóhegy belsejében a középső barlangban, amit mi Nagyteremnek nevezünk, egész télen egy nagy tűz ég. A Nagyterembe nyíló sok kis puha kuckóban lakunk, ezért védve vagyunk hidegtől, esőtől és árvíztől. Nem bánjuk, ha jön a hó és a jeges szél, mert mióta észrevettük, hogy évről évre hidegebb van, minden nyáron késő őszig rengeteg fát, és éghető fekete követ, úgynevezett szenet gyűjtünk össze.

    - Értem. Most beszélj az ennivalóról. Gondozzátok rendesen a növényeket?
    - Dehogy is! Még mindenki mindenkinek azt mondja, hogy nekünk nem kell dolgozni, mert a völgyben megterem minden bőven. Csak össze kell gyűjteni. Pedig ez már nem így van. Tényleg dolgozni kellene, öntözni és gyomlálni, én mondtam a többieknek, hogy legalább halmozzanak fel többet, annyit, hogy elég legyen egészen nyárig, de hiába. Azt mondták, addig úgyis megromlik, és megettek mindent. Most nincs semmi, csak az, amit a hegyi manó király katonái titokban adnak, hogy a kis manók ne haljanak éhen. Sokan elmentek halászni a tengerre, de hiába, a kis manók sírnak, mert hiába éhesek, utálják a sózott halat. Fakérget és gyökereket gyűjtünk nekik, de az nagyon kevés. Az asszonyok lázadoznak, mert amikor jobb király és jobb urak voltak, ilyenkor megnyitották az éléskamrákat a kicsik és a nők számára. Ezek az elvetemültek meg csak azt ismételgetik, hogy halmozott volna fel mindenki a saját porontyának eleget.

    Pedig volt sok ennivaló. Csak elkezdték lopkodni egymástól. Meg erővel elvenni. Például a király és az urak katonái. Erre mindenki eldugta az ételt olyan helyekre, ahol az tényleg megromlott. Én is felhalmoztam sokat. Tavasszal el akartam ásni. Azt mondták, bolond vagyok és jól megvertek. Még hogy elásni! Ez normális? Győzködtem őket, hogy akkor valami növény nő ki a magvakból és virágzik, aztán a virágok maggá válnak, én tudom, mert már csináltam ilyet. Egyszerűen dolgozni kell. De a többiek csak röhögnek rajtam. Dolgozni? Ez nem normális! Aztán most sírnak. Meg lopnak. Meg ütik egymást.

    A nők csákányt fogtak. Elkezdték kibontani a Kisterem egyik oldalát. Odament egy uraság. Az egyik nagyúr szolgája. Mit csináltok? Élelmet keresünk. Itt? Igen. De hát itt a mi éléskamráink vannak a fal túloldalán. Igen tudjuk. Takarodjatok innen. Az egyik nő, akinek ikrei lettek, de valahogy életben maradt, ezért rettenetesen tiszteli mindenki, odament az urasághoz. Látja mi ez? Persze, egy csákány. Úgy nézze meg, hogy fésű helyett ezzel fogom ketté választani a frizuráját, ha akadékoskodik, megértette? Az uraság azt mondta rá, hogy igen, meg, és rémülten elszaladt.

    - Én mondtam a nőknek, hogy ennyire azért nem kellene durvulni, ők meg azt mondták rá, hogy nosza! Menjek be a királyhoz, és mondjam neki, hogy nyittassa meg a nagyurak éléskamráit. Bementem. Azt mondtam, én is miniszter vagyok, mert a nők megválasztottak, és... Végig se tudtam mondani, meg se hallgattak, kiröhögtek. Egyszer csak mindenki ordibálni kezdett, hogy a szolgák erdei manókat láttak, és azoknak rengeteg ennivalójuk van, és, hogy ki mer odaosonni, kaját lopni, és kémkedni. Én jelentkeztem egyedül, mert az összes többi gyáva volt hozzá - fejezte be Grom.

    Pirka még kérdezett ezt-azt majd elköszönt:
    - A kihallgatás véget ért, menj békével. Én meg kihirdetem, hogy minden manócsalád fözzön gyümölcsös krumplikását...
    - Micsodát? - szólt közbe Grom.
    - Te is ettél olyat. Az a tömör laktató étel. Meg kell főzni, mert ha valaki ellop belőle egy jó nagy darabot, és megeszi, szörnyű kínok közt döglik meg tőle. Reggelig még össze is kell gyűjteni, csomagolni, aztán szekerekre rakni. Holnap reggel indul a sok, finom ennivaló a Hegyi manók Városába, hogy minél hamarabb eljusson az éhező kis manókhoz.

    Grom kiment, és odakint várta Kappó.
    - Nem kell visszamenned Vokkóékhoz, ugyanis saját sátrat kapsz. Van benne alvózsák, éjjeli edény meg minden.
    - De én itt nem ismerek senkit.
    - Itt kell maradnod. Hozok neked valami könnyű vacsorát, meg egy kis gyümölcslevet. Elmondok még egy két dolgot. Holnap korán reggel indulnod kell vissza.
    - Egyedül?
    - Dehogy is! Két nagy szekér ennivalóval. Gyors segítség a kis manóknak. Beszélünk a királyoddal, te leszel a tolmács, közvetítő, meg ilyesmi, ugyanis te ismered a saját népedet, meg az ott illendő szokásokat. Nekem most mennem kell, kihirdetem, hogy a többiek készítsenek a hegyi manóknak ennivalót.

    Pirkát megnézte egy orvos, és csóválta a fejét, hogy valami nem stimmel. Az ápoló betakargatta, aztán hagyták aludni őt. Alig kihúzták a lábukat, Pirka kiugrott az ágyból, levetkőzött, gyorsan lemosta magáról a kék-zöld foltokat, és felöltözött. Kék kabátot húzott, sárga szoknya alá zöld nadrágot, és fekete csizmát. Egy körömnyi piros ruha sem látszott rajta, ami azt jelenti: Ne próbálj velem ismerkedni, mert orrba rúglak! Mivel aranyhajú és kék szemű volt, ezt az öltözködésével külön jeleznie kellett, mert alig győzte volna elhessegetni az ismerkedéssel próbálkozókat. A kék kabátnak persze volt egy trükkje: Belül piros volt, hogy ha neki tetszik meg valaki, azt jelezni tudja.

    Megperdült a tükör előtt, kifordította a manósapkáját, hogy ne lássák rajta, melyik családhoz tartozik, mi a foglalkozása, honnan jön, merre megy, meg ilyenek. "Aki így viseli a sapkáját, attól ezeket meg sem illik kérdezni" - gondolta. Szakállt és bajuszt ragasztott magának, de leszedte. Maradt az ősz hajnál és a bozontos szemöldöknél. "Tökéletes. A jó édes anyukám sem ismerne meg." Kinyitotta a tükröt, ami egy ajtó volt, aztán az éléskamrában kilépett egy szekrényből és megszökött.

    Először Boggóhoz futott. Az öreg persze azonnal felismerte, és mosolyogva beengedte.
    - Látom megszöktél. Kérsz egy kis gyümölcsös krumplikását?
    - Egy kis...?! Százhatvan dobozzal kellene!
    - Az két nagy szekér, rogyásig.
    - Pontosan.
    - Gondolom a hegyi manóknak kell. Mikorra?
    - Holnap reggel indulunk.
    - Az lehetetlen. Holnap reggelig nem tudok ennyit előteremteni.
    - Nem lehetetlen. Már készül. Süti, főzi és csomagolja mindenki, aki él és mozog.
    - Mikor? Ha reggel kezdik akkor is...
    - Ma egész éjjel mindenki ébren van és ezen dolgozik.
    - És mivel akarod oda szállítani?
    - Igaz is! Futok tovább Lakkuhoz.

    Lakku nem volt otthon. Pirka a szerelőműhelyben találta meg őt. A tervezőiroda egyik sarkában az asztal alatt, puha, illatos szénán egy alvózsákban aludt. Felébresztette, és mondta neki, hogy munka van.
    - Munka? Már itt alszom a munkahelyemen! Micsoda? Nyolc szekér? Holnapra?
    - Dehogy is! Holnapra csak kettő. Holnaputánra újabb kettő, és így tovább.
    - Miért csak nyolc? Rengeteg éhes hegyimanó van.
    - Mert az első kettő addigra vissza ér, és tud indulni újra.
    - Honnan szedjek elő neked most azonnal két szekeret?
    - Mindig is dicsekedtél, hogy tele van a raktár modulokkal, csak néhány csapszeg és csavar kell, és már indulhat is. Nekem most kell. Nagyon. És azonnal. Vinni kell rengeteg gyümölcsös krumplikását a hegyi manók városába.
    - Egy szekerem se maradt. Az összeset összeraktuk délután, és már úton vannak a szomszéd város felé.
    - Mit visznek?
    - Hoznak. Ahhoz hogy vinni tudjunk a hegyi manóknak bármit is, előbb ide kell hozni.
    - És reggel akkor hogy vigyük át, amit itt főzünk ma éjjel? Hátizsákban?
    - Van két új szekér, de az még nincs összerakva. Új találmány.
    - Kérlek! Nagyon kell.
    - És ha út közben szétesik? Ameddig nincs kipróbálva, nem adom.
    - Velünk jössz, és összerakod. Miért esne szét?
    - Azért, mert olyan. Ez egy hat kerekű. Szét lehet szedni két háromkerekűre, vagy három két kerekűre.
    - Kunyhóvá nem lehet átépíteni? - kérdezte türelmetlenül a manólány.
    - Dehogynem. Honnan tudod?
    - Ismerlek. Reggel jössz velünk. Na, pá!

    Másnap két jól megrakott szekér állt a sátor előtt, amiben Grom, a hegyi manó aludt. Sokan nyüzsögtek a szekerek körül, az egyik elővett egy nagy tölcsért és belefújt. Rettenetes dudaszó jött ki belőle. A sátorból Grom dugta ki a fejét.
    - Tűz van?!
    - Hajnalodik. Azonnal indulni kell. Várnak minket az éhes kis manók.
    - Több száz, de lehet, hogy több ezer kis manó van, soha nem számoltuk meg őket. Ez a két szekér ennivaló semmi.
    - Mire elfogy, lesz több is. Induljunk már!
    Grom eltűnt, és pillanatokon belül jól felöltözve jött elő.
    - Innen még egy manó hiányzik. Mi?! Toljam a szekeret? Én?!
    - Ha lennél szíves.
    - Ők ketten bezzeg ülhetnek rajta.
    - Később ők tolnak, mi húzni fogunk, aztán ülni. Váltjuk egymást.
    - És a két fegyveres csak úgy sétál?
    - Megvéd minket a tüskés disznóktól, és lejtőn felfelé segít mindkettő tolni.

    Grom, Pirka és többi erdei manó egész nap mentek, csak dél körül álltak meg ebédelni és pihenni.
    - Ki vagy te? - kérdezte Pirkát ebéd közben Vokkó, aki most fegyveres őr volt.
    - Titok - morogta szigorú képpel Pirka.
    - Mi vagy?
    - Hírszerző.
    - Ki küldött?
    - Pirka.
    - Pirka maga jönne ide akkor is, ha járógipszet vonszolna a lábán.
    - Engem küldött. Nem hiszed?
    - Nem, mert az ősz haj alól kilóg egy aranyhaj tincsed - nevetett Vokkó.
    - Hoppá! Nincs itt tükör. Megigazítanád?
    - Tessék. Ki elől bujkálsz?
    - A hegyi manó elől. De ha már úgyis észrevette a hajtincset...
    - Nem látja. Túl sok a fény. Majd a félhomályban, ahol mi már csak csetlünk-botlunk, de most, hogy teljesen kivilágosodott, egy sötét helyekhez szokott hegyi manó csak hunyorog.
    Nyugodtan beszélgethettek erdei manó nyelven Gromtól pár lépésre, mert nem értett belőle egy szót sem.

    Lakku próbálta kímélni Pirkát, mert tudta, hogy ugyan lemosta a manólány a kék-zöld foltokat, de szekeret tolni azért még korai neki. Még nem gyógyult meg teljesen, és óriási szüksége lenne pihenésre. Többször felküldte a szekérre a lányt, hogy csak üldögéljen, és dolgozott keményen helyette.
    - Így kissé haszontalannak érzem magam, bár tényleg nem vagyok még olyan jól. Mit segítsek? - kérdezte Pirka.
    - Itt van néhány ceruza, és egy csomag papír. Figyelj nagyon, és írj le mindent, amiről a hegyi manó beszél.

    A hegyi manó egyre bátrabban beszélt:
    - Hülyék ezek mind. A király kivételével, de ő egyedül nem tehet semmit.
    Zammi csodálkozott:
    - A minisztereket a nagy repülésen választják a győztesek közül, ők a legbátrabbak, nem?
    - Nem. Egy gyáva minisztert egy bátor szolga szokta képviselni a nagy repülésen. Egy hordóhasú hájpacni nem tud repülni. Pánikba esik, spirálba csavarodik, és belecsapódik a vízbe. Már az őskorban sem a legbátrabbakat választottuk miniszternek. A győztes a jogait egyszerűen eladta egy jó lakásért és egy csomó ennivalóért.
    - Kinek adta el? Kitől kapott jó lakást, és sok ennivalót?
    - A legerősebb, legerőszakosabb családoktól. Ők nyertek a legjobb helyekért folyó tülekedésben. Szó sincs a legokosabb, a legjobb, vagy a legbátrabb kiválasztásáról. Egy hőbörgő idióta a mi országunkban többet ér, mint egy gyermekápoló, mert jobb cuccokat tud összeharácsolni, a rokonságának mindig bőven van mit enni, ezért aztán irigykednek rá és tisztelik őt, bárhogy is szerezte a vagyonát, és lett, aki lett.

    Estére megérkeztek egy durván ácsolt faajtóhoz.
    - Itt fogunk bemenni? - kérdezte Zammi.
    - Nem. Fölül. Ezek itt magánlakások. Nyáron kívül lakunk, most belül - mondta Grom.
    - Az összes csomagot fel kell cipelni a hegy tetejére, és a bejáraton keresztül újra lecipelni? - kérdezte Lakku.
    - Persze. Senki sem engedné meg, hogy pont az ő lakásán keresztül vigyük be.
    - A te lakásodon keresztül visszük be, nem kell engedélyt kérned mástól. Nos?
    Grom az egyik lábáról a másikra állt, mert mindenki őt nézte. Elkezdett méltatlankodni.
    - Aztán a miniszterek parancsára a szolgák laposra vernek miatta. Na ne!
    - Ez itt rengeteg ennivaló, és nagyon értékes, felfogtad? - kérdezte Lakku.
    - Hát jó! Nem bánom. Most az egyszer vigyük be hozzám! - adta meg magát a hegyi manó.
    Amikor végeztek, csak Pirka, Lakku és Zammi maradt ott, Vokkó, Tinni és Takkó sietve visszaindultak a következő szállítmányért. Közben megérkezett a második szekér is. Azt is lepakolták és a sok ládát behordták.

    Grom, a hegyi manó magabiztosan irányítani kezdett:
    - A hegy tetején, a bejáraton keresztül megyünk be. Lakku, otthagyja a fegyverét a kapuőrnél. Azonnal a királyhoz kell menni. Én leteszem a manósapkámat a király lába elé. Nektek nem muszáj, de nagyon jólesne neki. A hozott ajándék felett a király rendelkezik. Kérni kell, hogy a felét ossza szét a miniszterei és a nagyurak között. A nagyurakat kérni kell külön-külön, hogy a felét osszák szét a szolgáik között. A szolgákat kérni kell egyenként, hogy a nép gyermekeinek is adjanak belőle. Így jut el az ajándék az éhes kis manókhoz. Van valakinek kérdése?
    - Igen. Azért toltuk ilyen messziről, hogy a királyt és a minisztereit hizlaljuk vele?
    - A kérdésed felségsértő! Inkább én beszélek helyettetek, hogy baj ne legyen.

    Felkapaszkodtak a hegytetőre és bementek a hegyi manók városába. Az nem is olyan egyszerű. Egyre meredekebb és egyre keskenyebb ösvény vezetett fel egy fennsíkra, ahol egy nagy, gondozott kert fogadta őket, benne fák, bokrok és egy kis tó, ami most be volt fagyva. A fennsík szélén egy sziklafal magasodott barlangokkal, a barlangok erős faajtókkal voltak lezárva. Grom zörgetett az egyik ajtón. Két piros sapkás őr nyitotta ki.

    Odabent lehúzták a koszos manócsizmákat, és könnyű cipőt vettek fel. Grom szólt az őröknek, hogy a lándzsa, ami itt marad, rendkívül veszélyes, ezért hozzányúlni szigorúan tilos. Elindultak befelé. Odabent nagyon sötét volt és büdös, viszont nem volt annyira hideg, mint kint. A sötétség szinte vibrált, mintha valami fény lenne, később kiderült, hogy fáklyák égnek itt-ott, azok olyan büdösek, és annyi fényt adnak, amennyinél a hegyi manók már jól látnak, az erdei manók meg csak annyit, hogy a sötét sziklafalak között a villogó szemű mogorva hegyi manók egyre többen vannak körülöttük.

    Zörgettek egy ajtón. Egy sárga sapkás hegyi manó őr nyitotta ki. Grom letette a kabátját és lehúzta a külső nadrágját, Pirka és a többi erdei manó felöltözve maradt, csak a manósapkája meleg bélését akasztotta a fogasra. Odabent kifejezetten meleg volt. Egy hosszú asztal mellett ült két hegyi manó. Az egyik zöld sapkás, a másik fehér sapkás volt. A zöld sapkás írogatott egy nagy könyvbe, a fehér sapkás odajött hozzájuk és megvizsgálta az őket. Megnézte a körmüket, a fogukat, a hajukat és a lábukat. Ezután a zöld sapkás vizsgálta meg a fülüket és az orrukat.

    Pirka egy darabig tűrte, aztán mérgesen toppantott, és dühösen kérdezte az ősi manónyelven:
    - Mit nézel az orromon ilyen sokáig?!
    - Te egy kém vagy. Látom az orrodon - mondta nagyon tudálékos arccal a zöld sapkás hegyi manó.
    - Nahát! - kerekedett el Pirka szeme - Tényleg egy hírszerző vagyok.
    - Kém vagy?! És ezt még be is vallod? - lepődött meg a zöld sapkás.
    - Nálunk úgy mondják, hogy hírszerző. Azt nem tudtam, hogy ez az orromon is látszik. A kém és a hírszerző között az a különbség, hogy a kém nálatok járkál, hallgatózik, és ha megtud egy titkot, azt megsúgja a királynak. A hírszerző nálunk néha bujkál és menekül, mert mindenki a hírszerzőknek mondja el, ami bántja, a búját, a baját, a sok bolond ötletét, meg azt kérdezik tőle, hogy torokgyulladásra ugye más gyógyszer kell, mint a derékfájásra...
    - Elég, elég! Itt én kérdezek. És te csak akkor szólsz, ha én kérdezek. Megértetted?! Miért jöttél ide?
    - Toltam a szekeret. Hoztunk rengeteg ennivalót a kis manóitoknak.
    - A királynak! - sietett kiigazítani Grom. - Bepakoltuk hozzám.
    - Hová?! Tudod, mit kapsz, ha kiderül, hogy nem vitted azonnal a Kisterembe?!
    - Hogy beszélsz egy miniszterrel, pupák?! Butaság először fölcipelni, azután le.
    - Ne veszekedjünk már, hanem menjünk be - mondta a Zammi.
    - Nem addig van az! Kérem a neveket és a foglalkozásokat! - mondta a zöld sapkás, és írni kezdett a könyvébe.
    - Grom vagyok, az egyik miniszter, pupák, nem igaz, hogy nem ismersz meg!
    - Pirka vagyok, kedves pupák, az egyik hírszerző - mondta gyorsan Pirka.
    - Zammi vagyok, pupák. Hivatásos és szakképzett felfedező.
    - Tisztelt pupák, én Lakku vagyok, és fegyveres őr. Jelenleg fegyvertelen.
    - Nem vagyok pupák! - kiabált a zöld sapkás - Most pedig mozgás, befelé!

    Hosszú folyosón sétáltak tovább.
    - Titokban kell tartani, hogy mit hoztunk, és hová tettük - mondta Grom.
    Az út hosszú volt, és mintha körbe-körbe jártak volna.
    Pirka már szédülni kezdett, és Lakku is egyre idegesebb lett.
    - Te Grom, hová viszel te minket? Körbe-körbe járunk! - mondta ingerülten.
    - És közben állandóan lejtőn lefelé megyünk. Az ilyet úgy nevezik, hogy spirál.
    Lakku dühösen felszisszent, Zammi és Pirka pedig halkan felvihogott.
    - Nem vicces. Nincs egy gyorsabb út? Valami lépcső vagy létra lefelé?
    - Hogyne, hogy aztán lezuhanjatok, és kitörjétek a nyakatokat. Ez így biztonságosabb.

    Zörgettek a következő ajtón. Nagy zsongás hallatszott ki, kis manók nyüzsögtek odabent.
    - Még egyszer: NEM hoztunk semmit addig, amíg a király meg nem nézi, és rá nem bólint.
    - És egy végtelennek tűnő tanácskozáson meg nem beszéli a főurakkal, hogy egyáltalán kapnak-e belőle az éhező kis manók - gúnyolódott Pirka.
    - Pontosan így van. Sajnos nem ti fogjátok eldönteni, hogy ki eszi meg - mondta szomorúan Grom.

    Kinyílt a nagy faajtó, és a sok kis hegyimanó odébb húzta azt az asztalt, amire felálltak, hogy elérjék a felső reteszt.
    Grom valamit kérdezett a kicsiktől. A sok kicsi egyszerre beszélt, és nem lehetett érteni semmit. Grom ordított egyet, mire csend lett. Egy fekete sapkás kis manó mondott neki valamit.
    - Nos? - kérdezte Pirka.
    - Kérdeztem, hogy az asszonyok hol vannak. Azt mondja, hogy csákányozni mentek.
    A kicsik meghallották, hogy az idegenek értenek az ősi manónyelven és kérdezgetni kezdték őket.
    - Kik vagytok?
    - Honnan jöttetek?
    - Ilyenek az erdei manók?
    - Hoztatok nekünk valami finomat?
    - Nem hoz... - kezdte Grom, de Pirka bokán rúgta őt, és gyorsan válaszolt:
    - Ennivalót. Gromhoz pakoltunk be!
    A rengeteg manócska szétszaladt, és perceken belül Grom lakása körül gyűlt össze.
    Jöttek a hegyi manó asszonyok is, zsákokkal, fazekakkal. A nagyurak szolgái összevissza rohangáltak köztük, és azt kiabálták, hogy az erdei manók nem is hoztak semmit, de hiába.
    Mindenki csak boldogan nevetett rajtuk.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0010_20150411_FK

    Témanyitás by _FK on Szomb. Ápr. 11, 2015 11:25 am

    HARMADIK FEJEZET
    2

    Tinni és Vokkó napokig keresték a hegyi manót a füstölő hegy barlangjaiban, de nem találták őt sehol.
    - Az a tudás kell ide, ami Pirka fejében van. Ő tudná, hogy egy ilyen barlangban mit kell nézni ilyenkor - mondta Tinni.
    - Nekem azt mondta, hogy ha ezek kiterítik a ruhájukat mosás után száradni, egyet-kettőt elsodor a szél - mondta Vokkó és felemelt a porból egy rongyot.
    - Nekem meg azt, hogy ha ezek menekülnek a vadállatok elől, néha elveszítenek egy két fegyvert - mondta Tinni, és felemelt a kövek közül egy hosszú, hegyes fapálcikát.
    - És még azt is mondta, hogy ha egy barlang bejáratán ajtó van, az azért van ott, hogy be ne menjen a tüskés disznó - mondták kórusban, és bámultak egy fából ácsolt ajtót.

    Gyorsan elbújtak egy bokorba, mert kijött két hegyi manó. Dulakodtak, halkan veszekedtek, és egymás kezéből rángattak egy fehér vászonzsákot. Az egyik mintha menni akart volna az erdei manók tábora felé, a másik meg mintha féltette volna őt, és kérte volna, hogy maradjon, de egy szavukat sem lehetett érteni. Az erősebb végre megszerezte a zsákot és elfutott, a másik gyorsan bement.
    - Ezt most nem értem. Ezek itt laknak? - kérdezte Tinni.
    - Úgy tűnik. És nem úgy néz ki, mintha veszélyben lennének - mondta Vokkó.
    - Ameddig meg nem reped a fal - mondta Tinni.
    - Ezer évig sem reped meg - mondta Vokkó.
    - Bármelyik pillanatban megrepedhet - ellenkezett Tinni.
    - Mindkettő igaz - mondták mindketten egyszerre.
    Halkan nevettek. Nem tudtak veszekedni, mert ahhoz túlságosan szerették egymást. Még jobban bebújtak a bokorba, és ott biztos nagyon jól szórakoztak, mert azt sem vették észre, hogy közben odaosont egy tüskés disznó, és óvatosan elvonszolta onnan az egyik hátizsákot, tele finom ennivalóval. Csak akkor rebbentek szét, amikor sivalkodás és dübörgő vágta hallatszott be a bokorba.

    A visszatérő hegyi manó sivalkodott, és futott, ahogy csak bírt, mert két tüskés disznó kergette. Tinni visított volna, hogy "dobd el a kaját", de Vokkó hirtelen befogta a száját. Elkésett, mert egy nyikkanás azért kihallatszott. A hegyi manó a hangra megtorpant és a tüskések utolérték. Az egyik elgáncsolta, a másik ledöntötte a lábáról. A szerencsétlen manó kétségbeesetten ölelte magához a zsákot, pedig ha odaadta volna, lehet, hogy olcsóbban megússza.
    - Ezek éheznek! - döbbent rá Vokkó.
    - Biztos a kicsinyeinek viszi - tippelt Tinni, és megmarkolta a villanyos lándzsáját, mert látta, hogy az egyik tüskés már a ruhát kezdi tépni a hegyi manóról. Vokkó is fogta a lándzsáját és kiugrott a bokorból.

    A következő jelenet pillanatok alatt játszódott le.
    Felpattant a barlang bejárata, a durván ácsolt faajtó, és a másik hegyi manó ugrott ki. A földön fekvő manó odadobta neki a zsákot, ez a másik elkapta, berohant, és bevágta maga mögött az ajtót. Tinni közben nekiugrott az egyik tüskés disznónak és orrba rúgta. Vokkó közben csapkodott egy csörgővel (ami egy hajlékony rúdra kötözött babzsák, tele kis kövekkel). Tinni lándzsája lecsapott, és a tüskés kifeküdt. Vokkó végre le tudta csalni a másik tüskést a hegyi manóról, és megszúrta. Az állat felugrott a levegőbe, leesett és az is fekve maradt.

    Tinni és Vokkó lihegve leroskadt egymásnak háttal, a hegyi manó meg lassan feltápászkodott. Az egyik tüskés egyik lába megmoccant, de csak görcsösen megrándult, a hegyi manó ettől rettenetesen megijedt, és sivalkodva világgá szaladt. Vokkó keresni kezdte saját ennivalóval tele hátizsákját, de nem találta sehol, ezért sietve visszaindultak a táborba.

    A holdfényben elég szépen tudtak haladni, de amikor egy felhő takarta el a holdat, megálltak, és lepakoltak. Hallottak valami manósírást és közelebb mentek hozzá. Újra felragyogott a holdfény, és meglátták a hegyi manót.
    - Ne sírj! - szólt hozzá Tinni kedvesen.
    A hegyi manó összerezzent.
    - Valka bibbali pinke vik hukkiva - mondta mosolyogva.
    - Ezt most légy szíves ismételd meg, mert nem értem - szeppent meg Tinni.
    - Rokkuzi vilki mokto bikta ronnati? - mondta, vagy kérdezte a hegyi manó.
    - Van nálad egy hegyi manó-erdei manó szótár? - kérdezte Vokkó Tinnitől.
    - Ez egyáltalán nem vicces! - duzzogott Tinni.

    Elkezdett esni az eső.
    - Be a bozót alá, mert szétázunk! - ijedt meg Vokkó. - Fogjuk meg mindkét kezét, és húzzuk őt is magunkkal, hogy agyon ne verje a jégeső, ha jön.
    - Bozót alá bújt és a fű között... - kezdte Tinni a mondókát.
    - Dinnyét talált, és bele költözött - folytatta a hegyi manó.
    Boldogan felnevettek mind a hárman.
    A hegyi manó nem az erdei manók nyelvén szólalt meg. Azon az ősi manónyelven, amin az erdei manók már csak mesélnek, dalolnak és verset mondanak. Élő nyelv annyiban, hogy ha valaki egy új verset ír, vagy új dalszöveget, az ősrégi szavakat használja hozzá, de ezeket a hétköznapi életben már nem beszélik.

    Szakadt az eső és futottak, ahogy csak bírtak.
    A két erdei manó a bozótból, esőkabátokból, sátorvászonból, és mindenből, ami náluk volt, és amit ott találtak, gyorsan és ügyesen összedobtak egy takaros kis kunyhót maguknak és a hegyi manónak. Ezt a gyors kunyhókészítést már korábban megtanulták, sőt, le is vizsgáztak belőle, mert csak így lehettek felfedezők. A hegyi manó is segített nekik, ha gallyat kellett törni, erősebb volt, ha követ keresni, jobban látott a holdfényben. Egy-két szót szóltak egymáshoz, és értették is egymást, bár elég nehéz volt beszélgetni egy olyan nyelven, amiben már csak a mondókák, a versek, a mesék és a dalok szókincse maradt meg.
    - Te milyen manó? Hegyi manó? - kérdezte Vokkó.
    - Titok. Te? Erdei manó? - kérdezett vissza a hegyi manó.
    - Igen, az. Nem titok. Hányan laktok ott?
    - Titok. Ennivalótok van? Sok?
    - Igen, van. Nem titok. Sok. Gyere te is. Kapsz. Kicsinyeid is.
    A hegyi manó sírdogálni kezdett.
    - Miért sírsz? - kérdezte Tinni.
    - Sok kicsi van - mondta a hegyi manó.
    - Kértél volna, kaptál volna. Miért loptál? Miért szaladtál? - kérdezte Tinni.
    - Féltem. Aki lop, megverik. Ha elkapják. De nem kapják. Kevés van enni. Kevés a nyár. Kevés a mag. Kevés a bogyó. Mindenki lop. Hiába rejti el. Mindent megesz. Mindenki. Hogy ne lopják. Nem marad semmi. Kicsiknek se. Éhezünk. Mind. Nem mind. Király nem. Főurak, miniszterek se. Ezek rokonai se. Nekik sok van. Katonák őrzik. Katona is lop. Kicsiknek. Ez titok. Katona lop, fülét levágják. Másik katona nem lop. Kicsik meghalnak. Hozzatok sokat. Enni. Most.

    Néhány óra múlva, sok gyakorlás után már rendesen tudtak beszélni egymással.
    - Addig nem tudunk tovább menni, amíg ennyire szakad az eső - mondta Vokkó.
    - Én Tinni vagyok, ő Vokkó. Mi a neved?
    - Grom.
    - Egészségedre - mondta kedvesen Tinni.
    - Mi?
    - Köhögtél - mondta Vokkó.
    - Nem.
    - Büfögtél? - kérdezte Tinni.
    - Nem. Ez a nevem: Grom. Megöltétek a rossz süniket?
    - Nem. Reggelre semmi bajuk - mondta Tinni.
    - Ha akarod, megölöd vele? - mutatott a hegyi manó a villanyos lándzsára.
    - Persze.
    - Add ide azt a fényes botot! Én visszamegyek, és megölöm mind a kettőt.
    - Nem! Nem ölünk meg senkit és semmit. Maradj itt és próbálj aludni. Virradatkor indulunk haza. Kapsz sok finom ennivalót, mi is jövünk veled vissza, és a sok kicsinek hozunk enni.
    - Akkor aludjatok. Majd én őrködöm.
    A két erdei manó magára húzta a szúnyoghálót, befúrta magát egy nagy kupac száraz falevél közé, és már aludt is, mert nagyon fáradt volt mindkettő.

    Vokkó a reggel első sugarára felébredt. Látta, hogy az egyik villanyos lándzsa eltűnt, a hegyi manó sehol, a fémtalpú manócsizmát viszont ott hagyta. Vokkó felpattant, rohanni kezdett a füstölő hegy bejárata felé, és úgy érezte, hogy az utolsó pillanatban érkezett.
    - Most óvatosan leteszed a lándzsát a fűbe. A hegye ne érjen semmihez!
    - Megölöm ezeket a szörnyeket! - mondta Grom, a hegyi manó.
    - Tedd azonnal azt, amit mondtam! - kiáltott fel Vokkó.
    Grom letette a lándzsát, és Vokkó gyorsan felkapta.
    - Most pedig azonnal vissza a kunyhóhoz! Ne mondjam kétszer!
    Visszaértek a kunyhóhoz.
    - Hol voltatok? - kérdezte Tinni.
    - Vokkó megmentette két rossz süni életét - mondta Grom.
    - A te életedet mentettem meg. Grom elvitte a lándzsát, de csizma nélkül!
    - Juj! - ijedt meg Tinni.
    - Minek a csizma? - kérdezte csodálkozva Grom.
    - Egy pár fémtalpú csizma is a lándzsához tartozik. Nélküle saját magadat csaptad volna agyon, mert a lándzsában villany van - mondta Vokkó.
    - Juj! - ijedt meg Grom. - Mit mondtál? Mi van a lándzsában?
    - Villany. Az valami varázserő, és... csizma kell hozzá - mondta Vokkó elbizonytalanodva.
    - Gyűlölöm a rossz süniket! - toppantott Grom.
    - És a gyűlölet miatt meghaltál volna - mondta Tinni. - Sőt! Ha megölnénk közülük akár egyet is, szerintem teljesen megváltoznának. Örökké menekülhetnénk, mert attól kezdve állandóan üldöznének minket. A múltkor...
    - Azonnal indulni kell! Grom is éhes és fázik - toppantott Vokkó.
    - Jaj, ne is mondd! Kopog a szemem, és vacog a fogam - mondta Grom.

    Elindultak a tábor felé. Néhány csillag sápadt fénye még látszott a világosodó égen. Egyszer csak tőlük balra egy fényes fehér csillagszerű fény ragyogott fel. Vokkó megtorpant és nézte. Újra felfényesedett. Aztán ugyanott egy kék. Azután egy zöld.
    - Menjünk már tovább, minek álltunk meg? - duzzogott Grom.
    - Hagyd, most olvas - szólt rá Tinni.
    Végül felvillant az égen egy fényes fehér pont, és kihunyt.
    - Mit olvastál? - kérdezte Tinni.
    - Azt, hogy a folyópart felé kell tovább mennünk, be a városba. Siessünk.
    - Csillagjóslás? - kérdezte nagyon bamba arccal Grom.
    - Az - hagyta rá Vokkó, mert arra gondolt, hogy az igazat, hogy ezeket a csillagokat maguk az erdei manók gyújtogatják, Grom úgyse hinné el.
    - Azt hittem, repkedő tüzeket küldenek fel az erdei manók az égbe - morogta vigyorogva Grom.
    - Jól hitted - mondta elkerekedett szemmel Tinni.
    - Ez olyan, amit olvasni lehet? - csodálkozott a hegyi manó.
    - Olyan bizony - mondta Vokkó.
    Siettek tovább, és hamarosan meglátták a folyót. Még nagyon messze volt, de innen fentről már lehetett látni. A folyó innenső partján egy óriási sátorváros terült el, a város körül kerítés, a kerítésen apró színes pontok, a kelő nap fényében megcsillanó üveggolyók. Az üveggolyókra feszített fémhuzalokat ilyen messziről nem lehetett látni, csak azt, hogy a kerítésen kívül fekete foltok mászkálnak.
    - Én nem megyek oda. Ezek megesznek - rémült meg a hegyi manó.
    - Ugyan! Van lándzsánk, az majd megvéd - mondta Tinni vidáman.
    - Két kis lándzsa mit számít? Ezek nagyon sokan vannak!
    - Majd meglátod. Tényleg! Nem értél hozzá a dróthoz, amikor bejöttél.
    - Figyeltem a rossz süniket és láttam, hogy megszúrja vagy megüti őket a kerítés.
    - Ezért hoztál magaddal egy létrát.
    - Nem. Csak egy kést. Ágakat vágtam vele, és létrát kötöztem belőle madzaggal.

    Megérkeztek egy kapuhoz. A kapu melletti oszlopról lelógott egy fehér zsinór, és Vokkó meghúzta. Bementek a kapun, és gondosan becsukták maguk után. Utánuk akart jönni egy tüskés disznó. Tinni a kerítésen belül egy másik fehér zsinórt húzott meg, mire a kaput rágó állat csinált egy szabályos hátra szaltót.
    - Ez mi volt? - kérdezte Grom.
    - Tinni bekapcsolta a villanyt a kapuba - magyarázta Vokkó.
    - Őrök kellenek ide! - mondta ijedten Grom.
    - Minek? - kérdezték az erdei manók egyszerre.
    - Mert ha jön egy másik hegyi manó, ez a kapu rögtön megöli.
    - Hoppá! Okos vagy! Azonnal beszélek Pirkával! Várjatok meg itt! - mondta Vokkó, és berohant a sátrak közé.
    - Mire Vokkó visszaér, én éhen döglök - mondta komoran Grom.
    - Gyere velem, adok neked enni - hívta volna Tinni magával.
    - Nem! Azt mondta, hogy várjuk meg itt. Megvárjuk. Ki ez a Pirka?
    - Egy fiatal lány. Gondolom, a táborvezető.
    - A táborvezető egy fiatal lány. Aha. Nekem meg tollas a hátam.

    Közben egyre több bámészkodó gyűlt össze, mert gyorsan terjedt a hír, hogy egy hegyi manó érkezett a városba. Persze elsőre senki se hitte el. Mindenki rákezdte, hogy: "A hegyimanókról szóló mendemonda csak mese!"

    Visszaért Vokkó és hozott magával egy kis darab fekete szögletes valamit.
    - Egyél belőle, de ne túl sokat. Hirtelen nincs más. Meg kellene főzni, de így is jó. Majd sok vizet kell rá inni.
    Grom azonnal fel akarta falni az egészet, de majd' kiugrott a szeme, mert beleragadt a foga.
    - Kis darabokat lehet róla lerágni lassan - magyarázta kuncogva Tinni.
    Vokkó és Tinni félrevonultak, és megbeszélték, hogy nyugodtan jöhet hozzájuk Grom, holnap már úgyis úton lesz hazafelé, az ennivalóval együtt, amit a kicsi hegyimanóknak visznek.

    Közben Grom gyorsan elővett egy kis kést, és farigcsálni kezdte vele a furcsa anyagot. Falta a forgácsokat, és mire észrevették, az egészet megette.
    - Mit csináltál?! Akkora hasad lesz, mint egy hordó! - mondta ijedten Tinni.
    - Gyorsan vizet neki, de csak egy keveset. Itassuk őt óránként - mondta Vokkó.
    - Most eljössz hozzánk, eszünk, neked csak inni szabad, alszunk, és ha Pirka már tud fogadni téged, bemutatkozó látogatást teszel nála. Ő fog rólad és a kicsinyeidről gondoskodni - mondta Vokkó.
    - Ő a király ezek szerint - mondta Grom.
    - Mi az, hogy király? - kérdezte Vokkó.
    - A legmagasabb rangú manó, aki mindenkinek parancsol.
    - Talán irányít.
    - Úgy is lehet mondani. Biztos nálatok is van ilyen.
    - Nálunk a Mester irányít. Őt a tudósok választják maguk közül. A tudósok a legjobb tanítók közül kerülnek ki. A tanítókat a dajkák közül a tudósok válogatják. Dajka viszont bárki lehet, aki hajlandó kicsikkel, vagy fiatalokkal foglalkozni. Tudtál követni?
    - Nem. Nagyon fázom. Szomjas, fáradt és álmos vagyok. Ilyenkor nem fog az agyam.

    Tinni, Vokkó és Grom gyorsan végigmentek az ébredező városon. Sok szép színes sátor és jól megrakott szekerek között vezetett az út. A kerítés tövében Tinni és Vokkó kis, szürke sátra állt. Az erdei manók egy rúddal kifeszítették a vendégkuckót, és hoztak a legközelebbi tűztől egy forró cseréphordót, hogy a sátorban jó meleg legyen. Szétnyitották az asztalt, és ettek.

    Grom nem bírt enni, csak inni. Kapott egy puha zsákot, amiben aludhat, egy váltás ruhát, aztán Vokkó feltett a hordóra egy nagy csupor vizet, hogy melegedjen. Az erdeimanók szóltak Gromnak, hogy fürödjön meg, mert rettenetesen büdös, mire Grom megsértődött, és bebújt az alvózsákba, talán azért, mert utálta a vizet, és nem akart fürödni. Vokkó vállat vont, áthívta a szomszédból a barátját, Kappót, és ketten Gromot kíméletlenül megcsutakolták. Grom közben sivalkodott, mint akit ölnek. A sivalkodás kihallatszott a sátorból.
    - Mit csinálnak ezek a hegyi manóval? - kérdezte az egyik bámészkodó.
    - A hangjából ítélve éppen megölik - mondta egy másik járókelő.
    - Nem ölik meg. Kasztrálják! - mondta röhögve egy harmadik.
    - Ne hülyéskedjetek már, egyszerű manófürdetés van odabent - morogta egy idősebb.
    - Ennyire utálja a vizet?
    - Nem érezted a szagát?
    - Tényleg, lehet, hogy súroló kefével estek neki. Attól én is sivalkodnék.
    - Figyeld csak! Elhallgatott.
    - Beletörődött végre, hogy meg kell fürödni.
    - Vagy víz alá nyomták.

    Másnap reggel a sátorban nagyon hideg volt. Vokkó kidugta a kezét az alvózsákból, fogott egy kalapácsot, ráütött a cseréphordóra, visszatette a kalapácsot a helyére, és újra visszahúzta a kezét az alvózsákba. A sátorban egy kis idő múlva kellemes meleg lett. Vokkó figyelt.

    Látta, hogy a hegyi manó kimászik az alvózsákból, odasettenkedik a cseréphordóhoz és megfogja.
    - ÁÁÁááá!
    - Meleg? - kérdezte Vokkó gonosz vigyorral.
    - Ezek szerint ti tudtok varázsolni. Add nekem azt a kalapácsot!
    - Nem a kalapács a lényeg. A hordó.
    - Tűz van benne - tippelt Grom.
    - Só van benne. A tábortűznél megmelegítjük, és megolvad benne a só.
    - Aztán hazahozzátok a meleget.
    - Úgy van. A hordó éjjel kihűl, de só folyékony marad.
    - És a kalapács? - csodálkozott Grom.
    - Reggel ráütünk vele a hordóra, a só gyorsan megszilárdul, és közben felforrósodik.  
    - Azután kihűl, és visszaviszitek a tűzhöz.
    - Igen, és a só újra megolvad.
    - Ez nekem bonyolult.
    - Áthívom Kappót.
    - Fürdetés? Már megint?! - ijedt meg Grom.
    - Nem. Öltözz. Elkísér téged.
    - Pirkához?
    - Sajnos nem tud fogadni téged. Valami baleset érte. Megnézitek együtt a várost.
    - Ti nem jöttök velünk? - kérdezte Grom.
    - Nem. Tinni és én ma ünnepeljük az összeköltözésünk ezredik napját.
    - Nem ünnepelhetnék veletek?
    - Mit képzelsz? Szégyelld magad! - pirult el Tinni.
    - Jó, azt hiszem, értem... Köszönök mindent! A fürdetést is.

    Grom, a hegyi manó és Kappó az erdei manó sétáltak. Grom nézelődött, de nem kérdezett semmit. Kappó előző este már találkozott Pirkával, és most próbálta kiszedni a hegyi manóból, hogy hányan laknak a füstölő hegy barlangjaiban, mennyi ennivaló és mennyi kis manó van ott, de Grom nem árult el semmit. Az óvatos faggatózás nem vezetett eredményre. Kappó vallatni kezdte a hegyi manót.
    - Nem kell elmondani. Mi ráérünk. A kis manóitok meg éheznek. Szerinted meddig bírják?
    - Ne erőlködj. Csak magának Pirkának mondok el mindent. Azért is találkozni fogok vele. Most.
    Grom elindult a legnagyobb és legszebb sátor felé, Kappó meg sietett utána. Megkerültek egy nagy tüzet, ami körül volt pakolva cseréphordókkal, és bementek a legdíszesebb, legszínesebb sátorba.

    Odabent fülhasogató manózsivaj fogadta őket. Azonnal sok kismanó tódult köréjük csodálkozva, majd amikor a Kappó elhessegette őket, mindenki tovább játszott, énekelt, táncolt, tornázott vagy veszekedett. Megszólalt egy kisharang, és hirtelen teljes csend lett. Ezután a kicsik csoportokat alkotva körbeültek egy-egy felnőtt manót. Mindenkinek volt egy kispárnája, egyik oldala fekete, másik oldala fehér. Letették a fehér felével fölfelé, és ráültek. Az egyik manócska fordítva ült rá. A többiek kinevették, ő elpityeredett, megvigasztalták, és folytatták a tanulást, mert a legnagyobb és legszebb sátor az iskola volt.

    Mit keres egy iskola a sátorvárosban? Sok pár indult felfedező útra, olyanok is, akiknek kis manójuk volt, és azok is útnak indultak, akik nem tudták kire hagyni a picit. A tanítók és a tudósok először idegzsábát kaptak attól, hogy a felfedezők piciket is hurcolnak magukkal, de hamar beletörődtek, és igyekeztek hozzá jó képet vágni. A legnagyobb sátorvárosok már semmivel sem voltak rosszabbak, vagy kényelmetlenebbek, mint a Csodálatos Erdő. Az iskolán kívül csak egyetlen változtatás kellett: az Orvosi Ügyelet sátor mellé építettek egy Gyermekorvosi Ügyelet sátrat is.

    Grom mérgesen hagyta ott az iskolasátrat. Kappó megkérdezte tőle, hogy mi a baja.
    - Még hogy mi a bajom?! Idejövök, és beszélni akarok az erdei manók királyával, erre azt mondják, hogy nem fogad. Meg akarom keresni, bemegyek a legnagyobb és legszebb sátorba, az meg tele van kis manóval.
    - Ki az a király, és mi bajod a kis manókkal? - kérdezte Kappó.
    - A király a legfontosabb. Mindenki azért él és dolgozik, hogy a király jól érezze magát, és minden kívánsága teljesüljön. Biztos vagyok benne, hogy nálatok is van király.
    - Akkor nagyon sok király van nálunk. A legszebb sátorban laknak. Láttad is őket.
    - A kismanók a királyok? - kérdezte csodálkozva Grom.
    - Igen. Te magad mondtad: mindenki azért él és dolgozik, hogy ő jól érezze magát, és minden kívánsága teljesüljön. Ezek nálunk a kis manók. Ők a legfontosabbak.
    - Nálatok, erdei manóknál nincsenek nagyurak? Nincsenek úri szolgák?
    - Kik azok a nagyurak? És miféle úri szolgákról beszélsz?
    - Vannak nagyurak és kisurak. A nagyurak a királyt szolgálják, és minden kívánságát teljesítik. A kisurakat a nép úri szolgáknak nevezi, és ők azok, akik a nagyurak minden kívánságát teljesítik. A többieket, akik nem rokonai ezeknek, népnek hívják.
    - És kit szolgál a király?
    - A király nem szolgál senkit. Ő csak parancsol.
    - Talán irányít...
    - Úgy is lehet mondani - bólintott Grom.
    - Nálunk a Mester irányít. Itt a Városban pedig Pirka. Őt nem szabad zavarni, mert beteg.
    - Azért is beszélni akarok vele, most rögtön. Neki elmondok mindent a népünkről.
    - Hoppá! Az más! Máris indulunk! Erre gyere!

    Keresztül mentek a városon, és megérkeztek egy kapuhoz. A kapu előtt két erdei manó állt, Kappó odament hozzájuk, és erdei manó nyelven sokáig beszélgetett velük, miközben Grom egyre jobban didergett és toporgott.

    wahúr

    Hozzászólások száma : 2055
    Join date : 2015. Mar. 01.
    Tartózkodási hely : valaki nincs sehol

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by wahúr on Hétf. Ápr. 06, 2015 8:29 am

    _FK írta:Látjátok? wahúr? Apokalyptika? Viktorinogsz?

    LÁTOM!

    "Mit látsz Laca?"

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0009_20150406_FK

    Témanyitás by _FK on Hétf. Ápr. 06, 2015 2:05 am


    HARMADIK FEJEZET
    1

    Hosszú évek teltek el.

    A domboldalon álló manóház legnagyobb és legszebb termében az öreg Kabbó írta a naplóját, és közben bámulta a falat. A falon egy óriási térkép volt. A Csodálatos Erdő egy nagy zöld folt, abból indult egy kék szalag, az jelenti a folyót. Az erdő mellett egy piros pötty, az a manóház, ahol Kabbó nézte a térképet, innen ágaztak szét piros és fekete vonalak.

    Napló-32768:
    Sok vonal, beszövi az egész térképet, a vonalak kereszteződéseiben pöttyök, piros, zöld, kék, és fekete. Könnyű, kosárszerű szekereket fonnak a manócskák és nagyon nagy kerekeket szerelnek rá, hogy úttalan utakon is könnyű legyen húzni-tolni. Van, akiknek már ez a dolga. Szállítanak ennivalót, sátrakat, betegeket, öregeket, kicsiket. Kiszögelt táblákon menetrendjük van, hogy mikor, honnan hová indulnak.

    Amikor gyönyörű idő van, az erdei manók bezúdulnak a Csodálatos Erdőbe, és boldogan élnek manófészkekben néhányszor tíz napig, de már tudják, hogy jön majd a rossz idő, amikor manóházakban, üregekben, sátrakban kell lakni, és az erdőben már csak dolgozni lehet, tűzrevalót gyűjteni és gondozni a gyümölcsfákat.

    A hideg tél és a tavaszi árvíz borzalmas. A hóviharban, amikor nagy szél van, a tábortüzek kialszanak, vagy eloltják azokat, nehogy leégjen a város, és a sátrak hamar kihűlnek. Az árvíz elmossa a sárkunyhókat és a kemencéket. Az árvíz elől a manófészkekbe menekülnek, de ott hideg van, ha tüzet használnak, az nagyon veszélyes.
    Napló-32768 vége.

    Tanni nagyon megöregedett, de nem hagyta abba a gyógyítást soha. Akármilyen nehezen mozgott, bejárt a kórházba dolgozni, és jól emlékezett arra, hogy bántak vele az öreg orvosok. Ő bölcsen elfogadta, hogy fiatal kollégái többet tudnak, mint ő, és hallgatott rájuk. Mindenben. Egy kivétellel: Hogy ne járjon be többé a kórházba. Pedig kapott az iskolaigazgatótól egy meghívót, hogy jöjjön tanítani betegápolást a nagyobbacska manóknak a középiskolába. Nem ment, pedig ha iskolába kezdett volna járni, tovább élhetett volna. Jött egy fertőző betegség, egy járvány, Tanni is megkapta és az elvitte.

    Kabbót rettenetesen megrázta Tanni halála. Senkihez sem szólt, tejesen megkukult. Csak ő nem a piros bogyótól. Amikor nagy sokára magához tért, dolgozni kezdett. Rengeteget. A többiek azt mondták róla, hogy a munka tartja életben. Kabbó lassan megtanult újra beszélni és mosolyogni, és újra boldog volt, mert Tannónak megszületett az első unokája.

    Kabbó érezte, hogy rettenetesen elfáradt, és eldöntötte, hogy nem dolgozik tovább, másnap visszamegy az erdőbe, és ott, amikor csak teheti, manófészekben fog lakni. Amikor persze nagyon hideg, vagy nagyon meleg van, nem lehet, megérti ő, nem úgy, mint a sok bolond öreg, aki az életével játszik, ha nem tud parancsolni az ösztöneinek, és mindenáron, állandóan manófészekben akar élni. Összepakolta a cókmókját, és a család apraja-nagyja segített neki visszaköltözni az erdőbe.

    Nem dolgozott tovább, a naplóját sem írta. Már csak pislákolt benne az élet, de nem csavargott el, és nem mászott fel a manófészkekbe sem engedély nélkül. Enni már nem tudott, csak inni, ezért Kitta, a lánya aki szeretettel ápolta őt, főzött neki leveseket, jól leszűrte, és ezekkel a levesekkel és finomabbnál finomabb gyümölcslevekkel itatta. Egy manó még évekig eléldegélhet így. Értelmesen beszélt, és sokat mesélt. Amikor ébren volt, mindig legalább ketten voltak mellette, és az egyik mindig írta, amit mondott.

    Egy reggel hiába keresték, nem találták meg.
    - Már kerestem mindenütt. Hol lehet?
    - A kocsmában nézted már?
    - Nem jár kocsmába!
    - Pedig régen járt. Ott kérdezte ki az elkergetett, kiselejtezett felfedezőket arról, hogyan is történt pontosan az esetük.
    - Nem dolgozik már.
    - Talán egy manófészekbe mászott fel.
    - Megígérte, hogy nem csinál ilyet. Ahol Tannival élt nagyon boldogan összeköltözésük után, ott már néztem, ott nincs.
    - Életének nagy részét itt, a domboldalon álló manóházban élte le. Mit keresne egy manófészekben?
    - Egy öreg, ha úgy érzi, hogy vége, felmászik oda, ha alig bír mozogni, akkor is.
    - Tudom már! Nézzük meg a múzeumban!
    - Mit keresne ott? Különben is: Ma zárva van.
    - Ott volt kis manó. Kulcsa van hozzá.
    Odamentek. Az ajtó nyitva volt. A széltető vásznára szép, színes képek voltak festve.
    Alatta egy alvózsák, benne a vén Kabbó bámulta a képeket. Már nem élt.

    Kitta a temetés után ki se dugta az orrát a domboldalon álló manóházból, ahol továbbra is felfedezőutakat tervezett.
    Kitta lánya, Pikka saját nevét is Pirkára változtatta, hogy hegyi manós legyen, és mindent összegyűjtött a hegyi manókról. Könyveket, naplókat, dalokat, közmondásokat, sőt még egy koponyát is hurcolt magával, amíg el nem lopta tőle valaki.
    - Anyu, lenne egy nagy kérésem.
    - Nem! - mondta Kitta, és fel se nézett abból a könyvből, amit olvasott.
    - Még azt sem tudod, hogy mit akarok kérni - duzzogott Pirka.
    - Azt, hogy egy csoportot küldjek a hegyek felé - vigyorgott Kitta a lányára.
    Pirkának elkerekedett a szeme.
    - Honnan tudod?
    - Mindenki ismeri a mániádat.
    - És mi az ellenvetésed?
    - Egy erdei manó nem szeret hegyet mászni. Hegynek felfelé ennivalóval megrakott szekeret tolni még kevésbé.
    - Talán kérdezzük meg a jelentkezőket.
    - Miről?
    - Esetleg van köztük egy-két hegyimanó-mániás.
    - Kérdezd.
    Pirka elrohant az iskolába. Aztán visszarohant.
    - Képzeld, milyen csapatot szedtem össze!
    - Képzelem - sóhajtott fel Kitta. - Sorold!
    - Ott van például Boggó, aki öreg.
    - Pont jó hegyet mászni.
    - A kicsiknek tartott előadást.Ő a világ legmakacsabb manója. Addig keresi a hegyi manókat, amíg meg nem találja.
    - Ez eddig egy.
    - Aztán ott van Lakku, aki nagyon ért mindenhez. Érdekli a villany, és a vegyészet.
    - Ejha! És még nem robbant fel? Ismerem. Jó nagy lapátfülei vannak.
    - Lakku rengeteget olvasott, de most ott akarja hagyni a könyveit, hogy az eddig összegyűjtött tudásának hasznát vegye. Természetesen a legveszélyesebb és legnehezebb felfedezőutat akarja választani.
    - Tovább!
    - Zammi, aki szerint a szabadság mindennél fontosabb.
    - Tudom. Soha nem akar családot. Tiszta eset: Szerelmi csalódás, amit még nem hevert ki.
    - Takkó?
    - Vezetőnek jó lesz. Kabbó családja erről híres. Mindenki azt hiszi, hogy az ész mindig öröklődik, és hallgatnak rá.
    - Úgy mutatkozott be a többieknek, hogy egy rokoni kapcsolat még nem garancia semmire, és kérte többieket, hogy ha hibázna, és ezt ő maga nem venné észre, azonnal szóljanak neki.
    - Ez eddig négy. Ebből szekeret tolni csak három jó.
    - Vokkó és Tinni egy pár, és nagyon szeretik egymást. Mindkettő félti a másikat, és nem engedné el semmiféle felfedező útra, de mindkettő nagyon szeretne felfedezőútra menni. Ezt úgy oldották meg, hogy mindketten jöttek.
    - Ennyi?
    - Pottó és Vitta ugyanúgy. Nincs több. Nyolcan vannak. A többiek azzal kezdték, hogy "A hegyi manókról szóló mendemonda..."
    - Tudom, tudom! Uncsi.
    - Akkor beleegyezel?
    - A feladat titkos. Bármit találnak, neked jelentik azonnal.
    - Nem tudják azonnal. A futár meg mindent szétfecseg.
    - De tudják. Beszélek Takkóval, majd valahogy megoldjuk a hírközlést.

    A csoport levizsgázott. Boggó, Lakku, Vokkó, Tinni, Pottó, Vitta, Zammi, és Takkó elindultak a hegyek felé, de Pottót az indulás után pár nappal baleset érte. Az egyik szekér kereke alá került a lába. Meglátogatta őket a legidősebb kis manójuk, Csitta, aki kijelentette, hogy ha az apjának a baleset miatt nincs helye többé a világ legfontosabb felfedező útján, akkor ő menti a család becsületét, és apja helyett ő marad ott. Bármennyire is fiatal volt, ez ellen nem szólhatott senki egy szót sem. Pottót visszavitték egy nagyobb manóvárosba, és a párja is elkísérte azzal, hogy később csatlakozik a csoporthoz.

    Letáboroztak, de csak egy nagy sátrat állítottak fel, abban alakítottak ki négy kis alvókuckót. Több nem kellett, egyszerre úgyis csak négyen aludtak, a többi őrködött. Akik ébren maradtak, a tábortűz körül beszélgettek, vagyis inkább zúgolódtak. Csittának nem mondták el, hogy a hegyi manókat keresik. Csak a szülei tudták ezt.
    - Fáj a térdem, a hátam, a derekam és a vállam - morgott Boggó.
    A legfiatalabb mindig kontrázott, bármit mondott az öreg. Most sem tudta megállni.
    - Nekem a fejem fáj. Mi a száraz bokorér' kellett ide feltolni a szekereket? Ez már egy felfedezett terület. Minden irányban utak és települések vannak. Erdő biztos nincs, azt már néztük, csak dombok és egy-két hegy.
    - Mert a két domb és az egyik hegy között van egy völgy, ahol még nem jártunk, és a völgyben lehet egy erdő - mondta Boggó.
    - Mekkora? Jó, ha a népesség tizedének elég. A többi meg vándorolhat tovább - szólt közbe Lakku.
    - Már az is óriási dolog lenne! Végre ültethetnénk gyümölcsfákat. A nagy sátorvárosokban csak bab és krumpli van - kapcsolódott be Zammi.
    - Még jó, hogy az is van. Zseni volt, aki azt az újfajta kerítést kitalálta - mondta Boggó.
    - Milyen kerítést? - kérdezte Csitta.
    - Ugye tudod, hogy fémhuzallal kell körülvenni minden olyan területet, ahol élünk, hogy a vadállatok ne zabálják fel az ennivalónkat? - kezdte magyarázni Lakku. - Nos, ma már annyi település van, jó nagy termékeny területtel körülvéve, hogy annyi fémhuzalt száz év alatt se tudnánk készíteni. Egy lángeszű meg kitalálta, hogy nem kell fémhuzal. Papír vagy vászoncsövet tölt meg szénporral, és meglocsolja sós vízzel, mert a szénpor és a sós víz is vezeti a villanyt. Csak valahogy fel kell függeszteni. Az egyik tökkelütött persze nem hitte el, hogy működik, és megfogta. Aztán három napig a kórházban élet és halál között lebegett. Megmaradt, de az egyik kezét azóta sem tudja rendesen használni.
    - Nem kell fémhuzal, de honnan lesz annyi üveggyöngy? - kérdezte Csitta.
    - Sehonnan. Emlékszel, amikor mindenki csigaházat, kavicsot és kagylóhéjat gyűjtött?
    - Csak nem? - kérdezte Zammi.
    - De bizony! Ha ezeket sűrű gyantában megfőzik, helyettesíti az üveggyöngyöt.
    - Nagyszerű, de ha nem lesz többé villany, nagy bajban leszünk - mondta Csitta.
    - Lesz az is, ne félj - mondta Lakku.
    - A lándzsák nem tartanak örökké - csóválta a fejét Zammi.
    - Nem is, de a tudósaink próbálnak villanyt csiholni valamiből - mondta Lakku.
    - Hallottam róla. Száz köcsögbe ecetet. Mekkora marhaság! - mondta nevetve Csitta.
    - Ezt mondta az is, aki a nedves papírcsövet megfogta. Hogy mekkora marhaság - szólt rá Boggó.
    - Nem marhaság, csak jobban szét kell választani a fémeket. A fehéret és a vöröset - magyarázta Lakku.
    - Honnan tudod? - csodálkozott Csitta.
    - Egyik nagybátyám tudós, és pont ezen dolgozik - mondta Lakku.
    - Nocsak! Mesélj! - biztatták a többiek.

    Hirtelen valami zajt halottak. Megijedt mind a négy. Amikor végre összeszedték a bátorságukat, és benéztek a sátor mögé, észrevették, hogy az egyik láda résnyire nyitva van, és az ennivaló egy része hiányzik.
    - Valaki kaját lopott tőlünk - állapította meg Zammi.
    - Tüskés disznó... - tippelt Csitta.
    - Aha. Kinyitotta a ládát, aztán szépen visszacsukta maga után - szólalt meg Boggó.
    Idegesen nevettek mind a négyen.
    - Ha nem tud az illető repülni, akkor a kerítésen jött át. Nézzük meg - tanácsolta Zammi.
    Körüljárták a kerítést, és látták, hogy a fémhuzal mindenhol ép.
    - Tüskés itt be nem jön! - mondta elégedetten Lakku.
    - És... NÉZZÉTEK! Létrát sem tud csinálni! - kiáltott Zammi.

    A többiek is megnézték, és csak bámultak, mert ágakból és madzagokból összerótt kezdetleges létra hevert a kerítésen kívül. Gyorsan fölébresztették a Takkót, a táborvezetőt, ő meg Vokkót és Tinnit.
    - A hegyi manókról szóló mendemonda csak mese! - mondta határozottan Takkó.
    - És aki mást állít, annak elment az esze - bólintott rá Boggó.
    - Manók sötét és nedves helyen? Bogarak és csúszómászók között? - kérdezték kórusban a többiek.
    - Én is olvastam - szólt Csitta.
    - Mindenki olvasta. De attól még a kajánkból loptak, és ez itt egy létra - mondta Zammi.
    - Egy másik csoport esetleg? - kérdezte Csitta.
    - Az kopog, bejön, köszön, kér és kap ennivalót - mondta Boggó.

    Takkó kiadta a parancsot:
    - Nem megyünk tovább. Holnap éjjel a tábortűz ne égjen, mindenki be a sátorba, de senki se alszik, hanem figyel.
    - Csapdát állítunk - mondta Boggó.
    - Manócsapdát - mondta Csitta.
    - Műveleteket folytatni, ha van valami, ébresszetek fel - szólt a vezető, és visszament a sátorba aludni.
    - Milyen műveletekről beszél? - kérdezte Csitta.
    - Egyik művelet az őrködés, a másik az alvás - válaszolta Boggó.
    - Jó tudni - nézett bambán Csitta.

    Másnap este sötétedés után megfőzték a vacsorát, megették, utána bementek a sátorba, csak Lakku maradt kint, aki gondosan szétkaparta a tüzet, és megvárta, hogy az kialudjon. Aztán ő is bement, és sokáig nem történt semmi.
    Egyszer csak Csitta idegesen megszólalt:
    - Ki kell mennem.
    - Nem mehetsz ki - morogta Boggó.
    - Ha nem mehetek ki, akkor idebent fogok kimenni - nyafogta Csitta.
    - Akkor menj ki, de siess vissza. Addig csak nem jön - mondta Zammi.

    De bizony jött. A sötétben egy még sötétebb árny imbolygott a kerítésen egy létra tetején. Lemászott, és a ládához ment. Este odakészítettek neki egy fehér vászonzsákot, amit elkezdett telepakolni ennivalóval. Néha abbahagyta és hallgatózott.

    Csitta épp jött vissza a fapados pottyantósról, amikor a tolvaj próbálta bekötni a zsákot.
    - Hé, idegen! Gyere be a sátorba és beszélgess velünk! - kiáltott rá.
    A holdfényben látták, hogy az idegen a vállára kapja a zsákot, felpattan a létra tetejére, leugrik a túloldalon és futásnak ered.

    A többi manó kiszaladt a sátorból.
    - Ilyen nincs! - mondta Takkó dühösen.
    - De van - állapította meg Boggó szomorúan.

    Takkó előkapott az egyik zsebéből egy hosszú papírcsövet, kihúzott belőle egy zsinórt, a zsinór végén végighúzott egy gyufás dobozt, és a zsinór égni kezdett.
    - Mindenki a völgyet nézze, hogy merre fut a tolvaj! - kiáltotta.
    A papírcső huss, felröppent az égbe, aztán egy pukkanás után éles, fehér fény ragyogta be a környéket. A felfedezők megpillantották az idegent. Látták, hogy biztosan manó. Megtorpant, hátranézett, megbotlott és hasra vágódott. Újra sötét lett.

    Takkó elővette a következő papírcsövet, azt is meggyújtotta, az is felröppent az égbe, és a fehér fényben az erdei manók látták, hogy az idegen, aki nem erdei manó, gyorsan összeszedi a szétgurult ennivalót, és tovább rohan vele.
    - Azonnal szólok Pirkának, hogy megtaláltuk a hegyi manókat - mondta a vezető, és felküldött egy zöld fényű csövet. Aztán egy pirosat, még egy zöldet, még egy pirosat, egy kéket és végül egy fehéret.
    Csitta megtapsolta a gyönyörű tűzijátékot, és megkérdezte:
    - Mikor szólsz neki?
    - Már szóltam - morogta Takkó.
    - Mikor? Hogyan? - csodálkozott a kicsi.
    - Mit mondtál neki? - kérdezte Lakku.
    - Azt, hogy Pirka azonnal jöjjön ide, mert hegyi manót láttunk, de nem tudtunk vele beszélni.
    - Ezt hogyan mondtad? - kérdezte Csitta.
    - Úgy, hogy fehér, fehér, zöld, piros, zöld, piros, kék, fehér.
    Csitta olyan képet vágott, hogy a többiek egy jót nevettek rajta.

    - Ezeket a színeseket a szöcske adta, ugye? - kérdezte Lakku.
    - Igen, de a három fehéret már a mi vegyészeink készítették.
    - És közben nem robbantak fel - tette hozzá Lakku.
    - Jól látod a problémát, féltek is tőle nagyon, de azért megcsinálták.
    - Hát vegyész az nem lennék - mondta Boggó.
    - Hát az én se - bólogatott Csitta.
    A közelben egy nagy sátorváros felett felragyogtak a fények:
    Fehér, fehér (egy új üzenet), zöld, piros, zöld, piros, kék (egy értelmes mondat), és fehér (az üzenet vége).

    Csittáék másnap virradatkor megbeszélték, hogy hova futott az idegen manó.
    - Szinte biztos, hogy a füstölő hegy egyik barlangjában rejtőzött el - mondta Takkó.
    - Ez rossz hír - mondta gondterhelten Lakku.
    - Miért? - kérdezte Zammi.
    - Mert a tudósaink szerint ezeknek a füstölő hegyeknek a barlangjaiban olyan gázok vannak, amitől a manó megbetegszik, esetleg meg is hal.
    - Lehet, hogy a búvóhelyének nincs kapcsolata a többi barlanggal - találgatott Zammi.
    - Az nem számít. Miközben a manó alszik, megreped a fal, a repedésen bejön a gáz és megfojtja a manót. Arra ébred, hogy meg van halva - mondta Lakku.
    - Hogy mi?! - kérdezték a többiek kórusban.
    - Akarom mondani, azonnal utána kell menni, és ki kell rángatni onnan, mielőtt baja esik.
    Tinni és Vokkó gyorsan beöltöztek, összepakoltak és elindultak le a völgybe.

    Pirka a szüleinél, Mokkónál és Kittánál volt látogatóban. Kittának születésnapja volt, amit szűk családi körben akart megünnepelni abban a domboldalon álló manóházban, amit még Kabbó tervezett és építtetett hosszú évekkel azelőtt.

    Persze összejöttek ünnepelni legalább ezren és letáboroztak a manóház köré abba az óriási udvarba, ami körül volt véve villanyos kerítéssel a tüskés disznók ellen. Tombolva ünnepelték Kittát, mialatt ő még mindig ragaszkodott hozzá, hogy egy születésnapot szűk családi körben illik ünnepelni. Estére elege lett a kinti zajból, felment az emeleti ablakba, és beszédet mondott a tömegnek.
    - Köszönöm, hogy eljöttetek. Szeretlek titeket. Mindenki, aki itt van, kap tőlem egy apró ajándékot: egy kis üdvözlőkártyát, egy pici édességgel és egy apró virággal. Aki hozott nekem ajándékot, az pakolja le az egyes számú raktár polcaira, egy kis levélkével, hogy ki küldi, és mi van benne. Köszönöm.

    Reggelre híre ment, hogy Kitta bárkitől elfogad születésnapi ajándékot, ezért meg kellett nyitni a kettes és hármas számú raktárat is, mert az egyes rogyásig megtelt. És akkor Kitta megkapta élete egyik legcsodálatosabb ajándékát.
    Olyat, amit nem lehet a raktár polcára tenni.

    Állt az ablakban és a hajnali szürkületben nézte a folyó egyik szigetének magas, karcsú tornyát. A torony fölött felragyogott egy fehér pontszerű fény. Utána még egy fehér. Aztán zöld, piros, zöld, piros, kék és végül egy fehér.

    Kitta nagyot sikított, és a lánya, Pirka odarohant hozzá. Újra felragyogtak a fények, ugyanabban a sorrendben ugyanazok a színek, és a két erdei manó, anya és lánya együtt sírtak. A színes fényeket el tudták olvasni, és megértették, hogy a legszebb álmuk vált valóra. A fények azt mondták, hogy vannak hegyi manók, és a felfedezők megtalálták őket.

    Pirka elrohant, mert egy előre megbeszélt helyen várta őt egy szekér. Befészkelte magát egy csomó sátornak való szöszpaplan, és ennivaló közé. Két manó húzta, két manó tolta, és mire hosszú gyaloglás után elfáradtak, másik négy manó várta őket, egy másik szekérrel. Pirka velük ment tovább. Aztán újabb négy erdei manó vette át őt a következő sátornál, és így tovább.
    - Nem lehetne gyorsabban? - kérdezte Pirka az egyik szekérvontatót.
    - De - mondta mogorván a szekeres, és a másik hárommal suttogva megbeszélte, hogy jól ráijesztenek az incifinci elkényeztetett aranyhajú kék szeműre, aki majd sírva fogja kérni, hogy menjenek lassabban.

    Pirka először csak annyit vett észre, hogy mind a négyen tolják a szekeret, és az egyre gyorsabban halad. Aztán látta, hogy a négy kísérő már csak rémülten fut a szekér után, és többé nem éri utol. Pirka a következő percekben vagy órákban egyre gyorsulva több, mint fél napi utat tett meg, és közben annyira félt, hogy egy évet öregedett, de túlélte.

    Miután kiszedték őt a tüskés bozótból a szekér roncsai közül, az egész testét be kellett kenni csípős kenőccsel, annyi horzsolás lett rajta, mert az út végén a szekér kerekek nélkül is úgy gurult és pattogott össze-vissza, mint egy labda. Bevitték a Városba, és ott az orvosai azt tanácsolták neki, hogy még ne találkozzon a hegyi manóval, mert úgy néz ki, mintha egy tüskés disznó megrágta és kiköpte volna.
    - Honnan tudjátok, hogy miért jöttem? - kérdezte nyöszörögve és sziszegve Pirka az orvost, mert közben két ápoló lemosta a sebeit sötétbarna alkoholos vízzel, és újra bekente őt csípős kenőccsel.
    - Tudtuk, hogy Pirka vagy, mert mondták, hogy jössz. Aztán óriási recsegés-ropogással csapódtál be egy tüskés bozótba. Mondtuk egymásnak, hogy ha Pirka ennyire siet ide, akkor itt valahol a közelben hegyi manónak kell lennie.

    Pirka mosolygott, de nem szólt semmit. Megitatták fájdalomcsillapító, nyugtató és altató teával. Aztán azt hitték, hogy félrebeszél, amikor elalvás előtt arról motyogott, hogy óriási labdákat kell készíteni ágakból vesszőfonással, megtölteni élelemmel, és gurítani, ahol csak lehet. Lejtőn meg gurul az magától.

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    0008_20150405_FK

    Témanyitás by _FK on Vas. Ápr. 05, 2015 1:16 pm


    MÁSODIK FEJEZET
    4.

    Tannó bajba került. Elvitte a konyhai hulladékot jó messzire, hogy ne a manóház kerítése körül tolongjanak az állatok, és amikor vissza akart menni, nem tudott. Elállták az útját, és dühösen röfögve követelték a moslékot. Hiába etetett meg tízet vagy húszat, mindig jöttek újak, és azok éhesek voltak. Éhesek és lusták. Miért is legelnének szúrós füvet, amikor a manócskáktól kapnak enni finomat ingyen, csak elég hangosan és félelmetesen kell röfögni érte?

    Tannó nagyon félt. Elszaladjon? Ezek gyorsak. Fára mászni? Egyetlen fa sincs a közelben. Tudta, hogy manót nem esznek, de valahogy már ebben sem volt olyan biztos. Fogott két erős botot, és ütni vágni kezdte őket. A tüskés disznók nagyon meglepődtek és a kör tágult, Tannó kiszabadult, és futni kezdett. A falka persze utána vetette magát. Szembe jöttek más manók fáklyákkal. Az állatok a tűztől megrettentek, és megtorpantak.

    Tannó szerencsésen hazaért, bebújt az alvózsákjába és ott két napig vacogott.

    Meglátogatta őt Mokkó, a kétballábas, aki annyira odavolt Kittáért.
    - Hallom, hogy nézeteltérésed támadt a tüskés jószágokkal.
    - Ne hülyéskedj, azt hittem, ott maradok. Ne tudd meg!
    - Pedig én komolyan érdeklődöm...
    - A húgom iránt - szólt közbe Tannó gonosz vigyorral.
    - Is. Meg arra gondoltam, hogy ezeket meg kellene szelídíteni.
    - Minek?
    - Szekereket vonszolni, sátrak kötelét feszíteni.
    - Menj a kórházba, és szólj, hogy bolondgombát ettél.
    Mokkó nem sértődött meg. Témát váltott.
    - Beszéljünk inkább a húgodról.
    - Túl kicsi.
    - És gyönyörű.
    - Mondd meg neki.
    - Tudja.
    - Csinálj meg egy felfedező utat, és ha túléled...
    - Ennyire azért nem kell betojni a tüskés disznóktól.
    - Nem hát. Szekér elé kell fogni, és megkérni őket, hogy éjjel, ameddig mi manók alszunk, vigyázzanak a kajára. Ezt a zagyvaságot! Vizsgáltasd meg magad...
    - Na-a!
    - Hogy alkalmas vagy-e felfedezőnek. Komolyan! Ha más találja meg a Még Csodálatosabb Erdőt, Kitta ahhoz megy feleségül.
    Mokkó szó nélkül távozott.

    Kabbó összehívta a felfedezőjelöltek parancsnokait.
    - Összesen 1024 alkalmas személyt válogattunk ki. Az első pihenőnél felépítik az első tábort, és tovább megy 512, tehát pontosan a fele. A másik fele őrzi a tábort, vagy hordja az enni-innivalót, felszerelést, miegymást innen az első táborba. A második táborból 256 megy tovább, a harmadikból 128, a negyedikből 64, és így tovább. Ellenvetés vagy kérdés?
    - Hol az az erdő, ahová el kell jutni? - kérdezte az egyik.
    - Miért pont a folyó partján haladunk? - így a másik.
    A többiek is felbátorodtak:
    - Mikor tekintjük a felfedező utakat sikeresnek?
    - Hogyan szoktatjuk vissza a tüskés disznókat, hogy legeljenek?
    - Mikor élhetünk újra manófészkekben?
    - Hol fogunk gyümölcsfaerdőt telepíteni? - kérdezte a legkisebb.
    - Úgy van! - kiáltott fel Kabbó.
    - Mi van úgy? - kérdezgették a többiek.
    - Az, hogy nem fogunk erdőt találni, gyümölcsfaerdőt meg pláne nem. Azt majd nekünk kell telepíteni egy olyan helyen, ahol jó a talaj a növényeinknek, télen nincs olyan hideg, és nyáron nincs akkora hőség, mint itt.

    A negyedik táborban 32-en voltak, mert 64 tovább ment, és 32 sietve vissza ennivalóért és mindenféle felszerelésért. Harminckét manó itt próbált élhető manóvárost építeni, és köztük volt Mokkó, aki induláskor úgy képzelte, hogy majd ő is bekerül abba a négy, aki a legmesszebbre jut, de kificamította a lábát. Feküdt egy sátorban, betegen, és Kittára gondolt. Hogy a lány majd gúnyosan megkérdezi tőle: "Már az út elején kidőltél? Legyőzött egy szerencsétlen lépés? Egyetlen nagy gömbölyű kő végzett veled?"

    Ezektől a rossz gondolatoktól még betegebb lett. A többiek próbálták őt vigasztalni, de hiába, nem tudták, hogy pontosan mi a baja. Csak a kificamodott lábát látták, a kificamodott lelkét nem. Amikor senki sem látta, halkan sírdogált, hogy ő nem jó se felfedezőnek, se őrnek, se teherhordónak, se semminek, csak terhére van a többieknek. Semmi másra nem jó, csak arra, hogy szeletelje a gyümölcsös krumplikását az étkezések előtt. Ahogy így búslakodott, még a kezét is elvágta. Gondolta, hogy még erre se jó, mert a véres krumplikását úgyse fogja megenni senki. Fogta azt a kis darabot, odasántikált a kerítéshez, és kidobta.

    Megette egy tüskés disznó és megveszett tőle. Manót akart enni.

    Mokkó figyelte, hogy egy vadállat rágja a kerítés tövét, de nem bír vele, mert azt jó erősre csinálták a manók. Biztos, ami biztos, bement az egyik sátorba az őrök közé.
    - Hahó, ébredjetek, mert valami nem jó. Egyik tüskés nagyon be akar jönni.
    - Mrrrrr... - hallatszott az egyik alvózsákból.
    - Mommommon... - szólt a másik.
    - Csikicsiki! - próbálkozott Mokkó.
    Az egyik őr visítva kiugrott az alvózsákból.
    - Tudod mivel szórakozzál! - mondta mérgesen.
    - Inkább öltözz, és gyere velem. Az egyik állat teljesen megvadult.
    - Biztos bolondgombát evett. Szerintem nem sürgős. Hagyj aludni, mert éjszakás vagyok.

    Mokkó kiment, és látta, hogy a szörny már nem a kerítés tövét rágja, hanem elrohant valahová. "Igen, a harmadik tábor irányába. Hoppá! Tannóék jönnek visszafelé, pedig ma reggel indultak."
    A dühösen röfögő állat egyenesen Tannót vette célba, aki meg se ijedt, csak hátra szólt a többieknek:
    - Tüskés disznó szemből, kajára ügyelj!
    Mokkó közben azt is látta, hogy ott ugrabugrál egy szöcske a közelben.
    - "Szöcske? Honnan tudom ilyen messziről, hogy szöcske? Ilyen messziről látom? Ez egy óriási szöcske!"

    Mire Mokkó ezt végiggondolta, a manó méretű szöcske beugrott Tannó és a vérszomjas tüskés disznó közé. Más történt, mint amire Mokkó számított. Azt hitte, hogy a röfi nagy lendülettel félre löki a szöcskét, és Tannó torkának ugrik.

    Mokkó nem hitt a saját szemének. A támadó úgy akadt el a levegőben, mintha falnak ütközött volna, és visszapattant a semmiről. Egy pillanatig hevert ott, aztán gyorsan feltápászkodott. Egy másik manót vett célba, és rohanni kezdett felé, ívben kanyarodva, hogy elkerülje a szöcskét. A szöcskeszerű lény ismét beugrott a támadó és a kiszemelt áldozat közé. Már közelebb voltak, mert mindenki futott, ahogy csak bírt, ezért Mokkó szinte hallani vélte a csattanást, ahogy a tüskés disznó pofával egy láthatatlan kőfalnak ütközik. Nem volt ott semmi, az állat orra mégis vérzett. Hevert, ugrott volna fel, de a szöcske kezében... Kezében? Szóval a felső lábait kéznek használta. Fogott valamit, valami fényes botot, és megszúrta, vagy megütötte vele a vadállatot. Az meg felugrott a levegőbe, leesett, és ott maradt fekve, mozdulatlanul.

    - Sziasztok! - szólt a szöcske. - Miért fordultatok vissza?
    - Azért mert a szél egyre erősebb, és jön a viha... - kezdte mosolyogva egy őr, de közben kapcsolt az agya. - ÁÁÁáááá! Hogy tud egy szöcske beszélni?!
    - Miért ne tudnék? - kérdezte a szöcske ártatlan pofával.
    - Ha ciripelnél, a szemem se rebbenne, de te manónyelven nyomod! - hüledezett Tannó.

    Mokkó is hallotta és értette is a szöcskét, de annak a hangja valahogy belülről jött a saját fejéből. Gondolt egyet, és anélkül, hogy kinyitotta volna a száját, minden egyes szóra nagyon figyelve, gondolatban odaszólt a szöcskének:
    - "Hé, te rovar, ha majd a többiek alszanak, és én őrködöm, keress meg!"
    - "Jó, rendben, megkereslek" - jött a válasz, tisztán, érthetően, de egy hang nélkül.
    Mokkó biztos volt benne, hogy ebből a többiek semmit sem vettek észre.

    Éjszaka volt. A fényes, rózsaszínű hold beragyogta a tájat, a másik, a narancssárga a horizont alatt volt ilyenkor, mert ezek pont szemben álltak egymással, amikor az egyik lenyugodott, akkor kelt a másik és viszont. Mokkó őrködött, és várta a szöcskét. Tudta, hogy el fog jönni. A másik őr, akinek nem fájt a lába, járkált végig a kerítés mentén, most éppen a tábor innen legtávolabbi pontján.

    Mokkó végre meghallotta a furcsa, hang nélküli hangot.
    - "Itt vagyok a közelben, de most inkább nem mennék oda hozzád."
    - "Hát ne is. Mindjárt visszaér a másik. Te mindig ilyen szöcske vagy?"
    - "Az a kedvenc alakom, de nem. Lehetek egy gyönyörű manó is, ha úgy akarod."
    - "Hát jobb lenne, mert bevallom, én egy kicsit félek a beszélő szöcskéktől."
    - "Én inkább viccesnek találom magamat olyankor, de ha manó kell, ám legyen!"
    - Mit nézel ilyen üveges tekintettel? - hallotta Mokkó közvetlenül a háta mögül.
    - A FRÁSZT hozod rám! - rándult össze ijedtében a másik őr igazi hangjától.
    - Ne ijedezz már, szólj, hogy váltsanak le, mert már nyitott szemmel alszol.
    - Semmi bajom, csak nagyon figyeltem valamit. Hajnalodik. Menj aludni te.
    - Ne járkálj, csak maradj itt, és pihentesd a lábad. Pá! - köszönt el a másik.

    Mokkó egyedül maradt.
    - "Itt vagy még?" - kérdezte gondolatban a semmitől.
    - "Persze" - válaszolt a semmi.
    - "Most már előbújhatsz. Lehetőleg manó alakban."

    "Kitta" jött elő a bokorból.
    - "Muszáj minden édes kis titkomat kilesni a fejemből?!"
    - "Elnézést" - válaszolt a lény, és "Tannóvá" vált.
    - "Ez sokkal jobb, mert legalább nem ugrik ki tőle a szívem."
    - "Nagyon szereted őt?"
    - "Tudod jól. Próbálj valami idegen manót formázni, ha megkérhetlek."
    A másik egy manó alakú bábura kezdett hasonlítani.
    - "Ne erőlködj. Jöhet a szöcske, ha neked az a kényelmes. Honnan jöttél?"
    Az idegen szöcskévé vált.
    - "Nézd a holdat. Messzebbről jöttem, mint az."
    - "Egyszerűbbet kérdezek: Adnál nekem egy olyan fényes botot, amivel legyőzted a tüskés disznót? Láthatatlan kőfalat nem kérek tőled, azt úgyse tudnám rendesen használni."
    - "A fényes botot se. Villany van benne."
    - "Meg se kérdezem, hogy mi az a villany, úgyse érteném. De nagyon kellene az a fényes bot. Meg egy olyan elvarázsolt kerítés, amihez ha csak hozzáérnek ezek a szörnyek, rögtön hanyatt dobják magukat. Ha egy ilyen rettenetesen vad jön megint... Megölted?"
    - "Meg bizony. Manót akart enni, és nem lehetett visszacsinálni, amit elrontottál."
    - "Én rontottam el?" - csodálkozott Mokkó.
    - "Te bizony. Adtál neki gyümölcsös krumplikását. Egy kis manóvérrel fűszerezve."
    - "Hűha! Nem tudtam, hogy ez baj. De akkor ez bármikor megtörténhet mással is."
    - "A többi manó nem két ballábas."
    - "Tudod mi az a tapintat?"
    - "Nem."
    - "Hát vettem észre."
    - "Ha megbántottalak jóvá teszem. Tied a bot. Még elmondok róla egy két dolgot, írd le."

    Mokkó előadást tartott a többi manónak a villanyról.
    - A villany egy varázserő. Tisztán anyagi természetű, ezért semmiféle varázsige nem kell hozzá. Amióta a tüzet ismerjük, tudunk fémeket és üvegeket készíteni. A villany az, ami a fémben tud ide-oda menni, de az üvegben nem.
    Kaptam villanyos lándzsákat attól, aki Tannó életét megmentette. Minden lándzsához tartozik egy bakancs, papucs, bocskor, cipő, csizma vagy ilyesmi. Ha beöltözöl, és a lándzsa hegyét a graszkus, rossz süni, tüskés disznó, (vagy nevezd, ahogy akarod) orrához érinted, a fájdalomtól megijed, és elszalad. Ha nem szalad el, erősebbre kapcsolhatod a lándzsát. Akkor már úgy megüti, hogy felugrik a levegőbe, leesik, ott marad fekve, és mozdulni se tud.
    Ha egy tüskés állat megharap egy manót, szörnyeteggé válik, és sajnos meg kell ölni. A lándzsa a legerősebbre kapcsolva arra is képes.
    Fémhuzalból és üveggolyókból fogunk majd kerítéseket készíteni, és villanyt vezetünk a drótokba, ami megvéd minket a tüskés disznóktól.
    - Honnan lesz hozzá villany?
    - Egy villanyos lándzsát egyszerűen a kerítés fémhuzaljához érintünk...
    - Akkor nem kell vele hadonászni, és mindenkit megvéd?
    - Pontosan!
    Óriási taps, fütty, éljenzés tört ki, boldogan ünnepelték Mokkót, és utána még egy puszit is kapott valakitől.

    Mokkó Kittától kapta azt a puszit az előadás után, és teljesen megváltozott tőle. Az addig kétbalkezes, kétballábas, szerencsétlen, csetlő-botló Mokkó egy szerencsés, ünnepelt, boldog manóvá vált. Kitta már elköltözött a szüleitől, és csak ebédelni járt haza. Nem lakott messze, csak egy másik szobában ugyanabban a domboldalra épült gyönyörű manóházban. Egyre több és több felfedező utat tervezett Tannóval az ikertestvérével együtt. Mokkó és Kitta együtt jártak, de nem költözhettek rögtön össze, mert Kitta még tényleg nagyon fiatal volt.
    - Ahhoz nem vagyok fiatal, hogy reggeltől estig felfedező utakat tervezzek?! - kérdezte a lány az ikertestvérétől dühösen a manóház legnagyobb és legszebb termében.
    - Ahhoz nem. Különben sem lenne kötelező ennyit dolgoznod. Tedd le a vizsgát, és legyél tanító! Tanítsd meg a többieket, hogyan kell tervezni, és akkor majd ők dolgoznak kora reggeltől sötétedésig, te meg csak kapod utánuk a fizetésedet, mint feltaláló.
    - Tervezni szeretek, tanítani nem - csillapodott le Kitta.
    - Akkor meg ne méltatlankodj. Különben is: öreg hozzád.
    Tannó füle mellett elsüvített egy karosszék, és csattant a falon.

    Kopogtak.
    - Bújj be! - kiáltották az ikrek kórusban.
    Mokkó jött be, fogta a karosszéket, visszadugta a szék támláját meg az egyik lábát, és szépen leült rá. Elmosolyodott, és csak nézte Kittát. Ameddig össze nem költöztek, a kezét se foghatta meg, sőt, csak Kitta kezdhette el a beszélgetést is, Mokkó ezért Tannóhoz fordult:
    - Ki is az öreg, és pontosan kihez?
    - Aki hallgatózik. Különben sincs közöm hozzá - mondta Tannó durcásan.
    - Na, erről van szó. De elmondanám, hogy miért jöttem. A barátom hazautazott.
    - A szöcske?
    - Cirrpakk a neve.
    - Tipikus szöcskenév - vigyorgott Tannó.
    - Az - hagyta rá Mokkó.
    - Majd visszajön.
    - Nem fog. Csak az odaút annyi ideig tart, hogy addigra megvénülünk.
    - Lényeg, hogy kaptunk tőle lándzsákat, és használjuk. Nem kell tudni, hogy mi van benne.
    - De kell. Sokkal jobb lenne, ha mi is tudnánk készíteni olyanokat. Sok lándzsát kaptunk, de még több kellene. Meg fémhuzal a sátorvárosok köré. Üzentek nekem, hogy ha be tudnának keríteni nagyobb területeket a legnagyobb sátorvárosok körül, lehetne ott krumplit, babot, tököt, epret termelni. Nem kellene messziről szállítani oda.
    - Miért nem tudunk mi magunk fémhuzalt és lándzsát készíteni? - kérdezte Kitta.
    - Kell hozzá sok minden. Fémolvasztó, üvegolvasztó, ezekhez pedig szakmunkások.
    - Akkor tényleg nem fog menni, mert most minden erőnk arra kell, hogy eljussunk... hova is?
    - Ahol nem fázunk, és gyümölcsfaerdőt lehet telepíteni.
    - Akkor itt maradtunk szöcske nélkül? - kérdezte Tannó.
    - Hát nem egészen. Cirrpakk, mielőtt hazaindult, adott nekem egy másik szöcskét.
    - Hogy mit?! - kapták fel a fejüket az ikrek.
    - Egy szöcskét. Olyat mint ő, illetve dehogy olyat. Azt mondta, lehet tőle kérdezni és válaszol is, csak egyre nagyobb késéssel. Ahogy távolodik tőlünk az igazi, úgy válik használhatatlanná a másolat. Kérdezed tőle, hogy "Hogy vagy?". Mire ő: "Kösz, jól." Csak éppen a kérdés és a válasz között először órák telnek el, aztán napok, később évek.
    - És még mit tud ez a szöcske másolat?
    - Sok mindent. Mondod neki, hogy gyere ide, menj oda, vidd el, kérdezd meg tőle... és megcsinálja, ha megérti. Most még okos, mert a másik még tudja irányítani és tanítani.
    - Érdekes. Újabb lándzsákat nem adott?
    - Nem. Viszont kaptunk tőle egy furcsa növényt. Ha sötét van, kicsire összecsukódik, és olyan, mint egy tojás. Ha fényes napsütés van, a szöcske kiviszi, az meg szétnyitja az óriási fekete leveleit. Ez az, amire a szöcskét nem kell tanítani. Meg az, hogy odahordja a növényhez a lándzsákat. Kérdeztem, hogy miért, és azt mondta, hogy a növény feltölti a lándzsákat villannyal.
    - Ezek szerint a lándzsa ki tud fogyni.
    - Meg el tud veszni, meg elhasználódik, a pót-szöcske meg idővel megdöglik.
    - És akkor nem lesz többé villanyunk.
    - De lesz. Elkértem és végre meg is kaptam tőle a villany titkát.
    - Mondd el nekem - kérte Kitta.
    - Hosszú és bonyolult, de pontosan le van írva. Olvasd el. Holnap elhozom.
    - Inkább meghallgatnám az előadásodat.

    Mokkó bejárt az iskolába és a csendes, rendes felfedező tanulóknak előadásokat tartott a villanyról.
    Mokkót meghívták a Könyvtárba is, ahol próbálta ugyanúgy magyarázni az idősebbeknek , de ez a sok udvariatlan bekiabálás miatt nehezen sikerült:
    - Az ecet csíp. Ha egy rézdrótot és egy vasdrótot ecetbe belelógatunk, és mindkettőt egyszerre megnyaljuk, a két drót nem csíp. (Röhögés... Közbeszólás: Persze, hogy nem!) Ha négy ilyen rézdrót-ecet-vasdrót pohárkát, amit előadás után meg lehet nézni közelebbről, egymás mellé teszünk, aztán az egymás melletti fémszálakat (réz-vas) összekötjük, lesz szabadon egy első rézdrót és egy utolsó vasdrót. (Persze! Mi ez a marhaság?) Ha megnyaljuk... (Nyald! Nyald! Nyald! Nyald!) ...ezt a két szabad fémdrótot, érezzük hogy csíp az ecet, mert a fémen keresztül ki tud jönni belőle a csípés. Ez a csípés a villany.
    - Csak ennyi? Azt mondtad, hogy ez egy varázserő!
    - Ha húsz elemet kapcsolunk sorba, ne nyaljuk meg, mert akkor csomót köt a nyelvünkre a csípés, és két napig nem tudunk rendesen beszélni. (Ezt az anyósomon kipróbálom!) Ha száz elemet kapcsolunk sorba, meg ne fogjuk, mert nagyon megcsípi a kezünket is! Ha háromszázat kötünk sorba, aki megérinti, annak kiugrik a szeme, és az orvos nagyon nehezen tudja visszagyömöszölni. A villany tehát veszélyes.
    - És ha egy ilyen háromszázast kap egy tüskés disznó, akkor kifekszik?
    - Igen, és pontosan ez a lényeg! Meg az, hogy ha az összes villanyos lándzsánk elveszne, ez a tudásunk akkor is megmarad.

    Az összes sátorvárost körül akarták venni villanyvezetékkel, de nem volt annyi drót. Az egyik manó kitalálta, hogy vászoncsőbe szénport önt, felaggatja úgy, hogy karókra bögrét húz, és a bögre fülén fűzi át a zsinórt, aztán meglocsolja sós vízzel. Egy másik manó nem hitte el, hogy ez a primitív szerkezet így is működik, és megfogta. A kórházban három napig ájultan feküdt. Nem halt meg, de azt a kezét soha többé nem tudta rendesen használni.

    Hirtelen rengetegen akartak felfedező útra indulni, mert nagyon sok sátortábor lett. A tudósok nem engedték, hogy bárki ész nélkül nekivágjon az ismeretlennek. Kötelező orvosi vizsgálat és felvételi után lehetett az iskolában felfedezőnek tanulni, és le kellett belőle vizsgázni. Az utakat meg kellett tervezni. Kitta és Tannó munkahelyén a falak és a plafon is tele volt rajzolva, és nagy szekrények teltek meg számozott papírokkal.

    Egyre több és több sátorváros épült, és a nagyobbak kezdtek önellátóvá válni. A felfedező utak tervezése bonyolult lett, és minden terv nagyon szövevényes, mert az egyik út még véget sem ért, már elkezdődött a másik. Egyes táborhelyek állandó településsé váltak, de ezeknek az úgynevezett városoknak még csak számuk volt, nevük nem, és ha jött a tél, teljesen lebontották azokat, viszont a következő tavasszal ugyanoda építették fel.

    A domboldalra nem épített senki manóházat, ott óriási raktárak és csomagolóüzemek voltak. A csomagolóüzemben az ennivalót szárították, aszalták és préselték, és csak utána csomagolták. Ebből az ennivalóból egy manó már 40 napi mennyiséget is el tudott vinni a hátizsákjában, és ha négyen toltak egy szekeret, fejenként 60-100napit is. A sátorvárosokban ezért megteltek a raktárak ennivalóval.

    Minden fiatal felnőtt manó vándorolt, és kereste a Még Csodálatosabb Erdőt. Az új felfedezőutak tehát már városokat érintettek, és a városokban az egyik sátorban orvos, ápoló és gyógyszerész is lakott. Az ajtó fölé kiszögeltek egy táblát: ORVOSI ÜGYELET

    _FK

    Hozzászólások száma : 197
    Join date : 2015. Mar. 02.

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by _FK on Szomb. Ápr. 04, 2015 7:38 pm

    >>Boldog ünnepeket a manóknak
    ___
    Köszönjük.

    Sponsored content

    Re: Mi a manó?

    Témanyitás by Sponsored content Today at 1:46 am


      Pontos idő: Kedd. Dec. 06, 2016 1:46 am